XV. Űzött

– Végh? – sóhajtotta az idősebb férfi, egyre inkább elkomorodva, majd választ sem várva Linára nézett. – És a kisasszony? – érdeklődött, továbbra is Danihoz beszélve. Lina kivételesen nem bánta, hogy nem kellett megszólalnia, és a férfiak elbeszéltek a feje felett… valószínűleg nem is tudott volna értelmes szavakat kipréselni magából.

– Pető Karolina – válaszolta Dani olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy a neve nem ismeretlen a számukra. Azon merengett, vajon mit beszélhettek róla épp ezen a helyen, de valószínűleg csak szóba került, amiért felíratta magát a Végh nevű fazon halállistájára.

– Igazán örülök, kedves Karolina – mosolygott rá a férfi, ám Lina csak akkor eszmélt fel, hogy hozzá beszél, amikor kimondta a nevét. Sőt mi több: fel is állt, majd az asztal fölött a kezét nyújtotta neki. – Szokol Ambrus. Ugye nem bánod, ha tegeződünk?

– Nem, persze, hogy… nem – habogta a lány. Annyira nehezen préselte ki magából a szavakat, és annyira nehezen vette rá magát arra az egyszerű kézfogásra, hogy már meg sem fontolta a lehetőséget, hogy Linának hívassa magát a férfival… Nem, ez egyszerűen túl sok volt. Keménykötésű maffiózókat várt, erre itt van ez a kertvárosi, őszülő apuka, akit Ambrusnak hívnak, és éppen rántott húsos szendvicset eszik, és…

– Ülj csak le – intett az egyik kényelmes, párnázott karosszék felé Ambrus. Lina mozdulni sem bírt, így végül Dani cselekedett helyette: meglepően finom mozdulatokkal ellökdöste a székig, majd a vállára tette a kezét, és lenyomta rá. A lány nem is ellenkezett, egyszerűen csak hagyta, hogy a lábai megadják magukat.

Dani leült mellé – ez, noha nem szívesen vallotta be, megnyugtatta –, majd mielőtt bármi is történhetett volna, kopogás hangzott fel. Lina összerezzent a váratlan hangtól, és amikor Ambrus beinvitálta az érkezőt, hátrafordult, hogy vethessen rá egy pillantást. Fiatal, a húszas évei végén járó, kellemesen jóképű férfi lépett be az irodába. Linának feltűnt – sokkal könnyebb volt erre figyelni, mint az összes problémájára –, hogy a haja lehetetlenül kócos volt, de mégis, valahogy jól állt neki a hanyag megjelenés.

– Hát itt meg mi történik? – kérdezte meglepetten, ahogy végigmérte a lányt.

– Dani mindjárt elmeséli – felelte Ambrus. – Gyere, van még ott egy szék – intett az egyik sarok felé. Az újonnan érkezett férfi odahúzta az asztal sarkához a karosszéket, majd leült, de közben egy pillanatra sem fordította el a tekintetét Lináról. A lány kezdte egyre feszélyezettebben érezni magát, és örült annak, hogy a nevenincs idegentől elválasztotta őt a kettejük között ülő Dani. – Az úr Szűts Aurél, a másik alvezérem.

Lina nagyot nyelt, és magában hálát adott annak, hogy a férfi nem akart kezet fogni vele, csak beérte egy biccentéssel. A másik alvezér… Még mindig nehezen hitte el, hogy Dani is annak számított.

– Szóval, Szépfiú? Kíváncsiságom határtalan – jegyezte meg az Aurélnak nevezett férfi, érezhető gúnnyal a hangjában. Linának először fogalma sem volt, kit szólított meg a nevetséges becenévvel, de aztán rájött, hogy a kérdés csak egyvalakinek szólhatott. Dani és Aurél feszült testtartásuk egyértelmű, kölcsönös ellenszenvről tanúskodott, amikor a két férfi váltott egy minden bizonnyal nem kedves pillantást. De vajon miért utálhatták egymást? Megszokott volt efféle ellenségeskedés két alvezér között? Ráadásul Aurél végtelen nyugalommal gúnyolódott Danin, és a férfi még csak vissza sem vágott? Lina egyre kevésbé értette a helyzetet, de úgy döntött, inkább figyel, hátha a beszélgetés megadja majd neki a várt információkat.

