Reményrekviem, II. fejezet: Problémás

Dani jön, lát, nyomoz és gyanakszik.

Dani nem is tudta, miért nem vágta ki a legelső kukába azt az újságot, amit a reggeli érkezésekor a lenti portás nyomott a kezébe. A főcím öles betűkkel, hatásvadász módon hirdette, hogy „A rendőrség ismét tehetetlen!”, és ha jól látta, amikor futólag beleolvasott magába a cikkbe is, éppen a kiskorúak drogfogyasztásáról és a középiskolában árusított kábítószerekről volt szó, ebben a hónapban már legalább negyedik alkalommal.

Amikor lehuppant az asztala mögött álló székbe, ledobta az újságot is, címlappal lefelé, hogy ne kelljen látnia. Komótosan dőlt hátra, majd az órára sandított: háromnegyed nyolcra járt az idő, így nem csodálta, hogy a közvetlen kollégái közül még senki nem érkezett meg. Nem mintha igazán bánta volna a dolgot – az esetek kilencven százalékában szemernyi kedve sem volt ahhoz, hogy velük csevegjen. Sosem tartotta magát társasági embernek, és még véletlenül sem gyarapította a beszédesek igen népes táborát, így évek óta szívfájdalmának érezte, hogy a Gyilkossági Osztály vezető tisztjeként sem illette meg saját iroda. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna úgy az élete… vagy legalábbis sok csendes idegösszeomlástól mentette volna meg őt az a jelenleg nem létező fal közte, és az osztály másik három tagja között.

A nyugalom, ami körülvette őt, egészen pontosan hét óra ötvenöt perckor hullott darabjaira.

– Jó reggelt! – viharzott be az irodába osztályuk egyetlen női (és Dani szerint még úgy-ahogy értelmes) tagja, Rita. A nő életvidám mosollyal ajándékozta meg, miközben ledobta a táskáját az asztalára, majd miután leült a helyére, gyorsan megigazította a haját, a monitora képernyőjét használva tükörként.

Dani igazán megpróbált kipréselni magából egy közepesen mogorva köszönést, de az ő szájából a „jó reggelt” csak bosszús morgásnak tűnt.

Szerencsére Rita nem vette magára – bár a férfinak magában be kellett vallania, hogy az sem zavarta volna meg a lelkivilágát, ha a nő megsértődik… –, valószínűleg az elmúlt néhány év épp elég volt ahhoz, hogy megedződjön mellette.

– Bal lábbal keltél, vagy csak a szokásos módon utálod a világot? – vigyorgott rá a nő, amit hallva Dani elfintorodott; tudniillik jobban szerette, ha az emberek megszeppentek tőle, és nem kezdték ugratni.

– Inkább az utóbbi – hagyta rá mégis a kollégájára, majd jobb dolga nem lévén, elkezdte átolvasni azokat a jelentéseket, amiket már hetek óta csak tologatott az asztal egyik feléről át a másikra.

Isten – vagy bármiféle égi hatalom, ha létezett – látta lelkét, sosem azért jelentkezett bűnügyi nyomozónak, hogy valaha is olcsó bürokrata legyen. A tiszti poszttal járó papírmunkát azonban, akárhogy is próbálta, nem tudta elkerülni… legalábbis elég hosszú ideig sajnos nem.

Rita, hála a jó égnek, nagyjából tudta, hogy mikor kell hosszú távon csendben maradnia a környezetében, mindezt azonban nem mondhatta el az osztály másik két tagjáról. Amikor Alex és Márk épphogy valamivel nyolc előtt befutottak, ő legszívesebben elhagyta volna az irodát, tekintve, hogy az esetek kilencven százalékában falra mászott a párostól. Mindig is úgy érezte, hogy nem végzik olyan komolysággal és elszántsággal a munkájukat, mint amit ő szíve szerint megkövetelt volna a beosztottjaitól, ám jól ismerte a rendőrség helyzetét, és tudta, hogy manapság nem kívánságműsor, kivel akar együtt dolgozni.

Paradox módon azonban… egyszer-egyszer keserűség töltötte el, ha jobban tanulmányozni kezdte a három kollégáját. Alapjában véve nem volt sokkal idősebb náluk – maximum öt évvel, talán hattal –, a saját ridegségének és szigorúságának köszönhetően azonban sokszor úgy tűnt, mintha komoly generációs szakadék tátongott volna közöttük. Néhanapján pedig mégiscsak gyűlölte ezt… és talán saját magát is.

