Lina végigsétált az apró művészellátó bolt egyik során. Az ujját végighúzta a polc szélén, miközben beszívta a megszokott illatot: a festékek kissé csípős aromája keveredett a papír és a vásznak egyedi ízével. Tudta, hogy közeledik a záróra, és sietnie kellene, de az eladók ismerték már jól, és nem sürgették vagy bosszankodtak a jelenléte miatt.
Levett egy ecsetet a polcról, hogy jobban szemügyre vegye. Szüksége lett volna egy ilyenre, mert a saját példányát már agyonhasználta, és bármennyire is imádott azzal az ecsettel festeni, egyszerűen szüksége volt egy újra. Már éppen rászánta volna magát a komoly döntésre, amikor valaki kiragadta a merengéséből.
– Gondoltam, hogy itt talállak.
Lina felpillantott a barátnőjére, aki a sor végén állt, kabátba burkolózva, kipirult arccal. Nóri a kabát alatt valószínűleg szoknyát vagy ruhát viselhetett, ugyanis a lábát egy vékony nejlonharisnyán kívül semmi nem fedte.
– Nem lehetett nehéz kitalálni, említettem, hogy este vásárolni jövök – vonta fel a szemöldökét, ahogy a kosarába dobta az ecsetet. – De rajtad mi ez a cucc? Tudod, hogy odakint északi sarki hideg van?
– Onnan jövök – vigyorodott el Nóri –, de köszi, hogy figyelmeztetsz.
– Rám mindig számíthatsz – rántotta meg a vállát Lina mosolyogva, ahogy elindult a pénztár felé.
– Ma volt az a buli, amire Livi elrángatott magával – sóhajtotta Nóri. – Tudod, ami alól neked sikerült kibújnod…
– Ja, tényleg – kapott észbe Lina, miközben elővette a táskájából a pénztárcáját. Miután kifizette, alig háromezer forintja maradt az ösztöndíjából… úgyhogy, ha nem akart a szüleinél kuncsorogni a hónap utolsó hetében, igencsak meg kellett húznia a nadrágszíjat kaja ügyében. – De akkor hogyhogy itt vagy? – pillantott az órájára, ami azt mutatta, hogy öt perc múlva lesz este nyolc.
– Leléptem – felelte Nóri kelletlenül, majd megfogta a szatyrot, hogy Lina össze tudja húzni magán a kabátját.
– Ilyen hamar? Van egyáltalán buli, ami nyolc előtt kezdődik? – kérdezte Lina, mielőtt kiléptek volna a hidegbe. Az idei ősz kellemetlen, északi széllel és már-már télszerű faggyal érkezett, a lány pedig utálta minden pillanatát.
– Nem. Igazság szerint be sem mentem – vallotta meg Nóri. – Livi már a ruhatár előtt rámászott egy srácra, akit még életemben nem láttam, én meg leléptem.
Lina megpróbálta visszafogni a kuncogását, majd barátságosan megpaskolta a barátnője karját.
– Nem baj, tartunk egy csajos estét ketten – ajánlotta könnyedén, miközben befordultak az Andrássyról a Szív utcába. Lina megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb beérhessenek a házba: hiába viselt a kabátja alatt vastag pulóvert, és a farmernadrágja alatt harisnyát, így is átsüvített a szél a ruháin.
– Nem hangzik rosszul – egyezett bele Nóri, majd kinyitotta a kóddal a kaput, hogy minél előbb fedezékbe menekülhessenek a szél elől. – Ó, és ha még egyszer megfordulna a fejemben, hogy elfogadjam Livi buliajánlatát, beszélj le róla, kérlek.
– Én most is próbálkoztam – emlékeztette Lina mosolyogva. – Tudhatnád, hogy abból nem lesz semmi jó, ha csak Livi megy, és a többiek nem. Az nem nekünk való…
– Tudom, csak… azt hiszem, ki kartam egy kicsit kapcsolódni – vont vállat Nóri, miközben Lina beengedte magukat a lakásba. A gangra szerencsére már nem fújt be a szél, de így is igyekeztek minél hamarabb bejutni a melegbe.
Az albérlet nem volt igazán nagy, de közel állt az egyetemhez. A nappalin kívül tartozott hozzá három félszoba (nos, Lina inkább lyuknak nevezte volna), és háromfelé osztva a költségeket, simán ki tudták fizetni a lakbért és a rezsit. Tulajdonképpen meglehetősen jól jártak vele: Lina szüleinek a kapcsolatain keresztül tudtak lecsapni rá ennyire jó áron, és még a főbérlőjük is rendes volt velük.
– Kávét? – kérdezte Lina a barátnőjétől, miután kibújt a kabátjából, és lerúgta magáról a csizmáját.
– Kávét? Ilyenkor? – vonta fel a szemöldökét Nóri.
– Fent leszünk még egy darabig úgyis – felelte a barátnője. – Filmet terveztem nézni.
– Hát, jó – adta meg magát Nóri mosolyogva. – Legyen.
Lina belépett a köpésnyi kis konyhájukba, majd lecsavarta az ősrégi kávéfőző tetejét, hogy elkezdhessen vizet tölteni bele, és lefőzzön maguknak egy adagnyi feketét. Miközben azt figyelte, ahogy az öreg masina cseppenként préseli ki magából a kávét, hirtelen ihlete támadt, bár akadt egy olyan sejtése, hogy a főbérlőjük nem fogja díjazni – akárhogy is, a régi, már sokkal inkább szürke, mintsem fehér tapétának nem sokat árthatott egy kis festéssel. Amint lefőtt egy adagnyi kávé, apró csészébe töltötte, majd beszaladt a szobájába az egyik kedvenc ecsetéért, amit – kivételesen – nem olyan régen mosott csillogóan tisztára.
– Mit művelsz? – kérdezte tőle a kanapén ülő Nóri.
– Ihlet – vont vállat vigyorogva Lina.