– Tegnap este Végh jobbkeze rám támadt – kezdett bele Dani, meglepően türelmes hangon, bár Auréltól elfordult, és Ambrushoz intézte a szavait. – Elfogtak, és beletellett néhány órába, míg kiszabadultam.

Lina egyértelmű aggodalmat látott az idős férfi szemében. – A fenébe is, Dani! Megmondtam, hogy ne menj vissza még egyszer – sóhajtotta, szinte már feddőleg.

– Pedig határozottan sokat segített volna, ha kinyíratod magad… – dörmögte Aurél sötét tekintettel.

– Aurél! – vetett rá vasvillapillantást Ambrus. Lina ezen ismét meglepődött: úgy tűnt, az idős férfi nagyon is tudatában volt a két alvezére viszályának. – Elég – tette hozzá, majd ismét Danihoz fordult. – És legalább megérte?

– Remélhetőleg meg – bólintott rá Dani. – Van esély arra, hogy szereztem egy szövetségest.

Lina csendesen meredt maga elé, próbálva összerakni magában a beszélgetés értelmét. Szóval Ambrus tudott Dani beépített munkájáról, sőt mi több, vissza akarta tartani attól, hogy menjen, Dani pedig szerzett egy „szövetségest”… de hiszen… A lány beharapta az alsó ajkát, ahogy rájött valamire. Mondta Dani valaha is, hogy a rendőrség bízta meg ezzel a munkával, vagy csak készpénznek vette a dolgot? Hiszen honnan is tudhatta volna…?

– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Ambrus. – És mennyire megbízható?

– Elég erős indokai vannak arra, hogy gyűlölje Véghet. Remélhetőleg ez elég lesz, ha végül úgy dönt, segít nekünk – hagyta meg Dani szűkszavúan. Lina azt hitte, pontosabban kifejti majd a részleteket a maffiavezérnek, ám a férfi nem fűzött már hozzá semmit.

– Erről várok a későbbiekben egy részletesebb jelentést. De bízom az értékítéletedben – biccentett Ambrus, és a lány csak ekkor döbbent rá, hogy a férfiak miatta alkalmaztak szolid virágnyelvet. Az volt a céljuk, hogy ő minél kevesebbet értsen belőle, és ez felbosszantotta. Ám azt is nagyon jól tudta, hogy nincsen választása: nem volt annyira őrült, hogy új ismerőseivel is szembeszálljon. Danival lehet, hogy ellenkezhetett volna, hiszen eddig is megtette, és ezen az sem változtatott, hogy képbe került a viselt dolgaival és a maffiában betöltött pozíciójával. Hiába utálta, Szentirmay Dániel a szemében továbbra is Szentirmay Dániel maradt, és képtelen volt félni tőle. De a másik két férfi… nem tartozott ebbe a kategóriába.

– És mi a helyzet a lánnyal? – vetette közbe Aurél. – Végh továbbra is ki akarja nyírni?

– Igen – felelte Dani. – Nem volt más lehetőségem, úgyhogy idehoztam.

– Rendben – bólintott rá Ambrus. Lina, valahol mélyen megnyugodott, még akkor is, ha félt ezektől az emberektől. Ösztönösen tudta, hogy a maffia vezetője most meg is tagadhatta volna az elszállásolását, amivel nagyjából aláírta volna a halálos ítéletét… és ennél még az is jobb megoldásnak tűnt, hogy itt kellett maradnia. – Legalább Aliznak lesz társasága – mosolygott rá halványan az idős férfi, és bár Lina azt sem tudta, ki lehet az emlegetett Aliz, vérszegényen visszamosolygott, mert nem mert mást tenni. Egészen biztosan meg kellett volna köszönnie a segítséget, de képtelen volt kipréselni magából a szavakat.

– Köszönöm – végezte el a feladatot helyette Dani.

– Holnap részletesen átbeszéljük, ami történt – folytatta Ambrus, egyértelmű elbocsátással a hangjában. – Menjetek, pihenjetek le. Gondoskodj Karolináról – fordult Danihoz –, te pedig, Aurél – pillantott a másik alvezérére –, beszélj a többiekkel.