– Nos, mi a terv a mai napra? – nézett Márk Danira, miután nagy lendülettel a nyikorgó székébe vetette magát. – Van már valami új ügy a láthatáron, vagy továbbra is csak döglünk?

– Nincsen – közölte szűkszavúan a férfi, aztán jobb híján visszamerült a jelentésekbe. Az aktuális, ami a stóc legtetején árválkodott, még az egyik nyári ügyükkel volt kapcsolatos, neki pedig rá kellett jönnie, hogy nagyon régóta hanyagolta a kötelességeit.

– Komolyan? – döbbent meg Alex, aztán elvigyorodott. – Hogy bírják a gyilkosok, hogy ennyi ideig nem öltek meg senkit? – kérdezte, Dani ízléséhez mérten túl vidáman.

– Alex, azért mégiscsak emberi életeket figurázol ki – feddte Rita a férfit. Dani valamennyire megnyugodott, hogy nem neki kellett közbeszólnia, és bámulhatta tovább a papírjait, mintha mi sem történt volna.

– Jól van, jól van – hagyta rá Alex a nőre, de érződött a hangján, hogy igazából egyáltalán nem bánta meg a szavait.

Dani pontosan tudta, hogy lapoznia kellene, és nem csak merednie a sorokra, amiket nem is látott igazán, de végül mégsem tette meg, mert nem hitte, hogy a másik háromnak bármikor is feltűnne az, hogy nem is olvassa igazán a jelentést. Alex előbbi szavai megragadtak a gondolatai között, arra késztetve őt, hogy a kelleténél jobban elmerengjen olyasmiken, amiken a valóságban nem akart volna.

Az elmúlt hosszú évek alatt sokszor saját magán kellett tapasztalnia azt, hogy az ember, ha nap mint nap találkozik a halállal, mennyire képes… hozzászokni. Egy idő után a halottak már nem számítottak embernek, csak testeknek, tárgyi bizonyítékoknak, és úgy érezte, Alex szavai is ékes példái annak, mennyire nem bírták már felmérni az emberi élet értékét. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem egy szerettük halt meg, vagy nem látták szemtől-szemben azt, ahogy kioltották azt a bizonyos életet… vagy ha nem nekik kellett elvenni azt. Ráadásul még ez utóbbi sem nyújthatott biztosítékot az érzéketlenné válással szemben.

Annyira elmerült a keserű gondolatai között, hogy végül csak az asztalán álló vezetékes telefon csörgése tudta visszarángatni őt a való világba.

– Szentirmay – dörmögte a vonalba kelletlenül, miután felvette a kagylót.

– Az irodámba, most – érkezett a szűkszavú parancs, majd a másik fél bontotta is a hívást, anélkül, hogy bármi mást hozzáfűzött volna.

– Történt valami? – kérdezte szinte azonnal Rita, amikor Dani letette.

– Nem – felelte a férfi továbbra is félig bosszúsan, félig unottan, majd rávette magát, hogy felálljon a székéből. Mivel semmi kedve nem volt tovább magyarázni a helyzetet, így csak intett egyet, aztán már el is indult az ajtó felé, hogy mihamarabb maga mögött hagyja az irodát és a három kollégáját.

Odakint hosszú folyosó várta, de még véletlenül sem tervezte megszaporázni a lépteit, sőt mi több: direkt komótosan sétált el a szárny végéig, ahol is fellépcsőzhetett egészen a hatodik emeletre. A liftet már évek óta nem volt hajlandó használni – ha nagy ritkán sietős dolga akadt, akkor is gyorsabban felrohant a lépcsőn, és legalább nem kellett bepréselnie magát egy szűk dobozba olyan kollégákkal együtt, akikkel semmiképpen sem akart beszélgetni. Lehetőleg soha.

A felettese titkárnője csupán egy biccentésre méltatatta, amikor megérkezett. Dani viszonozta a futó köszöntést – a szülei mindig is igyekeztek úriembernek nevelni, még ha valahol félre is siklott a projekt –, majd kopogás nélkül benyitott a tágas, egészen otthonos irodába.

– Ha legközelebb ugráltatni próbálsz, a fülem botját sem fogom mozdítani – morogta az ezredesnek, miközben leült az egyik karosszékbe.

Körtvélyessy erre már felnézett a papírmunkájából, majd jelzésértékűen a szemét forgatta.

– Tekintve, hogy a főnököd vagyok, minden jogom megvan arra, hogy akkor ugráltassalak, amikor a kedvem tartja – jelentette ki.

– Tekintve, hogy az egyetlen valamirevaló nyomozód vagyok, úgy érzem, az én kezemben van az aduász – vonta fel a szemöldökét Dani, az ezredes bosszús pillantása pedig megsúgta neki, hogy ezúttal megnyerte a harcot.