Megállt a fal előtt, aztán óvatosan belemártotta az ecsetet a feketébe, és lágy vonalat húzott vele a tapétára, kíváncsian arra, milyen erősen fogja majd meg azt. A fűrészporos, kopott tapéta meglepően könnyen szívta be a kávét, és bár egy kicsit szétfutott a mikrorepedéseiben, egészen szépnek találta a végeredményt, főleg a színét. Észre sem vette, mennyi idő telt el, mialatt megfeledkezve minden gondjáról-bajáról, elkezdett a falra festeni, mint kiskorában, és azt sem vette észre, hogy Nóri mikor lépett mögé.
Lina maga is hátrébb húzódott egy kicsit, hogy megszemlélhesse a kávé-festményt, ami egy férfi és egy nő egymásba fonódó képét mutatta.
– Nagyon szép – suttogta áhítattal a barátnője. – Félelmetes, miket ki nem találsz – kuncogott Linára sandítva. – Kíváncsi leszek, a főbérlőnk mit fog szólni hozzá…
– Maximum majd megkérem a bátyámat, és segít újratapétázni – mosolyodott el halványan a másik lány, majd visszament Nóri után a konyhába, és nekiállt készíteni egy újabb adagnyi kávét az elfestett helyett. A barátnője közben leszavazta a feketét, és inkább feltett főni egy adagnyi teavizet egy egyszerű lábasban; vízforralójuk azóta nem volt, hogy az előző tönkrement az elmúlt hónapban.
Lina, miután elkészült, és a kedvenc bögréjébe öntötte a kávét, szokása szerint agyoncukrozta, majd felhígította jó sok tejjel.
– Tudod – szólalt meg Nóri, miután leültek a konyhában álló kis étkezőasztalhoz –, igazából néha irigylem Livit – vallotta meg, miközben a gőzölgő, illat alapján valószínűleg licsis teába bámult.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Lina, ahogy elsöpört az arcából néhány szőke tincset, amelyek kiszabadultak a kócos kontyából. – Azt hittem, te lennél a legutolsó, aki irigyelné őt – ráncolta a homlokát. Nem igazán tudta volna megmondani, hogy Nórinak hogyan is jött ez a téma éppen most, de a világért sem szerette volna félbeszakítani őt.
– Azt irigylem benne, hogy mindig van valakije, akivel, ha csak rövid ideig is, de jól érezheti magát – felelte Nóri szomorú-keserű hangon, miközben elfordítva a pillantását, a konyhaablak felé bámult. – Néha annyira… egyedül érzem magam. Neked nem hiányzik valaki az életedből? – kérdezte halkan.
Lina elmerengve nézett maga elé. – Nem… azt hiszem, nem igazán – kortyolt végül a kávéjába. – Legalábbis úgy biztosan nem, ahogy Livi műveli. Minden héten mást cipel az ágyába… és baromira nem akarom elítélni emiatt, de nekem tuti nem menne.
– Tudom, tudom – sóhajtott fel a barátnője. – Hidd el, én sem arra vágyom, hogy valaki csak szexért járjon fel hozzám. De… de akkor is. Annyiszor jártam pórul… ha úgy vesszük, már rég be kellett volna fejeznem az egyetemet. Ha akkor nem halasztok… talán most minden egyszerűbb lenne. Egyébként sem segített az az egy év, ami alatt nem csináltam semmit. Nem segített kitalálni, mit kezdjek magammal. Még mindig nem tudom, jó lennék-e tanárként…
– Ha érdekel a véleményem, szerintem jó tanár lennél – felelte Lina, igyekezve megfontolni a szavait. – Értesz a gyerekekhez, és kifejezetten élvezetesen adod elő a művészettörténetet. De ha mégsem vagy biztos magadban, akkor is elhelyezkedhetsz egyszerűen művészettörténészként, és utána még mindig lesz lehetőséged kipróbálni valami mást, vagy változtatni esetleg.
Nóri halványan elmosolyodott, majd kiitta az utolsó korty teáját.
– Néha nem értem, hogy tudsz mindig ennyire pozitív lenni – ingatta a fejét. – De azt hiszem, te csinálod jól… nem stresszelsz túl semmit – tette hozzá, ahogy felállt, és a mosogatóhoz lépett, hogy elöblítse a bögréjét. Lina hagyta, hogy a figyelme elterelődjön: elfordította a pillantását a barátnőjéről, és inkább azzal foglalkozott, hogy a csészéjében maradt kevéske kávét rácsepegtesse a kanaláról az asztalán álló, vastag szövetű szalvétára. Elmosolyodott, amikor a cseppek egy kissé elmosódott rózsává álltak össze.
Miután végzett, felpillantott Nórira, aki addigra már őt figyelte, halvány mosollyal az ajkán. Úgy tűnt, a borús hangulata lassan tovaúszott, és Lina valahol örült neki, hogy egy kicsit jobb kedvre deríthette őt.
– Azt hiszem, ideje aludni – állt fel egy ásítás kíséretében, miután megunta a kiskanállal rajzolást, és kidobta a kukába a szalvétát is. – Holnap... azaz ma – sandított a faliórájukra, ami mutatta, hogy néhány perccel már el is múlt éjfél – reggel nyolckor lesz órám – fejezte be morogva.
– Ezek szerint lemondunk a filmezésről? – kérdezte a barátnője mosolyogva, de az ásítás, amit ő is elnyomott, meggyőzte Linát arról, hogy csak viccelt. Amikor Nóri intett neki, hogy nyugodtan vegye elsőként birtokba a fürdőszobát, egy pillanat erejéig sem habozott: fáradtnak érezte már magát, és úgy vélte, hasznos lenne, ha minél előbb ágyba kerülne.
