XVI. Zavaros

Rettenetes éjszakája volt, és ezen az sem segített, hogy nem egyedül aludt. Amikor rövid időre el-elszundított, rémálmok kísértették, amikor ébren feküdt, minden árnyéktól megijedt és csak forgolódott. A reggel megváltásnak tűnt, még akkor is, ha félt attól, hogy bárkivel találkoznia – ne adja az ég beszélgetnie – kell ezen a helyen.

Ahogy világosodni kezdett, kikászálódott az ágyból. Minden porcikája fájt, ahogy a fürdőbe vánszorgott, hogy megmossa az arcát. A tükörbe bámulva mellbe vágta a könyörtelen valóság, a tény, hogy mindent elrontott… a tény, hogy teljesen egyedül volt. Szerette volna összeszedni magát, de az előző napi sokk még nem múlt el. A gyomrát félelem szorította össze, és nem tudta, hogy képes lesz-e összeszedni magát.

Aliz még egy órával később is úgy aludt, mint egy mormota. Lina az egyik fotelbe kucorodott, és hol a könyvespolcot, hol az ablakot nézte. Éhes volt, de nem mert megmozdulni, és Alizt sem szerette volna felkelteni.

Kopogtattak, mire felkapta a fejét. Aliz meg sem moccant a hangra, így neki kellett felállnia, hogy kinyissa az ajtót a zárban hagyott kulccsal. Őszintén remélte, hogy Dani az, és nem kell szembenéznie senki ismeretlennel. Szerencsére a sors kivételesen az ő oldalára állt.

– Jó reggelt. – A férfi nyúzottnak tűnt, mialatt elnézett a válla felett. – Hagyjuk aludni, gyere velem.

– Oké – surrant ki a szobából a lány. – Hová megyünk?

– Reggelizni – adott választ Dani, ahogy elindult a folyosón. Lina felzárkózott mellé. – Szeretnék még beszélni veled néhány dologról.

– És… találkozni fogunk másokkal is?

– Kétlem. Elmúlt tíz, mindenki dolgozik.

Lina megkönnyebbült. Tudta, hogy nem halogathatja majd sokáig a maffia belső körével való megismerkedést, de nem bánta, hogy kapott még egy kis időt.

A konyha nem volt nagy, de a legmodernebb holmikkal szerelték fel. Lina eddig sem kételkedett abban, hogy a maffiának jól ment a szekér, de ezek után végképp rá kellett jönnie, hogy a nagy pénzek nem a törvény jobbik oldalán vannak. Mire felocsúdott a bámészkodásból, Dani már nekifogott a reggelinek. Rutinosan nyitogatta a konyhaszekrényeket, mintha otthon lett volna, és kapszulát dobott a kávégépbe.

– Tudok segíteni? A reggelire való kaják elég jól mennek – lépett mellé Lina, elhallgatva azt a részletet, hogy a konyhaművészet egyéb berkeiben mennyire csapnivaló a tudománya.

Dani szkeptikus pillantással ajándékozta meg, de rábízta a tojások feltörését és a rántotta kavargatását. Lina örült annak, hogy néhány rövid perc erejéig elvonhatta a figyelmét mindenről, ami történt. Mire elkészültek, elég kiadós reggelit sikerült összehozniuk, de a lány rájött, hogy az elmúlt napokban alig evett. Ahogy leült a tányérja mellé ahhoz a kis asztalhoz, amit bezsúfoltak a konyhába, egyből megjött az étvágya. Jó jelnek vette, hogy még a rettenetes éjszakája után is tudott normálisan enni.

A szeme sarkából Danit figyelte. A férfi beszélgetést emlegetett, mégis alig szólt hozzá az elmúlt tíz percben. Különös érzés volt kettesben és ilyen némán ülni. Kivételesen a kíváncsisága ellenére sem tudott volna kérdezősködni, és valamilyen érthetetlen oknál fogva a csend sem tűnt kellemetlennek. Figyelte Dani mozdulatait, azon merengve, vajon a férfi jól volt-e, vagy továbbra is fájdalmakkal küzdött.

– Egy órán belül el kell mennem. – Dani csak akkor szólalt meg, amikor Lina az utolsó falatokat tüntette el a tányérjáról. – Estére viszont vissza fogok jönni.