Aurél nem fűzött megjegyzést az utasításhoz, hanem egyszerűen felállt, majd köszönés nélkül elhagyta az irodát. Lina csak arra eszmélt fel, hogy Dani is felemelkedett a székéből, aztán várakozón állt mellette. Szeretett volna felállni, és követni őt, de jelen helyzetben egészen biztos volt abban, hogy egyszerűen összeesne, ha megpróbálná. A férfi várt rá még pár pillanatig, aztán egyszerűen megfogta a karját, hogy felhúzza a székből. Lina, épp úgy, ahogy a korábbi kézfogást, ezt sem tudta összehasonlítani azzal, amit Danival kapcsolatban tapasztalt az elmúlt időszakban. A férfi ugyanis meghökkentően finoman bánt vele, miközben talpra segítette, ráadásul akkor sem engedte el a karját, amikor a lány már állt. Sőt mi több, ahogy elindultak, Lina leheletnyi érintést érzett a derekánál: meg mert volna esküdni rá, hogy Dani, bár nem karolta át rendesen, ott tartotta a szabad karját, hogy elkapja, ha a lábai felmondják a szolgálatot. A lány bőre szinte bizsergett az érezhetőjelenlététől, és a tény, hogy Szentirmay Dani ennyire különösen viselkedett vele, jelen pillanatban felfoghatatlannak tűnt.

A férfi kedves volt. Segített neki. Úgy tűnt, szavak nélkül is megértette, hogy az összeomlás szélén egyensúlyozott… és néhány mozdulattal visszahúzta őt a valóságba. Azt nem tudta, hogyan vagy miért… ugyanis képtelen volt összeegyeztetni Dani két énjét. Honnan jött ez a hirtelen… valami? Mi változott? Talán erre gondolt Laci, amikor hangsúlyozta, hogy Dani, akárhogy is viselkedjen, jó ember? Lina nem tudta volna definiálni, mit jelentett az, hogy „jó ember”. Vajon Dani eddig is annak számított a szemében, csak azért, mert életben tartotta őt? Vagy csak most értette meg ennek az igazi jelentését, amikor a férfi… gondoskodott róla?

– Hová megyünk? – mormolta elcsukló hangon, mialatt Dani végigvezette egy hosszú folyosón. Úgy érezte, a lábai, az egész teste készülnek cserben hagyni őt. Gondolkodott azon, hogy a férfiba kellene kapaszkodnia, mielőtt véglegesen megadja magát, itt, a rohadt maffia rohadt főhadiszállásának egyik folyosóján, de nem. Volt még tartása. Végigcsinálja… valahogyan.

– Csak ide – állt meg Dani az egyik ajtó előtt, majd néhány töredékmásodpercre elengedte a lányt, hogy elővegyen egy kulcsot, és nyissa a zárt. Lina megingott, amikor elveszítette a támasztékát, de a férfi olyan gyors volt, hogy ideje sem maradhatott volna arra, hogy összeomoljon. Fél percen belül már egy kényelmes kanapén ült, az ajtó pedig bezáródott mögöttük.

Összegömbölyödött, maga alá húzta a lábát, hogy minél kisebb helyet foglaljon, és így eltűnhessen a világ elől. Villany gyúlt, aminek gyenge, de meleg fénye egy nem kifejezetten nagy, otthonos szobát világított meg. Linának kellemes hotelszobák jutottak eszébe az egyterű nappali-hálóról, amit maga előtt látott.

– Mi ez a hely? – harapta be az alsó ajkát. Továbbra is remegett, de nagyon értékelte a tényt, hogy ismét ülhetett, és hogy Danin kívül senki nem látta a szeme sarkába gyűlő könnyeket, amik ellen olyan erősen küzdött eddig. Igazából annak sem örült, hogy egyáltalán Dani látta, de őt még valahogy… elviselte. A férfi látta már rosszabb állapotban is, és ami még furább… ő is Danit. Különös érzés uralkodott el rajta, így gyorsan félresöpörte a gondolatot. Nem volt ehhez most ereje.

– A belső kör tagjai nagyrészt itt élnek életvitelszerűen, vagy ha van is lakásuk, sok idejüket töltik a főhadiszálláson – magyarázta Dani érzelemmentes, de szokatlanul türelmes hangon. – Ez az én lakrészem.

– Értem – suttogta a lány, ahogy átölelte felhúzott térdét.