Mint mindig, ha elálmosodott, abban a pillanatban is csapongani kezdtek a gondolatai, leginkább az egyetem irányába, de főleg a másnapi – vagyis aznapi… – gyűlölt művészetpszichológia felé. Lina kedvelte a tárgyat, de a tanárt már közel sem: egyedül az tartotta benne a lelket, hogy az órát két másik barátjával közösen vette fel, és ha másért nem is, miattuk megérte felkelni hajnalok hajnalán.
Amikor végzett, kimászott a zuhany alól, maga köré csavarta a törölközőjét, és mivel elfelejtette a pizsamáját magával vinni, mezítláb és félig meztelenül vágott át a sötét nappalin. Úgy festett, Nóri elment aludni, kivételesen zuhany nélkül, és ha őszinte szeretett volna lenni, könnyedén meg tudta érteni a döntését. Ahogy beért a szobájába, behúzta maga után az ajtót, majd némi keresgélés után rá is lelt a pizsamájára az ágytakarója alatt. Mielőtt békés álomba szenderült volna, még rávette magát arra, hogy kifésülje és befonja a haját, elvégre tudta jól, ha nem tette volna meg, a rakoncátlan, gubancos, túlságosan is hullámos loknik egészen biztosan megkeserítenék a reggelét indulás előtt. Mire végre párnát ért a feje, már annyira álmos volt, hogy szinte azonnal elnyomta őt az álom.
**
Lina még a viszonylag tűrhető mennyiségű, hatórányi alvás után is fáradtan ébredt, majd jó sok ásítással és morgással később kikászálódott az ágyból. Alig érzett erőt arra, hogy magára terítse a vékony kis köntösét, a fésülködés nemes művészetét pedig egy az egyben megvétózta, így végül kócosan vánszorgott ki a konyhába, hogy lefőzzön magának egy adagnyi éltető kávét… amiről persze tapasztalatból tudta, hogy nem fog sokat segíteni a helyzetén: a koffein sajnos nem úgy hatott rá, mint a normális emberekre… azaz leginkább sehogy sem hatott rá, de egészen biztosan nem segített abban, hogy éberebbé váljon tőle.
A konyhaasztalnál összefutott egy fiatal sráccal, akiről azt sem tudta, hogy kerülhetett ide, de grátiszban még fél sem volt öltözve rendesen: egy szál bokszeralsóban kókadozott. Lina persze gyanította, hogy az éjszaka folyamán Livi bulija a lakásban folytatódott, és látta is már a srácot a barátnője mellett legyeskedni, de legalább annyi figyelmességet várt volna – ha már más lakásában tölti az éjszakát –, hogy egy pólót magára vesz.
Amikor a fiú megpillantotta őt, látszott, hogy meglehetősen zavarba jött, amit látva Lina, még a korábbi bosszankodása ellenére is valamennyire szánni kezdte őt: nyilván elég másnapos lehetett.
– Öhm… izé… helló – bökte ki.
– Jó reggelt – ásított Lina, majd úgy döntve, hogy nem törődik igazán a különös helyzettel, a kávéfőzőhöz lépett. – Kérsz kávét vagy teát? – kérdezte meg azért, hogy mégse tűnjön túlságosan udvariatlannak.
Másrészt, mégiscsak a barátnője pasija… vagy legalábbis alkalmi partnere.
– Én? Mármint… ühm… nem, köszönöm – hebegte a srác.
– Biztos? Komolyan, szívesen megcsinálom – ajánlotta még egyszer Lina, mire végül egy beletörődő biccentést és egy hálás tekintetet kapott válaszul; ez utóbbinak köszönhetően elkönyvelte a biztatását a napi jócselekedetének.
– Rendben van, akkor kávét kérek – mosolygott rá óvatosan, és még mindig kissé kábán a fiú.
Lina elindította a kávéfőzőt, ami halk berregéssel kezdte forralni a vizet, majd amikor a gép elkészült, letette a lefőzött feketét az asztalra a cukorral és egyéb hozzávalókkal együtt.
– Köszönöm – mormolta a srác, továbbra is hálás kiskutyapillantással, majd néhány másodperccel és kortyolt kávéval később megszólalt. – Te vagy az a festő-lány, ugye?
– Lina – segítette ki őt.
– Engem Áronnak hívnak – mutatkozott be a fiú. – Azt te csináltad? – bökött a tapétán ékeskedő kávé-kép felé a fiú, mire Lina ismét csak bólintott. – Nagyon szép.
– Köszönöm – mosolygott továbbra is a lány, aztán inkább elkezdett a bögréje tartalmára koncentrálni az álmos Áron helyett: nem sikerült olyan korán kelnie, mint szeretett volna, így most tulajdonképpen nem nagyon volt ideje arra, hogy békésen üldögéljen és beszélgessen. Gyorsan befejezte a kávéját, aztán elköszönt Árontól, visszasietett a szobájába, hogy rekordsebességgel felöltözhessen, majd elindult az egyetemre.
A szél kegyetlenül söpört végig az utcákon, ugyanúgy, mint előző este. A hideg jószerével a csontjáig hatolt, de ha másra nem is, legalább annyira jó volt, hogy messzire űzte tőle a reggeli bágyadt álmosságot. Fázósan szorongatta a táskáját, miközben végigsietett az Andrássy úton, és amikor megérkezett, elkínzottan jött rá arra, hogy még az egyetem épülete sem fog enyhülést hozni a számára, odabent ugyanis még nem izzították be a kazánt. Magában csendesen szitkozódva elhaladt néhány didergő gólya mellett, majd a folyosón megpillantotta Zsombort és Klárit, akik láthatóan szintén majd megfagytak.
– Sziasztok – sorolt be melléjük Lina, és ő is a falhoz húzódott, hogy kikerüljön a többiek útjából. – Ugye még nem kékültem el? – kérdezte, igyekezve kis vidámságot csempészni a reggelükbe, és valamennyire sikerrel is járhatott, mert Klári csuklósan felnevetett, miközben megpróbálta megakadályozni, hogy a fogai folyamatosan egymáshoz koccanjanak a remegéstől.