– És ezek után írásbeli bocsánatkérést vársz? – vakkantotta Körtvélyessy.

– Megelégszem vele szóban is – legyintett nagyvonalúan a fiatalabb férfi. – Szóval, pontosan miért hívattál?

A felettese arcán a bosszankodás helyét átvette a káröröm, Danit pedig rossz előérzet kerítette a hatalmába.

– Igazán sajnálom – kezdett bele álszomorú hangon az ezredes –, hogy el kellett téged szakítanom a rengeteg munkádtól… de az az igazság, hogy a lőtéren vár rád egy lelkes csoport.

Dani megpróbálta magába fojtani az őszinte elszörnyedését, és a megszokott, hűvös pillantásával leplezni a zsigeri rosszullétet, ami Körtvélyessy szavaira elfogta őt.

– Nem vár – jelentette ki, mintha ezzel mindent megoldhatott volna.

Az ezredes arcára sorozatgyilkosokat megszégyenítő, bosszúálló mosoly kúszott, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Dani szavait.

– Még reggel találkoztam velük, és tényleg nagyon izgatottak. Ha jól tudom, ők azok, akiknek nem sikerült a vizsgája, és szükségük van még egy kevés gyakorlása – mesélte, mintha csak a hétvégi programjaikról társalogtak volna. – Lehet, hogy én a helyedben vinnék egy golyóálló mellényt is…

Dani igyekezett visszanyelni a feltörő nyögését, és kezdte úgy érezni, hogy az összes eddigi rossz cselekedete elkezdett visszaütni rá, méghozzá kegyetlenül. Ez a karma, dörmögte magában, amikor már lefelé sétált a lépcsőn, zsebre vágott kézzel és lehajtott fejjel. Csak a karma lehet…

**

Általános gyakorlat volt, hogy mind a BRFK, mind a Központi Nyomozó Iroda elvállalta a rendőrtisztis hallgatók egy részének a gyakorlati képzését – ez nagy általánosságban kimerült gyakornoki helyek biztosításában és a lőtér felajánlásában. Utóbbira inkább azért volt szükség, mert az egyetem lőterét éppen felújították… Dani valahol még reménykedett abban, hogy valaha elkészülnek vele, ám tekintve, hogy a munkálatokat az ő diákkorában kezdték el, már jóhiszeműen sem tudott hinni igazán a dologban.

A feljebbvalói pedig egyébként is azt állították, hogy sokkal hasznosabb itt tanítani a diákokat, elvégre tereptapasztalattal rendelkező és jól képzett oktatóktól tanulhatnak. Dani azonban kevéssé osztotta a nézetüket, főleg nem akkor, amikor csak és kizárólag a kiváló reflexeinek köszönhetően tudta elkerülni azt, hogy az egyik túlontúl lelkes fruska vádlin lője. Még szerencse, hogy csak vaktölténnyel…

– Bocsánat, uram – cincogta az emlegetett lány, fülig vörösödve.

– Figyeljen oda egy kicsit jobban – válaszolta Dani rezignáltan, majd megpróbált úgy helyezkedni, hogy biztos ne kerüljön az útjukba. Tekintve, hogy ezek még előreszegezett pisztollyal is tudtak hátrafelé lőni, sehol sem érezte magát igazán biztonságban. Hamar rájött, hogy nem véletlen, hogy nem mentek át az első vizsgájukon: borzalmasak voltak. Igyekezett középre állni, hogy mindenkit jól láthasson a csoport tagjai közül – mégiscsak neki kellett ügyelnie arra, hogy az idióták ne lőjék ki egymás szemét –, és időközben azzal szórakoztatta magát, hogy válogatott kínzásokat képzelt el Körtvélyessy részére.

– Miben fogadunk, hogy ez is olyan, mint a múltkori fickó, azon az elméleti órán? – csapta meg a fülét az egyik srác suttogása. Magában felsóhajtott, miközben megkereste őt: a szeme sarkából látta, ahogy a haverjához hajolva magyarázott. – Annak se volt fogalma a gyakorlatról, csak a megfelelő szögeket magyarázta egész végig… és még csodálkoznak azon, hogy a fél évfolyam megbukott.

Dani magában a szemét forgatta. Sosem értette azt, hogy a fiatalok miért éltek abban a hitben, hogy a náluk idősebbek süketek és teljesen inkompetensek. Csendes elégtétellel osont a két fiú mögé, olyan halkan, amennyire csak tudott.