– Próbáld meg egy kicsit összeszedni magad – kérte a férfi, továbbra is nyugodtan, majd Lina legmélyebb meglepetésére, felé nyújtott egy darab zsebkendőt. – Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Lina elfordult, majd – feleslegesen, persze – megpróbálta úgy felitatni a könnyeit, hogy Dani minél kevésbé lássa őket. Kifújta az orrát, vett néhány mély levegőt, hogy visszanyelje a feltörni készülő zokogását, aztán a kezére bámulva igyekezett elfojtani a remegését.

– Aurél miért hívott Szépfiúnak? – bukott ki belőle a fejében cikázó ezer kérdés közül a legbutább és legbanálisabb.

Dani szemébe visszakúszott a bosszúság, ahogy felé fordult.

– Komolyan ez a legfontosabb kérdésed jelen pillanatban? – morogta, miközben leült a vele szemben álló kanapéra.

– Tehát nem válaszolsz – motyogta maga elé a lány. Dani úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Rendben van, úgy érzed, képes vagy rám figyelni, és megérteni, amit elmondok? – érdeklődött komoran. – Vagy várjak még pár percet?

– Nem, én… jól vagyok – nyelt nagyot Lina, továbbra is meglepetten attól, hogy a férfi hangjában egy cseppnyi gúny sem érződött az enyhe bosszúság mellett.

– És meg is próbálnál kooperálni? Semmi makacskodás, semmi visszadumálás? – sóhajtotta Dani, érezhetően egyre fáradtabban. Lina ezután a mondat után végre kezdte viszontlátni benne a megszokott énjét. Nem kifejezetten zavarta a dolog: a kedves-Dani, bár nem jött rosszul, valahol talán kicsit ijesztőnek is tűnt. Megszokta már, hogy bunkó.

– Ha nem adsz rá okot… – felelte. – Igyekezni fogok.

– Nagyszerű – vágta rá ismerősen vontatott-gúnyos hangon a férfi, de ahogy folytatta, félre is söpörte a csipkelődő hangnemet, újra komorrá válva, mintha csak a témájuk ezt kívánta volna meg. – A jelenlegi emelet, ahol tartózkodunk, kizárólag a belső köré. Ne hagyd el ezt a szintet, hacsak nem szeretnél egy pillantást vetni a valódi maffiára. Ide csak és kizárólag a belső kör tagjai léphetnek be. Vigyázni és figyelni fognak rád, emiatt nem kell aggódnod. Mindegyikükben megbízhatsz, de jobban örülnék annak, hogyha Aurélt fenntartásokkal kezelnéd. Kötve hiszem, hogy bántana, de ő és én nem éppen számítunk országos jóbarátoknak.

Lina élesen figyelt rá, gondosan elraktározva minden mondatát. Nem csak a túlélése érdekében találta fontosnak ezt a beszélgetést… kíváncsi is volt.

– És Ambrus… hogyan engedi meg ezt az ellenszenvet az… alvezérei között? – kérdezett közbe. Dani irritált pillantással válaszolt, de végül láthatóan erőt vett magán.

– Vagyunk elég okosak ahhoz, hogy a privát problémáinkat ne keverjük össze a munkával – jelentette ki. – Ambrusnak ennyi elég, ameddig megfelelően végezzük a dolgunkat.

– Értem – felelte habozva Lina. – Szóval próbáljam meg elkerülni Aurélt.

– Igen – nyugtázta Dani. – A többiekkel nincs probléma, gyakorlatilag a beosztottjaimnak számítanak, tudják jól, hogy mire számíthatnak tőlem, ha bajod esik vagy elveszik a plüssmacidat – jegyezte meg, és a hangjába visszakúszott a jól ismert él is, mintha csak utálta volna, hogy ennyit kellett tépnie a száját. A lány majdnem felnevetett a megjegyzésén, pedig tudta, hogy semmi oka nem volt a vidámságra. – Rajtuk kívül összefuthatsz még Ambrus feleségével és lányával. Ez utóbbi Aliz, akiről már volt szó.

Lina kicsit meglepődött a tényen, hogy a maffiavezérnek családja volt és ők is itt éltek vele… de végül is, beleillett a kertvárosi maffiózó apuka imidzsbe, így nem szólt egy szót sem miatta.

– És velük nem kell vigyáznom?

– Aliz nincs még tizennyolc éves, gyakorlatilag egy szeleburdi kamasz – sóhajtotta Dani. – A Madame-mal viszont már lehetnek problémák.