– Nem, egyelőre még határozottan egészséges színed van – mosolygott rá Zsombor, miközben félig átölelve Klárit, biztatóan dörzsölte a lány hátát, igyekezve felmelegíteni őt. – De azért nem vennék mérget arra, hogy ez sokáig így marad…
– Szerintetek a teremben van fűtés? – vacogta Klári. Lina együttérzőn pillantott rá: ő maga is egészen fázós volt, de úgy tűnt, a barátnője még rajta is túltett. Fogadni mert volna arra, hogy nap végére összeszednek egy jó kis megfázást, ennek pedig határozottan nem örült volna. A forró italporok és egyéb kikúráló-szerek eléggé drágák voltak, így ha mindannyian ágynak estek, maximum a mézes tea és a Szentlélek gyógyító erejében reménykedhettek, főleg így hónap végén.
– Őszintén kétlem – felelte azért. – Valószínűleg csak akkor lesz bent meleg, ha beleheljük…
– Szép kilátások – nevetett fel halkan Zsombor, majd ahogy a folyosó vége felé pillantott és meglátta a tanárnőjüket, nagyot sóhajtott. – Készüljetek, ott jön – halkította le a hangját.
Amint végül bejutottak a terembe, rá kellett döbbenniük, hogy odabent még hűvösebb volt, mint a folyosókon, az esti erős szél ugyanis bevágott egy ablakot, aminek köszönhetően az előadó teljesen kihűlt. Zsombor, Klári és Lina, miután lehuppantak a megszokott helyükre az egyik hátsó sorban, megpróbáltak minél közelebb bújni egymáshoz, hátha így felmelegedhetnek… de persze, sok sikerrel nem jártak.
Alig bírtak figyelni az órára és a leadott anyagra, ám ahogy látták, a többiek sem igazán álltak a helyzet magaslatán. Azt kívánta, bárcsak vége lenne már, és hazamehetne a meleg… vagy legalábbis ennél melegebb lakásba. Ezek után – szerencsére – már csak egy színtana volt hátra azon a napon, és örült, hogy egyáltalán nem kellett műtermi gyakorlatra mennie. Amíg be nem fűtik az egyetemet, szinte lehetetlen lett volna itt bármit is alkotni, ő pedig egyébként is gyűlölte, ha remegett a keze festés közben.
Amikor végre valahára kiszabadultak, már az is megkönnyebbülésnek érződött, hogy egyáltalán felállhattak és kinyújtóztathatták a tagjaikat. Miután kiértek a folyosóra, elköszönt a következő órájukra igyekvő Kláritól és Zsombortól, majd a másik irányba indulva, a színtan szemináriuma felé igyekezett. Jóllehet, az óra kezdetéig még maradt vagy fél órája, az előadóterem környékén kapott helyet a büfé is, ahol úgy tervezte, hogy a lehető leghamarabb vesz magának valami éltető – és lehetőleg forró – italt.
– Ugye van tea? – kérdezte a mosolygós Ádám bácsitól, amikor végre odajutott a pulthoz, és sorra került.
– Van, kedveském – paskolta meg a bácsi Lina kézfejét, majd filtert dobott egy műanyagpohárba, és teletöltötte a vízforralóból. A lány gyorsan kifizette az árát (úgy döntött, nem éri meg erre sajnálni kétszáz forintot), és elégedetten döntött hozzá legalább négy teáskanálnyi cukrot, jó szokásához híven. Még az sem érdekelte, hogy a pohár elenyésző vastagságú falán keresztül a tea szétégeti az ujjait, azok ugyanis olyan érzéketlenné váltak a hidegtől, hogy ezt már szinte meg sem érezték.
– Ádám bácsi, az életemet mentette meg – kortyolt bele a valószínűleg barackos teába, miután az idős férfira mosolygott, és az átmeneti jobb kedvét még az sem tudta elvenni, hogy a forró itallal megégette a nyelvét.
– Ha én tudtam volna, hogy ennyivel le lehet venni a lábadról… – kúszott Lina látóterébe egy lehengerlőnek szánt, de közel sem túl megnyerő, fültől-fülig érő mosoly. A gazdája, egy nem igazán magas, de nem is túl alacsony, zöld szemű szépfiú olyan közel állt meg hozzá, hogy azt már-már molesztálásnak érezte.
– Öhm… – húzódott hátrébb, majd a nagy sietségben majdnem magára locsolta a teát. – Helló, Imi.
– Ha nem hinném, hogy lehetetlen, azt mondanám, kerülsz engem, Lina – jegyezte meg mosolyogva a fiú, mire Lina elhúzta a száját.
– Tudod, mostanában rengeteg dolgom van – mentegetőzött, ahogy próbált feltűnésmentesen minél közelebb kerülni az ajtóhoz. – Ez az utolsó előtti félévem, tudod, hogy megy ez…
– Persze, persze – próbálkozott Imi egy újabb, sármosnak hitt mosollyal. – De mit szólnál, ha most hétvégén elmennénk valahova kettesben? Esetleg meginnánk egy kávét együtt?
– Most… hétvégén? – köhögött föl a lány egy korty teát, ahogy meghallotta a kérdést. – Öhm… tudod, a szüleimhez megyek Debrecenbe, szóval most biztos nem jó. Te jó ég! – bökött az órájára, ami a kezében a pohárral igen nagy teljesítmény volt. – Már ennyi az idő? El fogok késni! – mímelt ijedtséget, majd amilyen gyorsan csak fagyott lábujjai engedték, kiviharzott a büféből, magára hagyva a döbbent fiút, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy a szülei nem is Debrecenben élnek.