– Netán valami problémájuk van? – kérdezte, és igyekezett elnyomni az önelégült mosolyát, amikor mindketten megugrottak ijedtükben.

– Nem, őrnagy úr – vágták rá szinte azonnal, szinkronban. Ha mást nem is tanítottak meg nekik az egyetemen, a feljebbvalóikkal szembeni megfelelő viselkedést már ennyire korán beléjük verték.

– Egészen biztos? – érdeklődött, rég tanult negédességet csempészve a hangjába. – Most mondják, ha valami nem világos.

A nagyszájú fiatalember ezt hallva láthatóan összeszedte a bátorságát, még annak ellenére is, hogy a barátja meglehetősen rémült pillantással állította a könyökét az oldalába. Dani már-már elmosolyodott rajta: bizonyos hangulataiban szerette látni, ha emberek rémültek halálra a szavaitól. Most pedig kifejezetten ilyen hangulatban volt.

– Uram, úgy gondolom, mindannyian örömmel vennénk egy bemutatót, hogy jobban megérthessük a megfelelő tartást és… az ehhez hasonlókat – jegyezte meg, Dani ízléséhez mérten túl széles mosollyal.

Az oda nem illő vigyorról végül könnyedén tudott gondoskodni: elővette a saját pisztolyát, hogy lőhessen. Egyetlen pillantást kellett vetnie a céltáblára, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, hogy milliméterre pontosan a közepét találja el. Miközben megszemlélte a művét, elgondolkodott azon, hogy az ámuldozó hangok, vagy az előtte álló szimpatikus fiatalember döbbenete esett-e jobban az egójának.

– Sikerült megfigyelnie a tartást és az ehhez hasonlókat? – kérdezte, talán túlságosan is élvezve a helyzetet. – Mert, ha nem, örömmel segítek a továbbiakban is – tette hozzá, engedve, hogy enyhe gúny kússzon a szavai közé.

– Ne-nem… azt hiszem, mindent értek – préselte ki magából újdonsült barátja.

– Remek. Akkor folytathatják is a gyakorlást – ajánlotta Dani, ahogy ismételten a terem hátsó részébe húzódott. A társaság ezek után valamilyen különös oknál fogva sokkal csendesebbé vált, amit igazán értékelt. Ráadásul csak félig-meddig kellett megfélemlítenie őket mindehhez… ki tudja, talán meg kellene fontolnia az oktatói karriert.

Végül a hathatós módszereinek köszönhetően a kis csoport egészen tűrhető eredménnyel fejezte be a gyakorlást. Miközben felfelé lépcsőzött, ismét az irodája felé tartva, azon merengett, hogyha az élete továbbra is ennyire végtelenül unalmas marad, akár tényleg át is nyergelhetne a tanári pályára, mert az körülbelül hasonló mennyiségű izgalommal jutalmazná meg.

– Semmi? – kérdezte Márk lemondóan, amikor belépett az iroda ajtaján, de a tekintetében azért felcsillant a pillanatnyi remény. Úgy festett, időközben eljutott arra a szintre, hogy már egy hullának is jobban örült volna, mint Alex társaságának, pedig ők ketten már a kezdetektől fogva jól kijöttek egymással.

– Semmi – felelte Dani, majd leült az asztalához, és lemondóan szemlélte meg a jelentéskupacot, ami reggel óta nem tűnt el onnan varázsütésre.

– Na jó, én megyek, ebédszünetet tartok – jelentette be Márk, miközben felállt.

– Kettőkor? – vonta fel a szemöldökét Alex.

– Harmadszorra? – érdeklődött vele egyidőben Rita.

– Nem – közölte Dani, kihasználva vezetőtiszti előjogait. A saját papírmunkáját szemlélve ugyanis arra jutott, hogyha neki rossz, hát akkor mindenkinek legyen ugyanolyan rossz.

Már éppen azon törte a fejét, hogy jó ötlet lenne-e a másik háromra rábíznia a papírmunkája egy részét, vagy csak rosszabbul járna vele, mint egyébként, amikor is megcsörrent az asztalán álló telefon, aznap másodszorra.

– Igen? – vette fel, félig-meddig azt várva, hogy valaki megint ugráltatni akarja, de kivételesen nem jöttek be a számításai. Türelmet tettetve hallgatta végig a vonal másik végén hadaró fiatal tisztet, majd, amikor az befejezte, egy szó nélkül bontotta a hívást, hogy felállhasson. – Indulunk – pillantott a csapatára, akik ezt hallva hirtelen támadt lelkesedéssel ugrottak fel a helyükről.