– Madame? – horkantott fel a lány. – Komolyan?!

– Megvárom majd, hogy az első találkozótok után is így fogsz-e nevetgélni a megszólításon – ingatta a fejét Dani. – Nem kell félned tőle, csak tartsd észben, hogy legyél óvatos vele.

Linának lett volna mondanivalója ezek után, de úgy döntött, a békesség – és az információk – érdekében ezeket okosabb magába fojtania.

– Rendben van – egyezett bele.

– Ha itt vagyok, bármikor felkereshetsz, és nekem is gondom lesz arra, hogy több időt töltsek itt és figyeljek rád – folytatta a férfi. – Ha pedig nem találsz a főhadiszálláson, tudod a telefonszámom: a nap akármelyik szakában hívhatsz, hogyha indokoltnak érzed.

– Komolyan? – lepődött meg a lány.

– Szerinted felajánlottam volna, ha nem gondolom komolyan? – kérdezte Dani, most már teljes mogorva valójában. – Ennyit szerettem volna elmondani – tette hozzá, nem is várva választ. – Van kérdésed?

– Van – csapott le a lehetőségre Lina, gondolkodás nélkül. – Hogy kerülsz te ebbe az egészbe? Ráadásul azzal, hogy épülj be ahhoz a Végh fazonhoz… azzal nem a rendőrség bízott meg, hanem Ambrus, igaz? – érdeklődött, nem törődve azzal, hogy a férfi esetleg dühös lesz rá. Pedig lehet, hogy meg kellett volna fontolnia, hogy megéri-e ezzel vegzálni Danit, és esetleg felbosszantani őt… de mint általában, most sem mérlegelt, hanem hagyta, hogy a kíváncsisága vezesse.

A férfi nem felelt azonnal, holott Lina azt várta volna, hogy egyből közli majd: semmi köze mindehhez. Dani azonban határozottan úgy tűnt, mint aki elmerengett a megfelelő válaszon.

– Miért olyan fontos ez? – fordult végül hozzá, meglepően normálisan.

A lány meghökkenten pislogott. – Én… nem is tudom – jött zavarba. – Egyszerűen csak érdekel. Eddig azt hittem, te vagy a jófiú. Mármint érted, annak elég nagy tahó, de mégis… – habogta, még a saját füle számára is összefüggéstelenül, így döbbenten figyelte azt, hogy a szavai majdnem mosolyra késztették Danit. A férfi persze nem mosolyodott el igazán, de Lina nagy összeget tett volna arra, hogy az az apró ajakrándulás, amit látott, felért egy fél-mosollyal. – És… még mindig bízom abban, hogy nem akarsz furmányos módon megölni, mert, ha akartál volna, már rég kicsinálsz. Szóval csak nem értem. Itt vagy ezzel a… kemény korrupt zsaru és maffia-alvezér imázzsal, de közben meg mégis mentegeted a hülye életemet – tört ki belőle, ahogy tovább szőtte a gondolatait. – Miért? Mi értelme ennek az egésznek?

– Az meg sem fordult a fejedben, szöszi, hogy nem fogok neked magyarázkodni arról, hogy mit miért teszek? – vonta fel a szemöldökét a férfi, de még a kérdése ellenére is határozottan… derűsnek tűnt. Lina egyik ámulatból a másikba esett, ahogy nézte őt.

– De, megfordult – rántotta meg a vállát. – Próbálkozni azért lehet, nem?

– Nézd, Karolina… – sóhajtotta Dani.

– Lina – vágott közbe a lány. – Megbeszéltük, hogy vagy ez, vagy a szöszi, nem?

A férfi közel sem kedvesen horkantott fel, majd visszatérő bosszúsággal legyintett egyet.

– Nézd, szöszi – folytatta, enyhén gúnyos hangsúllyal –, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt hiszed.

– Nem hittem, hogy egyszerű – fonta össze a karjait maga előtt Lina. – Azt gondoltam, egyszerűen nemet mondasz majd a kérdésemre.

– Épp a kislány-barát verzión gondolkodom – közölte Dani, most már nem csak enyhe gúnnyal. – De ha meggondoltad magad, és nem érdekel a válaszom, nekem az is megfelel.