Nem tehetett róla, de egyszerűen elege volt abból, hogy Imi már közel három éve nem hagyott nyugtot neki, és nagyon úgy festett, hogy nem értett a szép szóból sem. Lina akárhogy próbálkozott kedvesen és kíméletesen közölni vele, hogy rossz ajtón kopogtatott, képtelen volt lekoptatni a kéretlen rajongóját… aki nem mellesleg az egyetlen rajongója volt. Néhanapján egyébként már-már megsajnálta Imit – olykor tényleg nagyon kitartóan próbálkozott –, de nem tehetett arról, hogy borzasztóan idegesítette a fiú tenyérbemászó negédessége.
Igazából egyáltalán nem volt késésben, de az Imi társaságában való feszengésnél még az is jobb variációnak tűnt, hogyha az előadóterem ajtaja mellett szobrozik negyedórán keresztül. Mire megérkezett, és nekidőlt a falnak az ajtó közvetlen közelében, a teája már félig kihűlt, de az októberi fagyhoz képest még mindig elég melegnek számított. Lina érezte, hogy a radiátorok ugyan már nem jéghidegek, a kazán azonban, legmélyebb bánatára, még mindig nem tudta felvenni a versenyt az időjárás szeszélyeivel.
Hálát adott az égnek, amikor végül megérkezett a tanár, és alig várta, hogy letudva az órát végre hazamehessen a kellemesen meleg, vagy legalábbis nem tízfokos lakásba.
**
Lina dühében toppantott egyet, ahogy a közösen bérelt kis lakás ajtaja előtt állt, de ezzel maximum annyit ért el, hogy az egyébként is kényelmetlen cipőjének köszönhetően még jobban megfájdult a lába. Akárhogy is próbálkozott, a kulcsát nem tudta bedugni a zárba, ami két dolgot jelenthetett: vagy azt, hogy elromlott a zár, vagy azt, hogy valaki benne hagyta a sajátját a másik oldalról. Nórival már beszélt telefonon, de ő éppen a város másik végében volt egy kiállításon, amire a hétvégén még Lina is szeretett volna eljutni… ám erre kétségkívül szemernyi lehetősége sem lesz, ha még a saját albérletükbe sem képes bejutni.
Nem igazán hitte, hogy a zár hirtelen meghibásodott volna, elvégre alig másfél hónapja cseréltették vadiújra, annak következtében, hogy ő elhagyta a kulcscsomóját. Ez alapján pedig csak és kizárólag Livi lehetett odabent, talán éppen valamelyik újabb önjelölt smárpartnerével – esetleg Áronnal –, és nagy valószínűséggel egyszerűen a zárban hagyta a kulcsot. Ráadásul, csak hogy még szórakoztatóbb legyen a helyzet, grátiszként kikapcsolta a telefonját is (vagy a készülék simán lemerült magától), és ha Linának kettőt kellett volna találnia, arra szavazott volna, hogy teljes lelki nyugalommal elmerült a pasijában. Vagy a pasija benne. Részletkérdés. Lina nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy inkább nevessen kínjában, és legalább háromszor a pokolra küldte Livit, még akkor is, ha a valóságban nagyon is szerette a barátnőjét.
– Livi! – dörömbölt be még egyszer, remélve, hátha a barátnője meghallja, de csak annyit ért el vele, hogy a szomszéd gyilkos-tekintetű fószer már harmadszorra nézett ki az ajtaján. Nem viselt semmi mást egy atlétán és egy elnyűtt bokszeralsón kívül, Lina pedig úgy gondolta, már tényleg csak a távcsöves puska hiányzott a kezéből… és lassacskán komolyan kezdett megijedni tőle.
Ezek után jobbnak látta, ha abbahagyja az óbégatást, mielőtt a szomszédjának köszönhetően rejtélyes módon eltűnik, és csak hónapokkal később találják meg a hulláját a Dunában. Mivel más ötlete nem akadt, és tényleg nagyon vágyott már egy néhány fokkal melegebb helyre, maga mögött hagyta a bérházat, hogy az egyetem közelében álló kis művész-kávézó, a Picasso felé vegye az irányt. Ahogy belépett a kidekorált ajtón át a színes és vidám belső térbe, kicsit ő maga is jobb kedvre derült, amire ezután a lehangoló nap után már igazán szüksége volt. A hangulatán csak tovább javított a tény, hogy a sok kiállított kép közül háromban a sajátjára ismert, és hagyta, hogy a látványukra kellemes-meleg büszkeségérzet csorogjon végig rajta.
– Nahát, ki van itt! – mosolyodott el a pult mögött álló Kel, amikor Lina felhuppant az egyik bárszékre, és lehámozta a nyakából a puha (és éppen kellően lila) kendőjét, majd a nap folyamán először a kabátját is. – Mi járatban? – érdeklődött a férfi – Rég láttalak.
– Livi kizárt a lakásból – fintorodott el Lina –, és csak hogy még jobb legyen a sztori, a telefonját sem veszi fel – mesélte, és őszintén nem csodálkozott azon, hogy Kel nem tudta visszafogni a nevetését, amikor befejezte. – De nem baj, itt legalább meleg van… ez a hideg odakint embertelen – borzongott meg.
– Az már biztos – értett egyet vele a férfi. – Hozhatom neked a szokásosat?
– Azt hiszem, most jobban örülnék egy forró csokinak – vallotta be Lina, végleg letéve arról, hogy őrizgeti a pénzét. Kel szinte azonnal neki is látott az ő rendelésének, és mialatt a tejet forralta, a lány ráérősen végigmérte őt a tökéletesen belőtt hajával, a nagyon is jól szabott ruháival és a manikűrözött körmeivel együtt. Jóllehet a rosszmájú egyetemi pletykák azt állították, hogy Kel egyértelműen meleg, Lina mindig is úgy vélte, hogy egyszerűen csak metroszexuális.
Talán háromnegyed órán át üldögélt ott: ezalatt az idő alatt túlesett egy isteni forró csokin és egy frissen sült péksüteményen is, amit vacsora gyanánt vett magának. Időközben néha váltott pár szót Kellel a terveiről és az egyetemről, egészen addig elütve az időt, ameddig be nem futott a kissé zilált Nóri, és le nem dobta magát mellé az egyik szabad székre.