**

Dani, miután leparkolta a Gyilkossági Osztály kissé szakadt Skodáját a rendőrségi kordon mellett, anélkül szállt ki, hogy bevárta volna a többieket, majd átbújva a kifeszített szalag alatt, megállította a legelső járőrkollégát, akit észrevett.

– Sajnos túl sok információm nincsen, uram – ingatta a fejét a rendőr lehangoltan, miközben vetett egy pillantást a kordont körbeálló bámészkodó gyalogosokra. – Annyit sikerült eddig megtudnunk, hogy az áldozat neve Jutai Zsombor – nézett a jegyzetfüzetére. – Huszonhárom éves volt, grafikusi szakon tanult itt – bökött a mellettük terpeszkedő Képzőművészeti Egyetem épületére. – Még nincsen meg minden információnk, de valószínűleg egy autóból lőhették le. Azonnal meghalt. Nem rabolták ki, úgyhogy kitervelt gyilkosságra gyanakszunk, de nem kaptuk még meg a kamerák felvételeit, már, ha vannak, és a szemtanút sem tudtuk kihallgatni. Az a négyes ott a baráti köre – mutatott egy három lányból és egy fiúból álló, egymásba kapaszkodó kisebb csoportra, akiket néhány másik járőr éppen kikérdezett. Dani csak intett a fejével a mellé érkező Ritának, aki hála az égnek, elértette a kérését, és elsietett a fiatalok felé.

Nekiállt, hogy jobban szemügyre vehesse a gyilkosság helyszínét: a holttestet természetesen már letakarták, és készültek is elszállítani a boncolásra. Dani, még mielőtt elmozdították volna a helyéről, odament, hogy vethessen rá néhány pillantást, még akkor is, ha sejtette, hogy nincsen sok értelme; az alapján, amit a járőrtől megtudott, a gyilkosság nagyon is tisztának tűnt, ez pedig nem tetszett neki. Túl profi munkának látszott, ráadásul – a járőr szavai és a tetthely alapján – egyértelműen csak a fiú halála volt a cél.

Miután felegyenesedett, körbepillantott a helyszínen, majd egyből ki is szúrta a nem messze, még a kordonokon belül veszteglő mentőben üldögélő, szőke hajú, fiatal lányt, aki körül lelkesen sürgött-forgott a mentőtiszt. Odafordult a járőrhöz, aki még mindig mellette álldogált, nyilván azért, hogy segítse a munkáját.

– Ő az a bizonyos szemtanú? – intett a fejével a lány irányába Dani.

– Igen. Az áldozat barátja – magyarázta a férfi. – Sokkot kapott, és a mentősök kértek tőlünk pár percet, mielőtt kihallgatjuk.

Dani biccentett, hogy érti, majd elindult a mentőautó felé, hogy a kezébe vegye az irányítást. Ha a lány valóban szemtanú, az valamennyire előrelendítette az ügyüket, és mindenképpen szerette volna első kézből hallani az információkat. A lány közelről még sápadtabbnak és még törékenyebbnek látszott, mint messziről, de ő sosem az a fajta nyomozó volt, aki részvétet nyilvánított és nyugtatgatta a szemtanúkat. Az efféle Rita reszortjának számított, már, ha a nő vele volt éppen.

Ahogy megállt mellette, a lány felpillantott rá. Dani, aki következetesen nem törődött a közelben álló mentős rosszalló tekintetével, megmutatta a jelvényét a szemtanújának, ahogy a szabályzat előírta.

– Szentirmay Dániel őrnagy vagyok a Központi Nyomozó Irodától – darálta el a megszokott, végtelenül unalmas nyitószöveget. – Én vezetem a nyomozást, és szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.

– Jó napot – felelte a lány, a hangja pedig annyira rekedtesnek tűnt, hogy muszáj volt megköszörülnie a torkát. Daninak épp elég rossz passzban lévő nővel akadt már dolga élete során, hogy jól lássa rajta, hogy éppen a könnyeivel küzdött. – Pető Lina vagyok – mutatkozott be végül. – Azaz… Karolina. Pető Karolina – javította ki magát zavartan.

Danit kevéssé izgatta az összeszedetlensége. Annál sokkal jobban érdekelték a válaszai.

– El tudja mondani, pontosan mit látott? – kérdezett tovább Dani, mire a lánytól csak egy bólintásra futotta. – A legkisebb részlet is fontos lehet, szóval próbáljon mindenre visszaemlékezni, amire csak tud – kérte, miközben elővette a jegyzetfüzetét.