A lány felhúzta az orrát. – Nyugodtan elmondhatod, ha már ennyit agyaltál rajta – vágta oda, és egy pillanatra ő is meglepődött azon, mennyire feloldódott az elmúlt percekben. A feszes tartása kiengedett, a gyomrában ülő csomók is nagyrészt feloldódtak, és mindezt ennek a buta csipkelődésnek köszönhette. Az egész helyzetet csak duplán különössé tette a tény, hogy kivel és milyen témán is csipkelődött… de nem volt ereje ezen agyalni, inkább csak élvezte a röpke megnyugvást.

– Nagyon fiatalon kerültem ide, hosszú évekkel ezelőtt – felelte a férfi, néhány másodperces csend után. – Az első éles rendőri bevetéseim egyike volt. Akkor még a szervezett bűnözés elleni osztályon dolgoztam.

– Beépítettek… ide? – döbbent meg Lina. – Mit jelent az a… nagyon fiatal? – kérdezte gyanakodva, azon mélázva, hogy Dani hány éves lehetett most. Huszonöt és negyven között bárhol… igazából akármit elhitt volna róla, de valami azt súgta neki, hogy a férfi harmincegynéhány lehetett.

– Alig húszéves voltam. Mondjuk úgy, hogy engem találtak a legmegfelelőbbnek a feladatra, tekintve, hogy már akkor is különösen jól értettem mások… megtévesztéséhez – fogalmazta meg a férfi. Lina szinte érezte a szavain a gondosságot, és azt, hogy Dani nagyon is jól megválogatta az információkat, amiket elárult neki. De már ez is több volt annál, mint amit valaha is remélhetett. – Az volt a feladatom, hogy minél több embert kapcsoljak le, és lehetőleg minél több terhelő bizonyítékot szolgáltassak a maffiáról. Csak a szokásos – tette hozzá könnyedén. – Azzal azonban nem számoltam, hogy mit fogok valójában látni. A világ nem csak fekete és fehér, én pedig rengeteg mindent tanultam abban az időszakban magamról és a környezetemről. Amikor végül befejeződött az akció, legalább húsz ember került börtönbe nekem köszönhetően, de addigra már tudtam, hogy ez nem több szemfényvesztésnél. Hogy azok az emberek két héten belül ismét szabadlábon lesznek. De nem is ez volt a lényeg… nem ez tartott továbbra is a maffiánál, hanem minden más, amit megtudtam. Úgy véltem, és a mai napig is úgy vélem, hogy túl fontos kapcsolatokat építettem már ki ahhoz, hogy mindezt hátrahagyjam csak azért, mert az alvilágnak rosszabb a társadalmi megítélése, mint a rendőrségnek, és kánonilag inkább fekete, mintsem fehér. Ha benne vagy az efféle ügyekben, tudod, hogy mindez mit sem számít. Néha az igazságszolgálatásban mocskosabb akciókkal találkozom, mint ezen a helyen. A maffia hasznos a számomra, és azok számára is, akikkel együtt dolgozom és dolgoztam. Ennyi a nyitja a dolognak, szöszi.

Lina megpróbálta megemészteni a rengeteg információt, amit hallott, de úgy érezte, merő képtelenség.

– De ha beépített ügynök voltál… hogy maradhattál végül mégis itt? – kockáztatott meg még egy kérdést.

– Ambrus jól látta, mit éreztem és miféle folyamatok játszódtak le bennem. Amikor én magam mondtam el neki, miért is jöttem ide, már rég tudott róla, és egyszerűen megveregette a vállamat – nézett az ablak felé Dani, noha nyilván nem láthatott kint semmit. – Úgy vélte, jó szolgálatot tehetek neki, én pedig maradtam.

– Hihetetlen ez az egész – dörmögte maga elé Lina, megrázva a fejét. – Akkor mi vagy te? Miért maradtál a rendőrségnél? Az is… hasznos a számodra?

– Természetesen az – hagyta meg Dani. – Persze, dobálózhatnék még felesleges, giccses frázisokkal, miszerint nem véletlenül lettem rendőr, és fontos számomra az, hogy segítsek az embereken, de nem hiszem, hogy ezek után bedőlnél nekem.

– Ezek után? – nevette el magát a lány, ahogy széttárta a karját. – Tuti nem – tette hozzá, holott egyáltalán nem volt biztos a saját kijelentésében. Hiszen Dani továbbra is segített rajta. Megvédte. Nem hagyta meghalni. – És akkor ezek szerint… nem a rendőrség épített be Végh-hez – emlékeztette Danit a másik kérdésére.

– Soha egy szóval sem mondtam, hogy a rendőrség épített volna be – felelte a férfi.

Jóságos ég, mi volt ez a pasi, ha nem maga a nagybetűs Talány? Lina bosszúsan fújt egyet, és rájött, hogy igaz: Dani, ha tehette, kihagyott ilyen konkrétumokat, amikkel homályosabbá tette a képet. Könnyen elképzelhető, hogy ezért nem állt számára teljesen össze a kép még most sem, mert Dani nem avatta be a teljes igazságba. Ha jobban átgondolta, még ezek után is alig értett valamit a helyzetből, pedig először azt hitte, a férfi sok mindent megosztott vele. Most azonban rájött, hogy alig avatta be konkrétumokba. Azt sem értette, hogy Daniban hogyan fért meg a világmegmentő rendőr és a maffiaalvezér-imázs kettőssége. Ráadásul, ismervén a barátait…

– És mi van a barátaiddal? – kapott a kérdésen. – Nekik is… közük van ehhez? Azt mondtad, csak veled fogok itt találkozni…

– Mivel nekik semmi közük a maffiához – jelentette ki Dani határozottan, a korábbinál keményebb hangon. – Ne keverd az én sötét lelkemet az ő dolgaikhoz.

– De mégis a barátaid – horkantott fel Lina. – Ezek szerint nem lehetsz olyan fekete.

– Megmondtam neked, hogy nincsenek ilyen sarkos szerepek – vont vállat a férfi. – Én sötétszürke vagyok, ők jóval világosabbak, ennyi az egész. Ez nem zárja ki a barátságot.

– Miért van az, hogy úgy érzem, egyre kevésbé értem a helyzetet? – sóhajtott fel Lina.

– Az már nem az én bajom, szöszi – állt fel Dani, majd láthatóan óvatos mozdulatokkal kinyújtóztatta a tagjait. A lánynak ismét bevillant az előző estéjük, és az állapot, amiben a férfi visszatért hozzájuk. Mérget mert volna venni arra, hogy Daninak pokoli fájdalmai lehettek, de erre már tényleg nem akart rákérdezni. – Térjünk vissza a gyakorlatiasabb ügyeinkhez. Ez, mint mondtam, az én lakrészem, ameddig itt tartózkodsz, ezt fogod használni. Majd adok neked kulcsokat, hogy ha attól jobban érzed magad, estére bezárkózhass.

– És te hol alszol majd? – lepődött meg Lina.

– Én ritkán alszom itt, ha mégis, megoldom – legyintett Dani. – A legfelső szinten nincsenek vendégszobák, így ezzel kell beérned.

– Nem erről van szó, én… hálás vagyok – sóhajtotta a lány, és most nem tűnt annyira nehéznek megköszönni, mint korábban. – Csak nem akarom, hogy neked legyen… nehezebb miattam.

– Azzal már rég elkéstél, szöszi – horkantott fel a férfi. – Ne törődj velem. Megmondtam, hogy megoldom.

Lina sértetten húzta el a száját, még akkor is, ha tudta, hogy Daninak igaza volt. Valóban igen komolyan megkeseríthette-nehezítette az életét az elmúlt több mint egy hónapban, ezt akkor sem tudta volna jó szívvel tagadni, ha igazán akarta. De a férfi önként vállalta… hagyhatta volna meghalni is, ám szerencsére mégsem tette.

Mielőtt azonban bármit is felelhetett volna, kopogtattak az ajtón, majd anélkül nyitottak be, hogy bármelyikük is engedélyt adott volna erre. Lina látta, hogy Dani arcán bosszúság futott át, de aztán elfordult a férfitól, hogy kíváncsian nézhessen a belépőre. Fiatal, alacsony, vékony lány volt, és a zsenge koránál fogva Lina egyből kitalálta, hogy a párszor már emlegetett Aliz lehetett az. Az arca kedvesnek tűnt, pizsamaszerű sortot és trikót viselt, a haja pedig – egyértelműen festett – pirosasvörös színben pompázott.

– Helló! – köszöntötte őket felvillanyozva, majd Danihoz lépett, és cuppanós puszit nyomott a férfi arcára. Lina meghökkenve figyelte azt, hogy Dani nem lökte el őt azonnal, hanem várt egy keveset, majd határozottan szelíd mozdulattal tolta el magától. A fiatal lány ezek után lehuppant mellé a kanapéra, és a kezét nyújtotta neki. – Szokol Aliz vagyok, Aurél mondta, mi történt.

– Pető Lina – préselte ki magából a saját nevét Lina, majd megrázta Aliz kezét.

– Tök menő! – vigyorgott rá a lány. – Mármint, az nem menő, hogy ki akarnak nyírni, de klassz, hogy itt vagy. Végre lesz társaságom!

Lina nem szerette volna megbántani azzal, hogy kijelenti, ezerszer szívesebben lenne akárhol máshol – persze Végh karmain kívül –, mint itt, így inkább diplomatikusan csöndben maradt.

– Aliz, ha megkérnélek, itt maradnál, ameddig elintézek néhány dolgot? – szakította félbe Aliz lelkes szavait Dani. Lina felkapta a fejét: jóllehet sejtette, hogy a férfi hamarosan magára hagyja, mégis rosszul érezte magát most, hogy tényleg megtörtént. Nem akart… egyedül maradni.

– Persze – bólintott Aliz, miközben nagyot ásított. – Már, ha nem zavar, hogy elalszom.

– Lényegtelen – legyintett a férfi, aztán Linához fordult. – Itt leszek még reggel is, csak dolgom van – tette hozzá. A lányt lenyűgözte a tény, hogy Dani egyértelműen nyugtatni akarta ezzel: hiába a korábbi gúnyolódás, a férfi továbbra is… korrekten viselkedett vele.

– Oké – egyezett bele, nem túl magabiztosan, és még azután néhány másodperccel is az ajtót bámulta, hogy Dani már rég eltűnt a szeme elől. Hirtelen… borzalmasan egyedül érezte magát.

– Nyugi, minden oké lesz – paskolta meg a kezét Aliz. – Senki nem fog megenni téged, sőt. A srácok nagyon jó arcok – mosolyodott el. – Vannak ruháid, meg ilyesmi? Mert, ha gondolod, menj el fürdeni, és utána próbáljunk meg aludni egy kicsit. Attól tuti jobban leszel.

– Rendben van – sóhajtotta Lina. Nem érzett erőt magában az ellenkezéshez, ráadásul tényleg ráfért egy zuhany. Az idegeskedése miatt eléggé megizzadt az elmúlt órákban, és pisilnie is kellett.

Összeszedett magának néhány holmit, aztán belépett a lakrészhez tartozó apró fürdőbe. Odabent sötétkék csempe borította a falakat, és legmélyebb megkönnyebbülésére, minden nagyon tisztának tűnt. Ledobálta magáról a ruháit, majd belépett a zuhanyfülkébe, és megeresztette a vizet. A gondolatai csapongtak, de azt kívánta, bár ne tették volna. Nem akart arra gondolni, ami vele történt… és nem mert arra gondolni, mi fog történni ezek után. Aggódott a barátaiért, aggódott a családjáért, és borzasztóan aggódott saját magáért. Vajon vége lesz ennek valaha? És ha kikeveredik ebből az egészből, képes lesz újra normális életet élni…? Ismét, mint annyiszor másszor, most is azt kívánta, bárcsak álmodta volna a történteket.

Mire végzett és kilépett a fürdőből, Aliz már a nagy franciaágy belső részén feküdt, és az igazak álmát aludta. Lina most először mérte fel azt, hogy mennyire fura, miszerint az ágyat a szoba sarkába tolták, de aztán nem fordított erre a kelleténél nagyobb figyelmet. Úgy döntött, nem fog a kanapén aludni, hanem ledől a lány mellé.

Az ágyneműnek kellemes, megnyugtató aromája volt, és csak azután jött rá, hogy ez egyértelműen Dani illata, miután beleburkolózott az anyagba. Az éjjeliszekrényen álló lámpát nem merte lekapcsolni, ám hiába a világosság, és hiába a kellemes illat, ami körülvette őt, képtelen volt álomba merülni. Aliz egy idő után hangosan horkolni kezdett, az ő gondolatai továbbra is csapongtak, és a lámpa mellett álló digitális óra tanúsága szerint még hajnali fél ötkor is álmatlanul forgolódott.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XVI. Zavaros)