– Még mindig semmi! – sóhajtotta kelletlenül. – Nem hiszem el… ha így folytatja, muszáj lesz hívnunk egy lakatost, de komolyan. Mi van, ha holnap reggelig nem tudnánk bejutni? – fintorodott el.
– És cseréltessünk zárat már megint? – nyögte Lina bánatosan.
– Van jobb ötleted? – kérdezte Nóri, szintén nem túl boldogan, majd válasz híján előkaparta a táskájából a multifunkciós mobilját. Lina jól tudta, hogy mindenféle szakember számát eltárolta benne vész esetére, a vízvezeték szerelőtől az ablakosig, és most úgy festett, lakatos is akadt a repertoárban, főleg annak köszönhetően, hogy nem olyan régen, az ő elhagyott kulcsos bakija miatt már közelebbi ismeretségbe kerültek eggyel.
– Lehet, hogy túl drasztikusak vagyunk – mormolta maga elé, amikor már ismét az utcát járták, ezúttal együtt fagyoskodva. Odakint, hála a jó égnek, most már az eső is szitált, csakhogy mindkettejüket ötször jobb hangulatra derítse… de legalább zöld lámpát kaptak nem csak a lakatostól, hanem a kicsit morcos főbérlőjüktől is, így semmi más nem maradt hátra, minthogy hazamenjenek és várjanak a szakemberre.
– Lehet, de nem érdekel – vacogta Nóri válaszul. – Haza akarok jutni – közölte.
Lina nagyot sóhajtott, magában elismerve, hogy a barátnőjének nagyon is igaza volt.
– Ez nem a mi napunk – tette hozzá, hasonlóan dideregve, mint Nóri.
Borzongva húzta magán összébb a kabátot, és igyekezett minél inkább megszaporázni a lépteit, hogy legalább a lépcsőházukig hamar eljuthassanak. Az ég elkezdett fenyegetően dörögni, és egyre sötétebb felhők jelentek meg a horizonton. Lina utálta az esőt és a viharokat, sőt néha már-már viharfóbiásnak könyvelte el magát: éppen ezért szeretett volna végre a kényelmes lakásukban lenni, és nem testközelből megélni az égzengést, miközben bónuszként az a veszély fenyegette, hogy másodperceken belül bőrig ázik. Esernyőt felesleges is lett volna használnia ebben a szélben, különben még Mary Poppinsként végezte volna.
Reménykedett abban, hogy talán idejében elérik a lépcsőházat, mielőtt leszakad az ég, de nem volt szerencséjük, így végül, amikor beléptek, és a kapu döngve becsapódott mögöttük, mindkettőjük kabátjából és hajából csöpögött a víz. Lina abban a pillanatban már korántsem tartotta drasztikus lépésnek azt a lakatost, főleg, hogy amikor felért a harmadikra, tapasztalnia kellett, hogy az ajtót még mindig képtelenek voltak kinyitni, a dörömbölésükre pedig továbbra sem érkezett válasz.
A lakatos röpke háromnegyed órával később toppant csak be. Addigra ők ketten már a földön üldögéltek a lépcsőházban, a gang kijárata mellett, és próbáltak nem megfagyni vagy elaludni.
– ’Estét, hölgyeim – morogta a várva-várt szakember, komótosan caplatva felfelé a lépcsőn.
Amint elérte a megfelelő ajtót, ledobta a szerszámosládáját a földre, a hangos puffanásra pedig a sorozatgyilkos fickó is kinézett a szomszédból. Az öltözéke nemigen változott a korábbiakhoz képest, csak az atléta-bokszer kombóra rávett egy köntöst is, amit Lina őszinte bánatára sajnos nem kötött meg. Hogy még jobb legyen a helyzet, a fószer nem is igazán akarta elhagyni a helyszínt, még a gangra befújó szél és csöpögő eső ellenére sem. Inkább tovább boldogította őket a társaságával, és kérdezgetni kezdett a helyzetről, amikor pedig Nóri kelletlenül elmesélte neki, hogy mi történt pontosan, percekig úgy röhögött rajtuk, hogy a végén alig kapott levegőt.
Linának azért, ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy a röhögés egészen indokolt volt. Valószínűleg, ha nem didergett volna a vizes cuccaiban, forró zuhanyról, tiszta pizsamáról és a meleg ágyáról fantáziálva, ő is könnyekben úszva nevetett volna. Félig-meddig megfagyva azonban már közel sem találta annyira viccesnek a helyzetet, mint a gyilkos fószer, és legszívesebben a lakatos nyakába ugrott volna, amikor az végre kinyitotta nekik az ajtót.
A nappaliban senki sem tartózkodott, éppen úgy, ahogy várták, ám Livi szobájából félreérthetetlen hangok szűrődtek ki. Lina úgy döntött, jobb, ha úgy tesz, mintha az égvilágon semmit sem hallana. Kénytelen-kelletlen kifizette a várakozó lakatost, majd becsapta a kajánul vigyorgó sorozatgyilkos fickó előtt az ajtót, ugyanis az még mindig nem tágított a folyosóról. Emlékeztette magát arra, hogy ne felejtse el ezt a pénzt visszakérni Livitől… bár jobb emlékeztetőt keresve sem találhatott volna a jelenleg indokolatlanul kongó pénztárcájánál.
Nórival néhány percen át még szobroztak a nappali közepén, hátha képesek lesznek feldolgozni azt, ami történt velük, de amikor közösen sem jártak sikerrel, csak váltottak egy megértő pillantást, és úgy döntöttek, megpróbálják elfelejteni ezt a szörnyű napot.
– Hát, legalább Livi jól érzi magát – jegyezte meg Nóri eltéveszthetetlen szarkazmussal. A barátnője csak egy horkantással honorálta a kijelentését, majd inkább elhagyta a süllyedő hajót, és kegyetlen módon beelőzte Nórit a fürdőszobában. Gyorsan vett egy forró zuhanyt, hátha azzal majd megelőzi a készülődő megfázását, majd arra gondolva bújt végre ágyba, hogy aznap már biztosan nem történhet vele semmi borzalmas.