– Zsombor éppen felém sietett – kezdett bele bizonytalanul, az ujjával a megfelelő irányba mutatva. – Aztán… aztán lefékezett mellette egy autó. Zsombor megállt, és beszélgetni kezdett a kocsiban ülőkkel, de nem hallottam, hogy mit mondott… ahhoz túl messze voltam. Csak egy halk, tompa puffanást hallottam, Zsombor pedig… összeesett – dadogta zavartan, majd a tenyerébe temette az arcát.

Dani magában már ekkor elemezte a történteket. Egy nappal, a nyílt utcán megejtett nyilvánvaló gyilkosságnál hangtompítót használni mindenképpen különös, márpedig a lány leírásából nyilvánvaló volt, hogy azt alkalmaztak. Evidens, hogy a pánikot akarhatták elkerülni; a hangtompító használatával pont azt a néhány másodpercet szerezték meg maguknak, ami alatt nyugodtan eltűnhettek a színről, mielőtt még a járókelők észrevették volna, hogy a fiú összeesett. Ez meglehetős profizmusra vallott, de akkor hogy került a képbe ez a lány? Látniuk kellett őt, miért hagyták, hogy szemtanúvá váljon? Persze, erre adhatott magyarázatot a tény, hogy a lány még annak ellenére sem bírhatott semmi hasznos információval róluk, hogy koronatanúvá avanzsált.

Danit kezdte egyre inkább hatalmába keríteni a kellemetlen érzés: az elkövetés módja egyszerre volt túlzottan ismerős, és mégis különös a számára. Még nem jegyzetelt le semmit, de tudta, hogy mindezek után nem is fog. A hivatalos vallomását úgyis jegyzőkönyvbe veszik később, tehát épp elég írásos nyomot hagynak majd maguk után. Sok mindenre megtanította már az élet, és ez is egy volt közülük… ráadásul bőven meg tudta jegyezni a lány minden egyes szavát, ha úgy akarta. Csak azért nem rakta el ezek után a jegyzetfüzetét, hogy ne keltse fel a lány figyelmét vele.

– Tudna esetleg részletes leírást adni az autóról? – kérdezett tovább, bár akkora sokk után, ami a lányt érte, nem reménykedett nagy eredményekben.

A lány láthatóan elmerengett, még az ajkát is beharapta, úgy koncentrált.

– Egy fekete Mercedes E-220 volt, sötétített ablakokkal – felelte végül. – Talán kétezer-tízes évjárat – tippelte, újfent elcsukló hangon.

Dani meglehetősen szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. – Ebben biztos? – érdeklődött gyanakodva.

– Lehet, hogy kétezer-tizenegyes.

A férfi szemöldöke még magasabbra kúszott, és ez a lánynak láthatóan még a sokkos állapota ellenére is feltűnt.

– A családomnak autószervize van. Ismerem a kocsikat – magyarázta meg.

Dani hagyta, hogy a gyanakvása elüljön, majd könnyedén biccentett.

– Esetleg látta a rendszámát? – próbálkozott tovább, de már előre sejtette, hogy ezzel nem fog sokra menni, hiszen ha tényleg az történt, amire gyanakodott, a szemtanújuk nem láthatott rendszámot. A lány újra elmerült a gondolataiban, és hosszú másodperceken át csak megdermedve nézett maga elé, ám mielőtt a férfi újból kérdezhetett volna, vontatottan megszólalt.

– Nem volt rajta rendszám – suttogta.

– Biztos ebben? – dőlt hátra egy kissé Dani.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy nem volt rajta rendszám – ismételte magát.

A férfi elkomorodva pillantott rá, de a figyelmét hamar elterelte a helyszínelők és mentősök között utat törő Alex, aki egyértelműen felé sietett.

– Igen? – kérdezte, amikor a kollégája megállt mellette, láthatóan nem biztosan abban, hogy meg kellene-e szólalnia. Ha más nem, a komor tekintete legalább hatással volt még a környezetére…

– Igazából – kezdett bele felélénkülve Alex – tökre úgy fest ez az egész, mint egy kivégzés – magyarázta, beleélve magát a helyzetbe.

Dani szívesen a tenyerébe temette volna az arcát; igen, nyilvánvalóan pont efféle magatartásra volt szükség az egyetlen szemtanújuk előtt, aki ráadásul az áldozat barátja volt… Ő maga sem állt sorba kétszer empátiáért, amikor osztogatták, de ennyit még át tudott érezni.

– Lehet, hogy a srác belekeveredett valami közel sem tiszta üzletbe, már, ha érted, mire gondolok… – folytatta tovább Alex.

A lány először sokkolva, majd döbbenten bámult fel a férfira. Dani szinte látta rajta, hogy a hitetlensége átcsapott dühbe, de még ennek ellenére is meglepte az, hogy felpattant, majd Alexhez lépett. Hogy kompenzálja a magasságkülönbségüket, még lábujjhegyre is emelkedett.

– Hogy merészel ilyeneket állítani róla? – sziszegte felháborodva, olyan lelkierővel, amit Dani nem nézett volna ki belőle. Érdeklődve figyelte a jelenetet, de esze ágában sem állt közbeavatkozni. – Három éve ismerem Zsombort, és a legbecsületesebb ember, akivel valaha is találkoztam! Még talán egy órája sem, hogy… – csuklott el egy pillanatra a hangja, de hamar megemberelte magát, hogy folytathassa. – Erre maga képes bemocskolni az emlékét egy ilyen kijelentéssel?! – vágta oda a férfinak, aki nem kis riadalommal pislogott vissza rá. – És a magához hasonlókat nevezik rendőrnek?! – kiabálta, még annak ellenére is, hogy a végére elfulladt a hangja.

– Én… öhm… izé… – habogta Alex elképedve, de befejezni már nem tudta, Dani ugyanis megelégelte a jelenetet, és közbelépett. Nem mintha bármennyire is érdekelte volna a kollégája testi épsége – kinézte volna a harcos kis tigrissé avanzsált lányból, hogy ráveti magát, ha még egy rossz szót szól –, sokkal inkább a saját idejét tartotta fontosabbnak ennél a reality show-nál.

– Alex, keress máshol elfoglaltságot magadnak – javasolta felebaráti szeretetből az egyáltalán-nem-barátjának, majd, amikor Alex egy szempillantással később valóban felszívódott, ismét a lányhoz fordult. – Tehát egészen biztos abban, hogy a barátjának nem lehettek ellenségei, akik a halálát kívánták, és biztos abban is, hogy nem keveredhetett törvénytelen ügyekbe – szögezte le, még akkor is, ha sejtette, hogy ezzel nem csillapítja, hanem talán újra felkelti a lány haragját. Egyetlen szemtanúja valóban dühösen pillantott rá, de végül beleegyezően bólintott.

– Teljes mértékben biztos vagyok benne – közölte hűvösen.

– Értem – felelte megfontoltan Dani, mert bár ilyen választ várt, esze ágában sem állt hinni a lánynak. Noha nem tartotta sokra Alexet, főleg nem a kollégája nyomozói készségeit számításba véve, annyiban mégis igaza volt, hogy ez a gyilkosság nem csak merőben szokatlannak tűnt, de nagyon is hasonlított egy mezei kivégzésre. Márpedig effélék nem szoktak ok nélkül történni… legalábbis jó esetben nem. A legkézenfekvőbb válasz az lett volna, ha az áll a történtek mögött, akire gyanakodott: ebben az esetben biztosan nem ok nélkül tűntették el ezt a fiút a színről. Persze, azt furcsállta volna, hogy őt nem tájékoztatták minderről előre, hogy intézkedhessen a média és a felhajtás kapcsán, de ez lenne a legkevesebb. Valami azonban, talán épp ez utóbbinak a hiánya miatt, csak tovább szította a gyanakvását ahelyett, hogy megnyugtatta volna.

A lány a mellkasa előtt összefont karokkal, fázósan toporgott, és ahogy a dühe lecsillapodott, ismét visszatért az egészségtelen sápadtsága. Jóllehet mostanra elállt az eső, a korábbi szemerkélésnek köszönhetően néhány tincse nedvesen tapadt az arcához, és a kabátja is több helyen átázott. Dani, bár nem szánta őt kiváltképpen, lassan szerette volna elengedni a kihallgatásról.

– Van még valami, amit látott, és esetleg fontos lehet a nyomozás szempontjából? – érdeklődött.

– Én… nem is tudom – harapta be az alsó ajkát a lány. – Ma… ma háromkor találkoztunk volna a közeli kávézóban – csuklott el a hangja, de aztán erőt vett magán, és folytatta. – Be akarta mutatni nekünk a barátját… úgy értem, a párját – suttogta, feszülten pontosítva. A férfi csak biccentett, hogy megértette, mire a lány kifújta a benntartott levegőjét, és láthatóan megkönnyebbült, amiért a nyomozó nem tett megjegyzést.

– Hogy hívják? – kérdezte Dani, egészen érdeklődőn. Lehet, hogy nem is maga az áldozat, hanem a partnere a kulcs?

– Csabának. Azt hiszem, Megyes Csaba a teljes neve… – válaszolta a lány, ám Daninak nem csengett ismerősen a név. – A… miután… szóval az egyik barátunk elrohant a Picassóba, de ő addigra már elment. A pultos elvileg találkozott vele.

– Hogy hívják a pultost?

– Kiss Kelemennek – adott választ a lány.

– Rendben – bólintott rá a férfi, biztosan abban, hogy ma délután nem csak egy igen fontos telefonhívást kell lerendeznie, hanem beszélnie is kell azzal a bizonyos pultossal. – Egyelőre meg is lennénk – tette hozzá. – Előfordulhat, hogy későbbiekben még felkeressük további információkért, és mindenképpen meg kell majd jelennie a Központi Nyomozó Irodában, hogy felvegyük a hivatalos vallomását – magyarázta futólag, de a valóságban már nem is igazán figyelt oda az előtte álló lányra. Amikor az biccentett, jelezve, hogy megértette, el is köszönt tőle, hogy magára hagyhassa.

**

Lina lehajtott fejjel vágott át a helyszínelők között, hogy mielőbb a barátai mellé érhessen. Miután átjutott a kordonon, és a rendőrök elengedték őt, Nóri szinte egyből a nyakába borult, hogy szorosan átölelhesse. Lina érezte, ahogy a barátnője könnyei átáztatták a sálját a nyaka magasságában, de nem is igazán törődött vele… legszívesebben ő maga is kislány módjára zokogott volna, de azután, hogy végigsírta az egész délutánt, képtelen volt rá.

Fogalma sem volt arról, mennyi ideig állhattak ott egymásba kapaszkodva. Igazából már számon sem tartotta, hány óra lehetett, mert elvesztette az időérzékét. Csak arra eszmélt fel, amikor a tőlük nem sokkal messzebb álló, utolsó rendőrautó is elhajtott, maga mögött hagyva a tetthelyet… a tetthelyet, ahonnan ő is eltűnt. Lina nem tudta, hová vihették a testét, fogalma sem volt, mi ilyenkor az intézkedési protokoll, de abban egészen biztos volt, hogy boncolásnak vetik alá, és…

Nem tudta, miért gondolt ilyesmikre. Nem akart ilyesmikre gondolni… képtelen volt feldolgozni azt, hogy valami ehhez hasonló megtörténhetett az ő jelentéktelen életében, az ő baráti körében, úgy, hogy ő végignézte… Pedig ott térdelt Zsombor mellett a földön, ott siratta őt, ameddig meg nem érkeztek a mentősök, aztán kihallgatták őt a rendőrök…

Meg kellett történnie… ha ez nem valóság, akkor ez a legkegyetlenebb rémálma…

De miért…? Hogy történhetett…?

Tényleg nem tudta, meddig szobroztak ott a fagyban, az üres, lassan sötétedő utcán. Csak arra eszmélt fel, amikor Bence és Klári hazaindultak, és a barátjuk támogatta a teljes mértékben összetört lányt.

Úgy tűnt, Livi és Nóri egy fokkal jobb állapotban lehettek, mint ő, ugyanis valahonnan sikerült lelkierőt gyűjteniük, és két oldalról belékarolva elrángatni annak a szörnyűségnek a helyszínéről, ahol akkor jelent meg egy narancssárga autó és két férfi, hogy elkezdjék felmosni a járdáról a… vért. Lina, ha nem tartották volna meg, talán ott helyben ájult volna el: képtelen volt elszakadni az emlékektől, amik továbbra is kísértették őt, képtelen volt elhallgattatni azt az apró kis hangot, ami őrült módon suttogta a fülébe a tényeket. Zsombor meghalt. Zsombort megölték. És te végignézted…

Ha nem lettek volna a barátnői, egészen biztosan nem ért volna haza épségben, és még ennek ellenére sem tudta, hogyan került ágyba. Nem emlékezett arra, hogy fellépcsőzött volna a másodikra, és arra sem, hogy átöltözött a pizsamájába… csak akkor eszmélt fel igazán, amikor már a hátán feküdt, két paplanba bugyolálva. A könnyei, amikről azt hitte, már rég elsírta mindet, most újra megindultak, keservesen-lassan gördülve végig az arcán, amíg a párna el nem nyelte őket. Nóri ott maradt az ágya mellett, hogy a kezét szorongathassa, ameddig álomba nem zokogta magát, Lina pedig abban a tipikus, elalvás-előtti félálomban azt kívánta, bárcsak ne kelne fel soha többé, és ne kellene rádöbbennie arra, hogy ami történt, tényleg megtörtént…