A lány várta ezt a pillanatot, mégis mellbe vágta, amikor elérkezett.

– Rendben – felelte végül elszoruló torokkal.

– Megleszel?

– Lesz más választásom? – kérdezett vissza Lina. – Azt mondtad, senki nem akar bántani, szóval…

– Valóban – hagyta rá a férfi, majd felállt, hogy elmosogathassa a tányérokat.

– Csak ennyit akartál? Úgy harangoztad be, mintha valami egetrengető cucc következne – találta meg a hangját a lány. Danival szemben egyszerűnek érezte… vagy legalábbis egyszerűbbnek. Elvégre a férfival már volt közös múltjuk, bármennyire is hihetetlenül hangzott ezt kimondani.

Dani ignorálta a piszkálódását. – Tegnap már szót ejtettem erről, de biztosra akarok menni, hogy eljutott az agyadig. Nem értesítheted a családtagjaidat és a barátaidat arról, hol vagy. Az lenne a legkézenfekvőbb, ha egyáltalán nem hívnád őket. Bízva abban, hogy képes vagy felfogni ennek a fontosságát, egyelőre nem veszem el a telefonodat.

– Nem vagyok ostoba, oké? – Lina idegességében felemelte a hangját. – És kisgyerek se. Megértettem elsőre is. A telefonomat meg megtartom, amúgy se lenne jogod elvenni.

A férfi megvető pillantással felelt. Lina nem volt biztos abban, hogy ezzel azt akarta jelezni, miszerint nem érdeklik az emlegetett „jogok”, vagy egyszerűen csak nem hitt abban, hogy tényleg van sütnivalója. Esetleg egyszerre mindkettő?

– Nagyszerű – nyugtázta végül Dani, majd az ajtó felé indult. Köszönés nélkül hagyta magára, nem mintha Lina ezen még meglepődött volna.

– Bunkó – morogta azért maga elé.

Mosogatás közben azon agyalt, hogy vajon visszatalál-e egyedül Dani szobájááig. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy amikor valaki hozzászólt, majdnem beverte a fejét a mosogató feletti konyhaszekrénybe.

– Ó, bocs, nem akartalak megijeszteni – dőlt neki a pultnak Aliz. – Igazán felkelthettél volna. Minden oké?

– Aha – felelte Lina, kicsit tartózkodón. Aliz kedvesnek tűnt, mégsem tudta, hányadán álltak. – Danival beszéltem.

– Már el is ment? – Aliz hangja csak tompán ért el hozzá, mert a lány időközben a fél fejét bedugta a hűtőbe. – Kár, pedig szerettem volna dumcsizni vele – vigyorodott el. Lina elképzelni sem tudta, hogy lehet Szentirmayval „dumcsizni”, de talán nem is akarta tudni. – Oh, jut eszembe, összefutottam anyámmal, és beszélni szeretne veled.

– Velem? – hűlt el Lina.

– Jaja. Ne ijedj meg tőle, szigorú, de azért törődik az emberrel – vont vállat Aliz. – Nem tudom, mit akarhat, de ne félj – kacsintott a szőke lányra –, nem fog megenni.

– Megnyugtató – dörmögte maga elé Lina, növekvő idegességgel. – Gondolom, nem kellene váratnom, ugye…?

– Hát, nem igazán – felelte a fiatalabb lány. – Az irodája itt van a folyosón, innen a második ajtó balra – mutogatta el az irányt. – Drukkolok neked, oksi?

– Ühüm… köszi.

Lina összeszedte a bátorságát, és felszegett fejjel lépett ki a konyhából. Remélte, hogy nem tévesztette el a megfelelő ajtót, és még azelőtt bekopogott, hogy megfutamodhatott volna. A keze megremegett, amikor a „szabad!” felhangzása után lenyomta a kilincset.

A szoba, amibe belépett, nem volt nagy, de az ablakon beömlött a reggeli hűvös napfény, élettel töltve meg a helyiséget. A tapéta bézsszínben játszott, a bútorok világos fából készültek, a szőnyegbe mélyen belesüppedt a balerinacipője. Sötét irodára számított, ami elnyeli és megijeszti, de ez merőben más volt. Az íróasztal mögött ülő nő talán az ötvenes évei elején járhatott. Sötétbarna hajában ősz szálak fénylettek, elegáns, vékonykeretes szemüveget viselt. A vonásai valóban szigorúnak tűntek – nem mosolygott, sőt mi több, inkább helytelenítően összepréselte az ajkait –, Lina azonban látta a hasonlóságot közte és Aliz között, ami különös módon mégis meglágyította a zordságát. Azt hitte, félni fog tőle, mégsem szorult görcsbe a gyomra úgy, mint előző este Ambrus vagy Aurél társaságában.

– Jó reggelt – köszönt illedelmesen.

Az asszony az asztal előtt álló szék felé biccentett. – Ülj le, Karolina.

Lina szót fogadott, elvégre nem is tehetett mást. Óvatosan elhelyezkedett, ficánkolt pár pillanatig, hogy találjon egy kényelmes pozíciót, aztán felpillantott a nőre.

– Honnan tudja a nevem?

A nő felvonta a szemöldökét, mintha a lehető legostobább kérdést tette volna fel. Lina rájött, hogy ez valóban így is lehetett.

– Minden információ elér hozzám. Ráadásul elvégeztem a saját magam kutatómunkáját is – felelte mégis. – De mielőtt folytatnánk a beszélgetést, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Polgár Mariann vagyok, bár a rendkívül érett férfiak házon belül Madame-nak szólítanak.

Lina biccentett feleletként, mert erről már hallott. – Megkérdezhetem, hogy miért szeretett volna beszélni velem? – kockáztatta meg a kérdést.

– Puszta érdeklődésből. – A Madame szeme zöldesszürkés volt, már-már vesébe látó, szúrós pillantással. Lina úgy érezte, kiforgatja őt még a nem létező titkaiból is. – Dánieltől már hallottam a történtekről. Meglepő, hogy idehozott téged.

– Azt mondta… ez a legbiztonságosabb. Azt, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy túléljem – harapta be az alsó ajkát Lina.

– Minden bizonnyal. Mégis különös.

– Ezt hogy érti?

– Dániel nagy kockázatot vállal azért, hogy megmentse az életed, Karolina. Talán annyira sekélyes lennél, hogy észre sem veszed? – vonta fel a szemöldökét a Madame.

– Sekélyes?! – Lina akaratlanul is felemelte a hangját. Sok mindennek nevezték őt élete elmúlt huszonegy éve alatt, de sekélyesnek soha. – Én nem… én igazán hálás vagyok neki, amiért…

Az asszony úgy folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna a kitörését.

– Azzal, hogy idehozott téged, többek között magát is kompromittálta. Olyan titkokat tudtál meg róla, amik igen súlyosak. Természetesen nehezen adnának egy egyetemista diáklány szavára az övével szemben, mégis ott van a kezedben a fegyver.

Lina döbbenten meredt rá. – Sosem tennék ilyet – bukott ki belőle gondolkodás nélkül, és éppen ezért, talán túl őszintén. Miért is ne tenne ilyet…? Pedig meg tudta volna fojtani Szentirmayt egy kanál vízben. A pasi egy rohadék volt. De mégis… – Megmentette az életem, nem is egyszer. Gondoljon rólam, amit akar, Madame, de nem vagyok ilyen ember.

– Majd elválik – nézett végig rajta a nő. – Hol is tartottam? Á, igen. Különösen érdekes az, hogy még a saját érdekei ellenére is itt vagy. Lett volna más lehetősége.

– Azt mondta, hogy nincs – felelte halkan Lina. Nem tudta, hová tartott ez a beszélgetés, és ez fellobbantotta benne az idegességet.

– Valóban? Én ebben nem lennék annyira biztos. Lett volna más, csupán ez a biztonságosabb… számodra. Máshol könnyebben a nyomodra bukkantak volna. Mit gondolsz, vajon miért vállal ekkora kockázatot?

– Ezt komolyan tőlem kérdezi? – Lina fejében szélsebesen kattogtak a fogaskerekek. Mégis mi a francot akart tőle ez a nő? – Rendőr. Vagy valami olyasmi. És… és meglehet, hogy én vagyok a legostobább eset, akivel találkozhatott – vörösödött el. Fájt bevallani az igazságot, hogy mennyire eltolta. – Az én hibám az, hogy ekkora bajba kevertem magam…

Elakadt a szava meglepetésében, amikor a Madame felkacagott. Őszinte nevetés volt, ez már a hangszínéből is hallatszott, és a szigorú pillantása is lágyabbá enyhült tőle.

– Nos, ezt nem kétlem, Karolina – felelte végül. – De most, hogy erre a konklúzióra jutottunk…

– Ennyi? Ez volt a cél? Hogy kihúzza belőlem, mekkora hülye vagyok? – hitetlenkedett Lina.

– Nem kifejezetten. Csupán az érdekelt, hogyan reagálsz bizonyos helyzetekre, milyen vagy valójában. Mi is kockázatot vállalunk azzal, hogy magunk közé fogadtunk, helyet biztosítottunk neked a családunkban – adott választ a Madame. – Különös lány vagy, ez egészen biztos. Kétségem sincs afelől, hogy Dániel nem bánt veled szívélyesen, mégis gondolkodás nélkül rávágtad, hogy sosem próbálnád bemocskolni a nevét – pillantott rá a szemüvege fölött.

– Én… – habogta Lina, nem találva a megfelelő szavakat.

– Maradjunk annyiban, Karolina, hogy megkaptam a válaszaimat – hallgattatta el őt az asszony. – Most pedig térjünk rá a második pontra, amivel kapcsolatban beszélni szerettem volna veled.

De én már semmit nem értek, szaladt át Lina fején. Én honnan kapok válaszokat?

– Ha mindenről jól értesültem veled kapcsolatban, tudsz bánni a fegyverekkel – folytatta a Madame.

– Ezt mégis honnan…

A nő felvonta a szemöldökét. – Még ezek után is azt hiszed, hogy az enyémhez hasonló háttérrel nehéz információkat szerezni?

– Én csak… – Lina már azt sem tudta, mit akart mondani. Egyáltalán miért lepődött meg? Az lett volna inkább a csoda, ha az itt lévők semmit nem tudnak róla. – Igen, évekig jártam sportlövészetre, de már nincs engedélyem, és két éve egy edzésen sem voltam.

– Azért ez nem olyan tudás, ami elévül. Ha szeretnéd, biztosítok neked fegyvert.

– Tessék? – kapta fel a fejét a lány. – De az illegá… – Végére sem ért a szónak, máris elharapta. Persze, hogy illegális volt… épp a maffiában nyaralt. – Nem tudom, Madame. Azt hiszem, inkább lemondanék a lehetőségről.

– Ahogy gondolod – hagyta meg a Madame.

Úgy tűnt, valóban ráhagyta a döntést, hiszen még csak vissza sem kérdezett, hogy biztos-e a dolgában. Lina nem hitte, hogy nagyobb biztonságban érezte volna magát egy pisztollyal. Hiába tudott lőni vele, valószínűleg még valós életveszély esetén sem mert volna hús-vér emberre célozni, halálfélelem ide, halálfélelem oda.

– Az ajánlatom áll, ha a későbbiekben meggondolnád magad – tette még hozzá a Madame, aztán intett neki, elbocsátva őt. Lina feje zúgott a történtektől még akkor is, amikor elhagyta az irodát, és tudta, hogy lesz min gondolkodnia, amint visszaért Dani szobájába.

**

Az autóút nem volt könnyű menet, mert Fido izgatottságában még a határozott tiltása ellenére is mindenáron az ölébe akart mászni. Dani nem bánta annyira, mint amennyire a kutyája felé mutatta. Az állat játékossága majdnem mosolyt csalt az arcára, de azért igyekezett tovább fegyelmezni, nem adva alább a szabályokból.

Szerette volna elhinni, hogy egy kicsit kiszabadult a gyilkos mókuskerékből, ami az elmúlt napjait – heteit – töltötte ki, de annak köszönhetően, hogy magára kellett hagynia azt az idegesítő lányt a maffiában, csak nőtt az idegessége. Tudta, hogy nem eshetett baja, mégis…

– Aludnom kellene – mormolta maga elé hitetlenül, amikor ráébredt, hogy teljességgel logikátlan minden gondolata. A puszta ráció azt diktálta, hogy a lánynak nem eshetett baja. Akkor miért ideges? Talán a lány lelkiállapota foglalkoztatta? Nevetséges. Kifejezni sem tudta volna, mennyire kevéssé törődött Pető Karolina lelkével.

A város koradélután nyugodt volt, így hamar kijutott Gödöllőre. A családi kastély – bár méreténél fogva inkább villának kellett volna hívni – a település szélén állt, erdővel körülvéve. Dani behajtott az automatán nyíló kapun, és leparkolt a sóderrel felszórt fövenyen. Hideg volt odakint, de az arcába csapó szél jóleső frissességgel töltötte el. Fido, amint kiszabadult az autóból, rohant egy kört a parkolóban, és amikor visszatért hozzá, játékosan megugatta.

– Hé, jó gyorsan ideértél! – kiáltott felé a fiatal nő, aki akkor nyitotta ki az ajtót. – Azt hittük, csak egy óra múlva jössz.

– Megzavartam valamit? – vonta fel a szemöldökét Dani. Igyekezett elkapni Fidót a nyakörvénél fogva, hogy valamiképpen a házba varázsolhassa az állatot.

Anna felnevetett. – Sajnos nem. Mindjárt kész az ebéd, van kedved velünk enni?

– Persze, miért is ne – felelte a férfi.

Amikor a bejárati ajtóhoz ért, Anna adott neki két puszit üdvözlésképpen. Dani, mialatt levette a kabátját, körbepillantott. A villa határozottan otthonosabb lett, mióta utoljára látta. A bátyjáék két hónappal ezelőtt költöztek ide. Dani sosem kedvelte a gödöllői kastélyt, és amikor Andris leült vele megbeszélni, egy pillanatra sem ellenkezett, elvégre neki nem kellett a ház. A bátyja ragaszkodott ahhoz, hogy kifizeti cserébe, hiszen a kastély értéke túl nagy volt, de Dani egyelőre le tudta beszélni. Persze, hivatalosan osztozniuk kellett volna az összes örökségen, de a bátyja és Anna gyerekeket terveztek, volt jövőképük. A villa tökéletes volt a számukra, neki azonban nem ért semmit.

– Helló, Nyuszifül! – ölelte át Andris. Nevetséges kötényt viselt, és most sem frusztráltnak, sem fáradtnak nem tűnt. Dani enyhén irigyelte őt mindezért. – Úgy nézel ki, mint egy hulla. Minden oké? Történt valami?

– Nem. – Dani nehezen préselte ki magából a szavakat. Általában nem esett nehezére hazudni és terelni, elvégre jó oka volt rá, most mégis marta őt a vágy, hogy elmondjon mindent, ami felgyűlt benne. – Csak sok a munkám.

– Sok? A karikák a szemed alatt azt üvöltik, hogy egy hete nem alszol – ráncolt a homlokát a bátyja. – Ülj le – intett az asztal felé.

Dani aznap még nem nézett rendesen tükörbe, pusztán taktikai okokból. A bátyja plasztikus leírása nélkül is sejtette, hogy festhetett, mert az igazat megvallva, valóban nem aludt úgy egy hete.

– Túlóráztam néhány napon keresztül – hagyta meg.

– Ráadásul megkérsz, hogy vigyázzunk Fidóra… szívesen tesszük, tudod jól, de eddig nem történt még ilyen – ült le mellé Andris. – Pontosan hová is mész?

– Sehová, de az aktuális ügyemet még nem tudtam lezárni. Előreláthatóan sokáig leszek bent a KNI-ben esténként, és nem akarom, hogy ő igya meg a levét – biccentett Fido felé, aki mostanra megnyugodva heveredett el a konyhakövön.

– Nem hiszem, hogy van értelme ennyire túlhajszolnod magad – tette le a levesestálat eléjük Anna, majd ő is helyet foglalt. – Ilyen fáradtan semmit sem fogsz megoldani, nemhogy egy gyilkossági ügyet…

Dani bosszúsan nézett a nőre. – Köszönöm a tanácsot, de tudom, mire vagyok képes és mire nem.

– Igen? Pedig nekem nem úgy tűnik – szedett magának Anna. – Gyanúsan úgy viselkedsz, mint egy ötéves…

– Feleslegesen mondasz szentbeszédet – legyintett Andris. – Soha nem vált be nála az ilyesmi. Azért… – fordult vissza az öccséhez – a lehetőségekhez képest próbálj meg pihenni, oké? Aggódunk érted.

– Szükségtelen. Tudok gondoskodni magamról – jelentette ki Dani. A forró zöldségleves jólesett, és remélte, hogy túlléphetnek az aktuális témájukon is. – Inkább meséljetek az esküvőről – ajánlotta fel.

Szerencsére Andris és Anna hamar ráharaptak a csalira. Dani érdeklődve hallgatta, hogyan haladtak az előkészületek utolsó simításai. A vége felé már nem tudott rendesen figyelni. A gondolatai kicsúsztak az irányítása alól, de nem próbált tenni ellene. Hagyta, hogy a beszélgetés körülötte békés, dallamos zúgássá csendesüljön, és kiélvezte az alig egyórányi nyugalmat, amit lophatott magának.

**

Az aznap esti vacsoránál találkozott először másokkal is. Megpróbálta elkerülni az alkalmat, de a Madame saját maga jött érte, hogy szó szerint elráncigálja az étkezőbe, ahol formálisan is bemutatta őt. Miután végre asztalhoz ülhettek, Lina megpróbált láthatatlanná válni a férfiak – maffiózók – között. Ferin kívül mindenkinek furcsa neve volt, és nem tűntek kifejezetten bizalomgerjesztőnek. Az egyiküket Kis Jének hívták. Mégis ki talált ki efféle marhaságokat?! Lina, ha már becenevekre gondolt, biztos valami ijesztőt választott volna.

A vacsora még ennek ellenére is meglepően nyugodtan telt. Lina Kis Jé és Aliz között ült. Többször is szerette volna megkérdezni a férfit, mégis miért nevezték el kicsinek, ha két méter magas, de aztán elvetette az ötletet, és inkább arról érdeklődött, honnan származott. Utólag rájött, hogy ez is vehetett volna rossz fordulatot, de Kis Jé nyilván hozzászokott már az ilyen kérdésekhez, és mesélt az édesapja szüleiről, akik Kamerunból vándoroltak Magyarországra. Lina nagyon remélte, hogy a későbbi kérdéseivel sem tűnhetett rasszistának, mert kifejezetten érdekelték Jé történetei. Legalább addig sem gondolt arra, hogy a rohadt maffiában vacsorázott.

Meglepte, hogy akkor kezdte ismét rosszul érezni magát, amikor visszatért a szobájába. Bármennyire is idegeskedett miatta, a vacsoratársaság körében jobb volt, mint egyedül lenni: nem hallott vérengzős sztorikat, senki nem bámulta sandán, és elterelték a figyelmét a vele történtekről. Felkapcsolgatta az összes villanyt, behúzta a sötétítőfüggönyöket, és a kényelmes fotelbe kucorodott.

Az egyedüllét visszalopta a fejébe a Madame-tól hallottakat. Szentirmay valóban ekkora kockázatot vállalt vele? Kérdés volt ez egyáltalán…? Az eddig is világos volt, hogy a férfi az életét kockáztatta, de azzal, hogy ide jöttek, még több embert vontak bele a kálváriájukba. Lina nem kételkedett abban, hogy a maffiózó fickók tudtak vigyázni magukra, mégis… ha a Madame aggódott, annak biztosan volt oka. Családnak hívta őket, és valóban… már ő maga sem hitte el azt, hogy csak szedett-vedett bűnözők, akik nem törődtek egymással. Hiszen itt volt Aliz, vagy akár maga a Madame is…

Daninak tényleg nem lett volna lehetősége máshová vinni? Vagy valóban lett volna, de az ő biztonsága érdekében kockáztatott egy csomó mindent? Linának belefájdult a feje ebbe a rengeteg machinálásba. Egyszerre tűnt hihetetlennek és logikusnak, ami a Madame-nál történt. Tudta, hogy amikor rávágta az asszony kérdésére azt, hogy sosem adná kis Szentirmayt, őszinte volt. Viselkedhetett a férfi szemétládaként, mégis tartozott neki, méghozzá sokkal. Megvédte őt, és rövid ideig még az emberi arcát is megmutatta. Lehet, hogy Laci napokkal ezelőtt tényleg erről beszélt. Szentirmay nem volt sem kedves, sőt megértő is csak nagyon kevéssé, de megvédte. Jó sok mindent be is vállalt azért, hogy megvédje. Ezt jelenthette a sötétszürke-hasonlat?

Arra ocsúdott fel, hogy valaki becsukta az ajtót. Ijedten kapta oda a fejét.

– Miről beszéltél a Madame-mal? – Lina értetlenül pislogott. A férfi köszönésre sem méltatta, csak bemasírozott a szobába. Annyira készületlenül érte a helyzet, hogy még habogni sem bírt.

– Neked is szép estét! – vágta végül Szentirmayhoz. A válasz késlekedése elvette a szavai élét, de büszke volt arra, hogy össze tudta szedni magát.

Dani megvető pillantással felelt. A köszönést most sem viszonozta. – Szóval? – érdeklődött, nem ismételve el a kérdést.

– Csak látni akart. És azt is felajánlotta, hogy tud nekem fegyvert adni, ha szeretném – foglalta össze a lány, direkt kihagyva a többi részletet. – Nem fogadtam el.

Azt várta, hogy a férfi rákérdez majd a miértekre, de Dani egy biccentésen kívül nem reagált semmit, csak leült a kanapéra vele szemben.

– Mielőtt elfogtak, Végh emberei között rátaláltam Megyes Csabára. Sikerült beszélnem vele, és megtudtam, mi történt pontosan a barátoddal. – A férfi nem nézett a szemébe miközben beszélt. Lina alig mert levegőt venni, mert attól félt, ha most felbosszantja Szentirmayt valamivel, nem fogja folytatni. – Nem szép történet, ráadásul sosem fogjuk tudni klasszikus módon lezárni az ügyét és igazságot szolgáltatni. Szeretnéd ennek ellenére is hallani?

– Tényleg el fogod mondani? – bukott ki a lányból a hitetlen kérdés.

– Nem úgy tűnik? – kérdezett vissza a férfi bosszús hangsúllyal.

– De. – Lina mély levegőt vett. – Szeretném hallani.

Dani meglepően közömbösen beszélt a szörnyűségekről, pedig Lina néhány pillanatban meg mert volna esküdni arról, hogy őt is megérintette a sztori. Ahogy hallgatta, még a szemébe gyűlő könnyek ellenére is elfogta a megnyugvás. Tudta, hogy Zsombor sosem keveredhetett bele semmibe, és most meg is bizonyosodhatott róla. A halála borzalmas volt, de Lina Csabát… azaz Csanádot is sajnálni kezdte.

– Köszönöm, hogy elmondtad. – Megpróbálta észrevétlenül letörölni a könnyeit, aztán előhalászott egy agyongyűrött papírzsebkendőt a kardigánjából, hogy kifújhassa az orrát.

Szentirmay ismét csak biccentett. Lina most először vette őt jobban szemügyre. Ha lehetséges, a férfi még fáradtabbnak és megviseltebbnek tűnt, mint mikor utoljára látta, de nem mert szóbahozni semmi ilyesmit vele szemben.

– Azt hallottam, hogy sikerült megismerkedned a belső körrel.

– Igen. És azt hiszem… rendben lesz a dolog – kereste a szavakat a lány.

– Nagyszerű. – Dani felállt, majd elindult az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, mire Lina észbe kapott.

– Várj – kérte. – Hová mész?

– Nem tartozom neked elszámolással, szöszi – felelte Szentirmay, csak félig fordulva vissza. A lány majdnem elmosolyodott a hangjába lopakodó gúnyon, maga sem értette, miért. Megnyugtató volt. – Dolgom van.

– Elmúlt tíz – nézett fel az órára Lina. – Azt hittem, a hozzád hasonló seggfejek is alszanak néha, Sherlock. – Igazán büszke volt magára, amiért sikerült hasonlóan gúnyosan válaszolni. Szentirmay erre már rendesen is felé fordult, és vetett rá egy lesajnáló pillantást. A lányt nem izgatta, mert biztos volt abban, hogy egészen jól teljesített a visszavágással.

– Mint mondtam, dolgom van. Nem voltam elég érthető? – vonta fel a szemöldökét Dani. – Egyébként is, a szobámat jelenleg te bitorlod, szöszi.

Lina érezte, ahogy a korábbi apró győzelme olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan jött. Tudta, mit szeretett volna kérdezni – kérni – a férfitól, de nem merte felhozni.

– Igen, de…

Dani összefonta maga előtt a karját. – Azt szeretnéd, hogy maradjak – jelentette ki. Lina bosszúsan sóhajtott. Jobban járt volna, ha inkább összeszedi a bátorságát, mert a férfitól hallani ezerszer rosszabb volt.

– Egyedül érzem magam, és nem hiszem, hogy tudnék aludni – mondta ki. – Azt hittem, azután, hogy tegnap itt hagytál Alizzal, ma…

– Mégis hány éves vagy, szöszi? – fintorodott el a férfi. – Ez nem egy óvoda.

Lina gyomra görcsbe rándult a dühvel vegyes megbántottságtól. Szentirmay szavai úgy érték, mint egy arculcsapás. Szerette volna, ha nem ül ki az arcára az összes érzelme, de a férfi tekintete mindent elárult arról, hogy festhetett kívülről.

– Akkor mire vársz még, Sherlock? Menj a dolgodra, elvégre olyan fontos ember vagy… – fújta annyi büszkeséggel, amennyit össze tudott kaparni, majd hátat fordított Szentirmaynak, és a fürdőszobába masírozott. Még hallotta, ahogy a férfi után csukódott a szoba ajtaja, de aztán ő maga is bevágta a fürdőét. Nem nézett tükörbe, hogy ne kelljen látnia a saját, kislányos könnyeit. Bármennyire is rühellte a tényt, Szentirmay volt az egyetlen ember, akiben bízott ezen a helyen. Azzal, hogy a férfi kigúnyolta a félelmeit… tényleg olyan volt, mintha elárulta volna, még ha valóban gyerekes félelmek voltak, akkor is.

Miután megfürdött, bebújt a paplan alá, egészen a falhoz húzódva. Az ágyneműnek még mindig ugyanolyan illata volt, mint előző este. Nem bírt aludni, így hosszú időn át csak feküdt nyitott szemmel és kavargó gondolatokkal, bámulva a bejárati ajtót, aminek nem mert hátat fordítani. Persze, nem mintha bármit is tudott volna tenni, ha megjelenik valaki… A fenébe is, talán el kellett volna fogadnia azt a pisztolyt…?

Amikor először fura hangokat hallott, azt hitte, csak képzelődött. Aztán résnyire nyílt az ajtó, és valaki belépett a szobába. Lina mozdulni sem mert, egészen addig, ameddig fel nem ismerte benne Szentirmayt. Megkönnyebbülésében felsóhajtott. Nem tudta, hogy a férfi mit akarhatott, de tekintve, hogy nem szólt hozzá, ő sem mozdult meg. Arra számított, hogy csak itt hagyott valamit, amire szüksége lehetett, de Szentirmay, miután összeszedett néhány holmit, a fürdőbe ment, és nem ki a szobából.

Lina végighallgatta a csendes zuhanycsobogást. Amikor Dani percek múlva visszatért, ismét nem az történt, amire számított. Ahelyett, hogy a férfi most már ténylegesen eltűnt volna, egy pléd társaságában lefeküdt a kanapéra. A lány hosszú, néma pillanatokon keresztül csak markolta a paplanját és bámult maga elé.

– Most tényleg… – préselte ki a szavakat, de mielőtt befejezhette volna, Szentirmay bosszús morgása megállította.

– Csak fogd be, szöszi.

Lina felhorkantott. – Seggfej – dörmögte a párnahuzatnak, biztosan abban, hogy a férfi jól hallotta minden szavát.

– Aludj már – vetette oda neki Szentirmay végszóként. A lány lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a feszült, félelemmel teli görcs, ami eddig ugrásra készen tartotta őt, elkezdjen feloldódni. A férfi továbbra is egy szemétláda volt… de mégsem hagyta magára. Alig néhány perccel később valóban elnyomta az álom.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XVII.)