Kivéve persze, ha a sorozatgyilkos fószer a szomszédból ki nem talál valamit…
**
Bence alig tudta visszafojtani a fel-feltörő röhögését, miközben Linával együtt az egyetem épülete felé sétáltak másnap reggel. A lány éppen pontos részletességgel mesélte el neki a tegnapi incidenseket, és tulajdonképpen nem tudta hibáztatni a fiút azért, hogy kinevette a szerencsétlenségeiket.
– Kár, hogy nem dokumentáltad – törölgette a könnyeit a barátja.
– Na, persze – horkantotta Lina. – Azt hiszem, volt annál jobb dolgom is… – jegyezte meg, majd mosolyogva intett a velük szembejövő Zsombornak, aki csatlakozott is hozzájuk.
– Hallottad, mi történt? – kérdezte tőle Bence, nevetéstől rekedt hangon.
– Nóri mesélte – vigyorodott el erre már Zsombor is, de aztán látva Lina nem túl kedves pillantását, úgy dönthetett, hogy érdemesebb témát váltania. – Szerettelek volna egyébként megkérdezni titeket arról, hogy nincs-e kedvetek ma eljönni a Picassóba – fogott bele, a mosolya pedig egyből eltűnt, hogy átadja a helyét az enyhe zavarnak. – Végre elhatároztam, hogy… – köszörülte meg a torkát feszengve –, bemutatnám nektek a barátomat.
– Tényleg? – lelkesült fel Lina, szinte azonnal. Az igazat megvallva, a barátságuk kezdetén sosem gondolta volna Zsomborról, hogy a saját neméhez vonzódik, de ma már el sem tudta volna képzelni őt máshogy, és a kis baráti körükben sosem volt kérdés az, hogy úgy fogadják el őt, ahogy volt. – Mi a hirtelen pálfordulás oka? – érdeklődött a lány, ugyanis Zsombor eddig vehemensen tiltakozott az ellen, hogy bemutassa a barátainak a szerelmét.
– Nem tudom, egyszerűen úgy érzem, hogy most van itt az ideje – vont vállat, szerényen mosolyogva. – Azt hiszem, most állok készen a dologra – tette hozzá, mire Bence barátságosan vállon veregette őt.
– Mindenképp ott leszünk, haver – biztosította Zsombort. – Csak aztán semmi smárolás, vagy ilyesmi…
– Bence! – kiáltott fel Lina rosszallóan, de legmélyebb megkönnyebbülésére, Zsombor csak nevetett a barátjuk hülyeségén, és gyorsan megnyugtatta Bencét arról, hogy nem fogja ilyesmivel sokkolni őt azalatt az idő alatt, amit együtt fognak tölteni a kávézóban. – Olyan érzéketlen vagy – dohogta azért Lina, miután Zsombor elköszönt tőlük, és elsietett az előadására.
Bence, mivel az ő szemináriuma csak később kezdődött, elkísérte Linát a teremig, közben pedig nevetve mentegetőzött.
– Ugyan, Lina, ez csak baráti cukkolás, nem érzéketlenség – mondta, mire a lány végül csak engedékeny mosollyal csóválta meg a fejét.
A beszélgetésüknek végül – úgy negyedórával később – az vetett véget, hogy Lina órája elkezdődött, és be kellett mennie a terembe.
– Akkor a nap végén találkozunk – figyelmeztette még utoljára Bencét, aki hajlamos volt mindenhonnan elkésni, vagy esetleg totálisan elfelejteni a találkozót. – Háromkor!
– Nyugi, észben tartom – villantott fel egy féloldalas mosolyt a fiú, majd egy utolsó integetés után elindult a folyosón.
**
Lina Klárival, és a szobájából végre előmászó Livivel együtt strázsált a büfében – ez utóbbi természetesen egy szemernyit sem érezte rosszul magát amiatt, amit velük művelt a minap, sőt mi több: jó barátnőhöz mérten képes volt hosszú perceken át kacagni rajtuk. Nem mintha Lina egyébként annyira vérmesen a szívére vette volna a dolgot… még akkor sem, amikor ma reggel köhögőroham ébresztette, és elkezdett fájni a torka is, azt sejtetve, hogy összeszedett némi megfázást az elázásnak köszönhetően.
Az egyetem épületét szerencsére elkezdte áthatni a meleg, így már nem kellett az egész napot a kabátjukban tölteniük. Lina azonban még ennek ellenére is úgy érezte, hogy szüksége lesz a megszokott, forró teájára, ami valahogy a büfében mindig ezerszer finomabbnak érződött az otthon készítettnél. Klári csatlakozott hozzá tea-témában, Livi pedig jó étvággyal majszolt mellettük egy hatalmas szendvicset.
– Nem, de most tényleg! Higgyétek el, Áronnal totálisan komolyan gondoljuk! – magyarázta teli szájjal, mire Klári és Lina egy emberként sóhajtottak fel, nem véletlenül: majdnem minden egyes srácnál végighallgatták már ezt a monológot.
– Persze, Livi – kortyolt Lina a teájába, majd gyorsan Klárira kacsintott, aki ezt látva elnevette magát.
– Ne csináljátok már! – bosszankodott Livi. – Most komolyan beszélek – állította, ám a másik két lány mindössze váltott egy sokatmondó pillantást. – Hé! Miért nem hisztek nekem? – dohogta.
– Talán mert hetente halljuk újra meg újra? – kérdezte Lina.
Livi rondán nézett rá, de ő nem igazán törődött vele. Jól tudta, hogy a barátnője úgysem bántódott meg, és neki egyébként sem volt célja megsérteni Livit ezzel a kis piszkálódással. Gyorsan felhörpintette az utolsó korty teáját, majd felvette a széke háttámlájára dobott sálját, hogy gondosan a nyakába köthesse.
– Három előtt még haza kell ugranom – magyarázta a kérdőn néző két barátnőjének a távozása okát. – Otthon hagytam néhány rajzomat, pedig odaígértem őket Zsombornak… már akkor lecsapott rájuk, amikor még csak tervben voltak – mesélte, miközben felállt.
– Akkor majd a Picassóban találkozunk – mosolygott rá Klári.
– Legyetek jók! – intett nekik még egy utolsót Lina, aztán sietős léptekkel elhagyta a büfét: ha már ő maga figyelmeztette korábban Bencét, nem szeretett volna elkésni a kis találkájukról.
Lesietett a lépcsőn, majd mielőtt kilépett volna a kapun, összegombolta magán a kabátját, és igyekezett lélekben előre felkészülni a mellbevágó hidegre. Barátságosan intett a portásnak, aztán meglökve a nehéz faajtót, kilépett az utcára, ahol nem csak az Andrássy út forgalmának a zaja csapta meg őt, de a hűvös, már-már jeges szél is, ami egyből belekapott a hajába. Lina bosszankodva próbálta megigazítani a sálját, hogy az mindenhol tökéletesen fedjen, és így a hideg ne kússzon be a kabátja alá, de hamar fel is adta az értelmetlen küzdelmet, majd inkább szapora léptekkel indult el, végig az utat szegélyező fasor szélcibálta ágai alatt.
– Hé, Lina! – kiáltott utána valaki alig néhány másodperccel később, ezzel megtorpanásra késztetve őt.
Az ismerős hang gazdáját keresve gyorsan hátrafordult, és meg is pillantotta a másik irányból felé siető Zsombort. Elmosolyodott, majd megállt, hogy bevárhassa a barátját – ha már így alakult, akár együtt is mehetnek, és akkor tuti nem fog elkésni visszafelé jövet… –, ám a figyelmét hamar elterelte az autó, ami elgurult mellette. A fekete, sötétített üvegű, nagyon is drágának látszó kocsi lelassított, ahogy elérte a hosszú léptekkel közeledő Zsombort, és szinte meg is állt, miközben leengedték az egyik ablakát.
Lina felvonta a szemöldökét meglepetésében, Zsombor pedig, aki ekkor vette észre a mellé érő autót, megtorpant, hogy válthasson néhány szót a benne ülőkkel, akik nyilvánvalóan miatta húzódtak félre a kis szervizúton. Túl messze voltak ahhoz, hogy a lány bármit is érthessen a szóváltásukból, de elkönyvelte magában, hogy biztos csak megkérdezik, merre találják valamelyik utcát a környéken.
Ám az autóban ülőknek nyilvánvalóan nem ez volt a céljuk. Minden olyan gyorsan történt, hogy Lina valójában fel sem tudta fogni: nem hallott mást, csak egy halk, tompán puffanó hangot, majd látta, ahogy Zsombor néhány töredékmásodpercnek tűnő pillanat után összeesett. A szája elnyílt, sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán… úgy érezte, mintha az idő megállt volna körülötte… semmit sem fogott fel a környezetéből azon kívül, hogy a fekete autó, épp úgy, amint jött, el is eltűnt – egyszerűen elveszett a forgalomban, mintha ott sem lett volna.
Hosszú perceken át csak állt egyhelyben, földbegyökerezett lábbal, alig pislogva, képtelenül arra, hogy normálisan lélegezzen. Időközben néhány járókelő, akik meglátták a földön fekvő Zsombort, odaszaladtak hozzá, hogy segítsenek… egyesek talán már a mentőket is hívták…
Lina, amikor végül sikerült feleszmélnie, imbolyogva rohant oda a barátjához, félrelökve azokat az embereket, akik az útjába kerültek, majd sokkos állapotban rogyott mellette térdre. A beton koszos volt és jéghideg, de őt még ez sem érdekelte. Elfogta a mély, fuldoklással érkező kétségbeesés, amikor meglátta a fiú mellkasán az egyre nagyobb vörös foltot, ami addigra már a világos színű kabátja alatt felsejlő vastag pulóverét is átitatta. Nehezen kapkodta a levegőt, ahogy megragadta a barátja még meleg kezét, a könnyei pedig kérés nélkül buggyantak elő, lassan csordulva végig az arcán. Némán, egyetlen hang nélkül sírt, és ahogy a sós cseppek Zsombor pulcsijára hullottak, a vérrel együtt áztatták el a pamutanyagot. A körülöttük állók suttogtak, rémült hangon hadartak vagy kiabáltak egymással, de Lina ebből szinte semmit sem fogott fel. Abban a pillanatban már tudta… tudta, hogy a barátja halott, és tudta, hogy a kiérkező mentők sem lesznek képesek segíthetnek rajta. Senki sem segíthet már rajta az égvilágon…
A könnyei végeláthatatlanul folytak, és nem is lett volna képes megálljt parancsolni nekik… talán nem is akart volna. Néhány perccel – vagy talán órával? – később, amikor távolról felsejlett a mentősziréna ismerős hangja, az eső is rákezdett, mintha végszóra az ég is siratni kezdte volna Zsombort. Lina meg sem érezte, ahogy a kövér, lassú cseppek eláztatták nem csak a kabátját, de a haját is. Semmit nem érzett azon az üres, tátongó hidegen kívül, ami belülről kezdte őt marni.
A szaggatott dobogás mellett, ami minden másodpercben arra késztette a belső hangját, hogy azt suttogja a fülébe, Zsombor végérvényesen meghalt, most meghallott egy másik, vékonyka, elnyomott hangocskát is, ami azt sikította neki, hogy a fiú nem csak egyszerűen meghalt… Nem. Valaki megölte Zsombort, ő pedig premier plánból nézte végig, ahogy meggyilkolták a barátját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése