XIV. Emberpróbáló

Dani mindig is tisztában volt azzal, hogy nem a világ legkedvesebb embere, de miközben beleharapott abba az egy szem almába, amit talált, még ő is meglepődött azon, hogy mennyire kegyetlenül viselkedett a lánnyal. Hagyta magát ismét felbosszantani, és ez arra késztette, hogy direkt kétértelműen fogalmazzon… hogy gyakorlatilag halálra rémissze őt. És sikerrel is járt, ez kétségtelen. Pedig nem akarta hagyni, hogy eluralkodjanak rajta az indulatok. Egyáltalán nem akart törődni a lánnyal azon kívül, hogy nem engedni meghalni. Most mégis kicsinyes játékokat játszott, csak azért, mert a fruska a megszokott, elképesztően idegesítő önmagát adta.

Tomi megsemmisítő pillantást vetett rá, és Dani tudta, hogy a barátjának igaza van. Lehet, hogy Karolina jogilag nagykorú, a gyakorlatban azonban nem volt több egy idegesítő kislánynál. Neki kellett volna felnőtt módon viselkednie, nem a lánynak. Egyszerűen figyelmen kívül kellene hagynia az ostobaságait, és szenvtelenül tenni a dolgát. De hogy lehet, hogy életében talán először, ez ennyire nehéz?

– Hogy érted, hogy… – dadogta Karolina elfúló hangon. – De hiszen… én… csak viccelsz, igaz?

– Vicces típusnak tűnök? – mordult fel önkéntelenül is durván Dani, és ötlete sem volt arról, miért folytatja. Enyhe lelkiismeret-furdalás kerítette a hatalmába, ami még a helyzet ellenére is meglepte. Miért érez lelkiismeret-furdalást emiatt az ostoba liba miatt?

– Nem erről van szó, ne ijedj meg – vette a kezébe az irányítást Tomi. – Természetesen sosem vinnénk téged olyan helyre, ahol bajod eshet. Még Dani sem, akármilyen mocskos módon viselkedik most veled – pillantott ismét a barátjára, olyan villámló tekintettel, amilyet Dani még alig látott tőle. – Igaz? – sziszegte neki, olyan figyelmeztető éllel a hangjában, ami azt sugallta, Daninak nincs választása nemmel felelni.

– Akkor… akkor miről van szó? – nyögte ki Karolina. – Én azt hittem… a maffiák elől próbálunk menekülni – suttogta.

– Ez egy részről igaz – bólintott rá Tomi, amikor Dani nem felelt a lány kérdésére. – Nem tudom, mennyire emlékszel még arra, amit Dani elmesélt neked a múltkor. A lényege az volt, hogy két maffia van, és az egyik akar végezni veled – magyarázta türelmesen.

– Szóval nem… nem oda akartok vinni – vonta le a következtetést Karolina.

– Milyen meglepő, hogy ennyi szenvedés után még mindig megvédeni akarunk, és nem bedobni téged a vadállatok közé – jegyezte meg Dani, ahogy kidobta az almacsutkát a kukába, és a mosogatóhoz lépett, hogy kezet moshasson. – Természetesen sosem vinnélek Végh-hez. Azt akarom, hogy túléld, rémlik?

– Néha nem olyan – találta meg a hangját a lány. Dani majdnem megérdeklődte, hová is tűnt a dadogós ijedtsége, de úgy döntött, nem forszírozza tovább a témát. – De… miért pont oda? – sóhajtotta végül Karolina, egy fokkal nyugodtabban, amikor a férfi nem felelt. – Semmi más lehetőség nincsen?

– Azért pont oda, mert jelenleg az a legbiztonságosabb a számodra – erőltetett magára szenvtelenséget Dani. – Ahogy Laci is mondta, mi már nem vagyunk ehhez elegen. A maffia főhadiszállása biztos hely, ahol mindig van valaki, aki tud rád figyelni. A belső kör pedig elég elszeparáltan működik ahhoz, hogy ne lásd minden nap az olyan ügyleteket, amiket nem bírna a galamblelked.

– Belső kör…? – suttogta hitetlenül a lány. – Mégis honnan tudsz ilyeneket? És hogy akarsz egy maffia belső körébe vinni?

A férfi néhány másodperc erejéig hitetlen pillantást vetett rá.

– Te tényleg ennyire buta vagy, szöszi, vagy csak tetteted? – érdeklődött, őszinte kíváncsisággal.

– Dani! – csattant fel Tomi, most már valóban idegesen. – Szerinted mégis honnan kellene kitalálnia? – sziszegte, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, Karolinához fordult. – Dani a belső kör tagja, gyakorlatilag a maffiafőnök jobbkeze, alvezére, hívd, aminek akarod. Vigyázni fognak ott rád, Lina, nem kell majd aggódnod… – igyekezett megnyugtatni a lányt.

– A belső kör tagja…? – ismételte Tomi szavait Karolina, és olyan őszinte elszörnyedéssel bámult rá, hogy Dani néhány pillanat erejéig késztetést érzett arra, hogy elfordítsa a tekintetét. – De hát ő rendőr! – nyögte ki a lány.

– És az kizáró ok? – nevette el magát Laci. Karolina láthatóan megszólalni sem tudott. Dani más helyzetben talán szórakoztatónak találta volna a hitetlenkedő arcát, és a tényt, hogy sikerült elhallgattatnia, most azonban maró-kellemetlen érzés kúszott fel a torkán, és ezt nem foghatta arra az egy szem almára. Szóval ilyen, ha egy teljességgel civil lány, aki eddig megbízott benne, mint a rend éber őrében, rájön arra, miféle mocsok lappang a felszín alatt? Áltathatta magát azzal, hogy egy fikarcnyit sem érdekelte Pető Karolina véleménye, de az igazság az volt, hogy a fruska most megtestesített mindenkit, aki a környezetében nem tudta róla az igazságot. Legalább kamatostul visszakapott mindent, és nem maradt büntetlenül az, amit az előbb a lánnyal művelt. Ha létezett Isten, nem verte bottal. Felkészülhetett volna erre.

– Nem… gondolom, nem az… – suttogta a lány.

– Ha eddig nem tekertem ki én a nyakad, szöszi, nyilván ezek után sem fogom. Nem kell ennyire halálra rémülnöd – mosolyodott el fanyarul Dani. – És mivel még életben vagy, azt is gyaníthatod, hogy nem vinnélek olyan helyre, ahol megölnének. Ügyelni fognak arra, hogy egy hajad szála se görbüljön. Tudják, hogy különben velem gyűlne meg a bajuk – tette hozzá.

– Én csak… ez most egy kicsit… túl sok – felelte Karolina dadogva. – És te… egyedül hagysz majd… ott? – lehelte bizonytalanul. – Gondolom, csak te leszel ott, igaz? – pillantott végig a három barátján.

Danit meglepte a kérdés. Lehetséges, hogy félreértette a lány korábbi reakcióját? Karolina szavai most azt sugallták, hogy a lány még mindig bízott benne, vagy legalábbis bízott abban, hogy nem viszi őt halálos csapdába. Ez, akárhogy is nézte, még annak ellenére is meglepte, hogy ő maga közölte Karolinával ugyanezt a tényt, alig néhány másodperccel ezelőtt. A lány olyan makacs volt, mint nem is egy, hanem legalább három öszvér, így különösnek tűnt elgondolni azt, hogy hitt neki és valamennyire bízott benne, még annak ellenére is, amit elárult magáról.

– Igen, csak én. És lesz, amikor egyedül kell hagynom téged – bólintott rá. – De, mint mondtam, senki nem fog bántani. Végh az ellenségük, nem lenne rá okuk. A maffia nem csak és kizárólag vérengzésről és mocskos ügyekről szól.

A lány pár rövid pillanat erejéig csak bámult rá. Senki nem szólt közbe, és Dani ezért most kivételesen hálás volt.

– Elhiszem – felelte végül.

A férfi megpróbálta nem kimutatni a meglepetését. Ez a lány vagy teljesen őrült volt, vagy majdnem harmincéves korára kell rájönnie, hogy tényleg nem értette a nőket.

– Valóban? – kérdezte vontatottan.

– Te is bunkó vagy, mégis élek még – vonta még a vállát a lány, mire a három barátja halkan felnevetett. Dani magában leszögezte: Karolina egyszerűen csak őrült, és kész.

Visszavághatott volna valamivel, de tanulva a beszélgetésük kezdetéből, lenyugtatta magát. Semmi szükség nincsen arra, hogy tovább szítsa az indulatokat, és veszekedni kezdjen a lánnyal. Szépen elviszi őt a maffiába, leadja megőrzésre, aztán jelent Ambrusnak, és elmondja, mi történt korábban, és hogy nincsen többé kémük Végh köreiben… hacsak Mádi végül bele nem megy a dologba. Semmit nem várt annál inkább, minthogy lezáruljon ez az ügy, és – már ha nem hal meg – ő elfelejtse Végh Emilt, Tímár Ottót, és ezt az idióta szőkét is. És akkor majd lefekszik, és végre ki fogja aludni magát. Hacsak nem jön közbe semmi.

– Az lenne a legjobb, ha elkezdenél szedelőzködni, Lina – ajánlotta Tomi. – Nem tudom, Dani mikor szeretne indulni – vetette egy pillantást felé –, de biztos vagyok abban, hogy van időd enni pár falatot és lezuhanyozni, ha szeretnél.

– Lehet, hogy most tényleg jólesne egy zuhany – felelte bizonytalanul Karolina. Danit valahol mulattatta az az oldalpillantás, amivel a lány rásandított; olyan volt, mintha csak engedélyt kért volna tőle, hogy elmehessen fürdeni.

– Egy óra múlva indulunk – adott választ a ki nem mondott kérdésre a férfi, és csak akkor sétált vissza a kanapéhoz, amikor a lány felállt, és a táskájához lépett, hogy előszedjen néhány holmit, amire szüksége lehet a fürdőszobában.

– Feleslegesen durva vagy vele – kezdett bele a szent szövegbe Tomi, amint Karolina mögött becsukódott az ajtó, és meghallották a zuhany csobogását. Dani tudta, hogy ez következik, így a füle botját sem mozdította. – Miért csinálod ezt?

– Mert idegesít – közölte nyugodtan a férfi.

– Akkor hagyd figyelmen kívül! Még azzal is jobban jár – morogta Tomi, és bár Dani tisztában volt azzal, hogy igaza van, úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog.

– Pedig szerintem kifejezetten szórakoztató nézni, ahogy egy fiatal kislány halálra bosszantja Danit – vigyorodott el Laci. – Most komolyan, ritkán látsz ilyesmit, valld be.

– Nagyon vicces – dörmögte vissza Dani.

– Tudjátok, mi vicces? – kérdezte Marci, azzal a tipikus mosollyal az arcán, amitől titkon mindannyian tartottak.

– Jaj, ne már – sóhajtotta Laci elkeseredve.

– Hová ül a tehén a buszon? – szélesedett Marci mosolya vigyorrá, majd, amikor senki nem felelt, nem zavartatta magát, és elégedetten rávágta a csattanót. – Legelőre!

Daninak nem volt kedve halálosan megfenyegetni, így csak felrakta a lábát a dohányzóasztalra, ami bánatosan megreccsent a mozdulattól, aztán hátradöntötte a fejét, neki a kanapé támlájának, és igyekezett kizárni a világot. Minden porcikája fájt, és úgy érezte, a puha szövet magába szívja őt. Szeretett volna elaludni, de tudta, hogy nem lehet.

Csak akkor pillantott fel, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a lány émelyítő, édeskés vaníliaillattal és több köbméternyi párával árasztotta el a teljes bázist. Daninak szinte már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a lassacskán múló fejfájása ismét hasogató erővel térjen vissza. Aztán ránézett a lányra, és alig bírt megállni egy kelletlen fintort.

Eddig sosem törődött azzal, hogy a csitri ruházatát szemrevételezze, most azonban nem tudott elvonatkoztatni a látványtól. A pulóver, amit viselt, nem tapadt rá, sőt inkább lazán ölelte körbe az alakját, de ezzel kiemelte nem csak az egyik fedetlen vállát, hanem a dekoltázsát is, főleg úgy, hogy a haját kontyba fogta a feje tetején. Dani még a fekete melltartója pántját is látta, és a pulóver szellős kötése miatt még néhány helyen az anyaga is átlátszott. Amikor elszakította a tekintetét a zavaró látványtól, és végignézett a barátain, jól látta, hogy nekik is küszködniük kellett azzal, hogy ne bámulják őt. Magában felhorkantott: hihetetlen, hogy ez az exhibicionista fruska képtelen volt normálisan felöltözni, amikor tudta jól, hogy négy férfi társaságában van.

Nem mintha valaha is bírált volna nőket a ruházatuk miatt, most mégis majdnem odavetette neki, hogy nagyon gyorsan öltözzön át valami normális holmiba: nem szívesen kísérte be őt így a maffiába. Megpróbált visszaemlékezni, eddig milyen ruhákban látta őt, de csak a pizsamájaként használt vékony trikót és nagyon rövid nadrágot tudta felidézni. Pedig mindig is jó megfigyelőnek tartotta magát, azonban Pető Karolina egyszerűen kívül esett az érdeklődési körén. Vajon a lány mindig ennyire…? Ha igen, felesleges szólnia, elvégre csak nem cseréltetheti le a ruhatárát. Hogyha efféle holmikban jár nap mint nap, efféle holmikban fog járni a maffiában is. Márpedig Karolina, ha észre is vette, milyen hatást váltott ki a lenge öltözetével, nem zavartatta magát, vagy legalábbis nagyon jól titkolta. Dani elnyomott egy bosszús sóhajt, majd elfordult, és visszadőlt a kanapéra, hogy kihasználja a maradék alig fél óráját.

**

Odakint hideg volt, és Lina szorosan összehúzta magán a kabátját, hogy a szél ne fújjon be alá. Dani az egyik parkoló autóhoz vezette őt – ha jól tudta, a kis Opel Marcié volt –, majd legmélyebb meglepetésére, a férfi nem a vezetői oldalra ment, hanem megállt előtte, és kinyitotta neki az anyósülés felőli ajtót. Lina néhány másodperc erejéig csak pislogott az ajtóra, majd fel a férfira: soha nem nyitottak még ki előtte így az ajtót, maga Dani sem (már, ha nem számította a Puerto Ricónál esett kalandjukat), ezért nem értette, mi történt.

A férfi viszonozta a pillantását, és a lány egy megfoghatatlanul rövid ideig úgy érezte, Dani is meglepődött saját magán. Aztán az érzelem rebbenve tovaúszott, és a vonásain megjelent a szokásos bosszúság.

– Meddig akarsz itt szobrozni, szöszi? – morrant rá. – Beszállnál végre?

– Mi történt a kocsiddal? – kérdezte zavartan Lina, ahogy bizonytalanul ellépett Dani mellett.

– Gondolom, Végh személyes gyűjteményébe került – felelte a férfi kelletlenül. – Van még néhány kérdésed, vagy mehetünk?

A megszokott hangnemet hallva Linát is elöntötte a bosszúság, és a kínos zavart felülírta az indulat, amit érzett. Utálta, hogy Dani így beszélt vele, hogy úgy kezelte, mintha egy buta kislány lett volna, és hogy minden lehetőséget kihasznált a megalázásra. Világéletében idegesítették az ilyen igazságtalanságok, és szerette volna megmutatni neki, hogy vele nem viselkedhet így… de a jelenlegi, szorult helyzetében csak rá számíthatott. Tudta azt, hogy nem lesz képes sokáig visszafogni magát, de nem akart éppen most ellenkezni, így lenyelte a mérgét, és beült a kocsiba, hagyva, hogy a férfi becsapja utána az ajtót.

Kényelmesen elhelyezkedett, kicsit széthúzta magán a kabátot, hogy ne legyen melege, aztán a biztonsági övért nyúlt. A szél bevágott az autó utasterébe, amikor Dani is beszállt, de nem csak a kinti, fullasztó-füstös levegő érkezett meg vele együtt, hanem az illata is. Lina emlékezett arra, hogy érezte már máskor is, elvégre nem most először ült ilyen közel hozzá. Kellemes volt, enyhén sós-fanyar, mégis valahogyan lágy, gyengén édeskés. Nem az a megszokott aroma, nem az az erősen férfias illat, amit olyan gyakran érzett másokon.

Kibámult az ablakon, hogy figyelhesse a mellettük elrohanó, kopár épületek elmosódott sziluettjét. Azt kívánta, hogy most bárcsak hazarohanhatna a szüleihez, bebújhatna az ágyába a gyerekkori szobájában, és eltűnhetne a világ elől. De nyilván nem tehette… sőt mi több, még együtt is kellett élnie a tudattal, hogy nagyrészt magának okozta a bajt, amibe került. Ha pedig ez nem lett volna elég, az egyetlen mentsvára egy olyan férfi volt, akit teljes szívéből a pokolra kívánt…

Oldalra sandított. Dani nyugodtnak tűnt, miközben vezetett, de egyszer-egyszer, néhány mozdulata a megszokottnál lassabbnak látszott, mintha direkt óvatosabban kanyarodott volna, mintha direkt nem nyomta volna eléggé a gázt. Lina rájött arra, hogy a férfi nem csak kimerült, de valószínűleg fájdalmai is vannak az előző esti kalandja után. Jóllehet az arcán nem látszott, hogy megerőltetést okozott volna neki az ülés vagy a vezetés, a lánynak meggyőződése volt, hogy így van. Elvégre látta őt hajnalban, látta a sérüléseit… lehetetlen, hogy ne legyenek fájdalmai.

– Ne vezessek inkább én? – kérdezte meg óvatosan, majd mindjárt el is átkozta magát, mikor Dani metsző pillantással felelt.

– Nem – közölte szűkszavúan a férfi, miután visszafordult az úthoz. Lina szerette volna odavetni, hogy csak segíteni akart, de úgy döntött, nem fog magyarázkodni ennek az idegesítő bunkónak, így inkább befogta a száját, és elfordult. Annyira utálta a gondolatot, hogy tőle függött…

Fogalma sem volt, merrefelé mehettek, és azt sem tudta, hol vannak pontosan. A környék kihaltnak tűnt, elhagyatott ipari negyednek, és nem hitte, hogy valaha is járt itt életében. Első alkalommal, amikor idejöttek, nem volt eszméletén, és előző nap sem érezte magát beszámíthatónak. Szerette volna megkérdezni, mi is pontosan az a bunkerszerű bázis, ahol már kétszer járt, de inkább leharapta volna a saját nyelvét, minthogy ismét kérdezzen a férfitól, és ismét elviselje a leugatást.

Hol a fenében lehettek? Bármire megesküdött volna, hogy semmit nem látott, ami legalább kis segítséget adott volna a tippmixhez. Ráadásul hiába próbált utcatáblákat vadászni, jó öt percig egy sem jött szembe vele. Már-már eljátszott a gondolattal, hogy előveszi a telefonját, de rájött, hogy minimális esélye van ezen a környéken az ingyen wi-fire. Ráadásul, valamiért úgy sejtette, hogy Dani sem lett volna elragadtatva a Google Mapses tervétől…

Rákanyarodtak egy forgalmasabb útra, ami mellett villamossín is futott, és ő végre (végre!) elkapott egy utcatáblát, ami szerint a Maglódi úton jártak, a tízedik kerületben, annak is minden bizonnyal az egyik külső részén. Magasságos egek, előző nap tényleg átutazták a fél várost úgy, hogy ő ebből alig vett észre valamit?! Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta, az volt, hogy láthatóan befelé, és nem kifelé haladtak. Akkor kapott volna még szívrohamot, ha elhagyják Budapestet…

– Senki sem tudhat arról, hová viszlek téged, szöszi – szólalt meg a férfi, amikor megálltak egy piros lámpánál. – Nem beszélhetsz erről sem a családodnak, sem a barátaidnak. Érthető voltam? Ha nem működsz együtt, hajlandó vagyok drasztikus lépéseket is tenni az ügyben.

– Bezársz egy szobába vízzel és száraz kenyérrel? – mosolyodott el fanyarul Lina.

– Ha az szükséges – hagyta meg komoran Dani. – Nem csak a te biztonságod a tét, hanem a szeretteidé is. Hogyha ezt nem vagy képes megérteni, az már nem az én problémám.

A lány nagyot nyelt, a mosoly lehervadt az arcáról. – Nem akarom, hogy bajba kerüljenek.

– Akkor tedd, amit mondtam – ajánlotta a férfi.

– És… mégis mi lesz velük? Úgy értem, a barátaim még nagyjából képben vannak, de a szüleim… a szüleim csak annyit fognak észrevenni ebből, hogy eltűntem – magyarázta kétségbeesetten. Remélte, hogy Dani megérti, hogy legalább valamennyire átérzi…

– Meg fogom oldani a problémát – felelte a férfi.

– Mégis hogyan?

– Hivatalos tájékoztatást fognak kapni a rendőrségtől arról, hogy koronatanúként szigorú védelem alá vettek – sóhajtotta Dani. – Azt, hogy az ügy hivatalosan lezárult, nem kell tudniuk.

Lina kétkedő oldalpillantást vetett rá. – És nem került bele a hírekbe? Általában megszellőzteti az ilyet a média, főleg, ha eredmény nélkül zárult le egy felkapott gyilkosság – csuklott el a hangja a végére.

– Nem. Gondoskodtam erről, éppen ilyen okok miatt. Semmi szükségünk még nagyobb felhajtásra – közölte a férfi.

A lány kinézett az ablakon, majd igyekezett nyugtatóan mély levegőt venni. Ez a beszélgetés annyira szürreális volt, és annyira… nem tudta felfogni azt a rengeteg mindent, amit megtudott. Nem tudta felfogni azt, hogy ez vele történik, az ő egyszerű kis életében…

– Gondolom, nem újdonság neked, hogy tisztára moss ilyen dolgokat – suttogta anélkül, hogy átgondolta volna, mit is mond ki.

– Nem, valóban nem – hagyta rá Dani, bár a hangja még a megszokottnál is jegesebbnek és távolságtartóbbnak érződött.

Lina meglepődött azon, hogy rosszul érezte magát a korábbi szavai miatt. Hiszen miért is kellett volna rosszul éreznie magát? A férfi sosem volt kedves hozzá, ráadásul maga vallotta be, hogy a rohadt maffia rohadt belső körének a tagja. Mi ez, ha nem színtiszta korruptság? És mégis… mégis megszólalt a lelkiismerete. Daninak köszönhette, hogy még mindig életben volt. A férfi előző este majdnem meghalt emiatt az ügy miatt, még akkor is, ha önszántából ment annak a Véghnek a közelébe. És Lina, bár nem tudta megmagyarázni, miért, még mindig bízott benne. Megijedt tőle, a pokolra kívánta, és sokkolta a tény, hogy miféle körökben is járatos… de ez nyilván nem újkeletű dolog volt. Dani eddig is megvédte, eddig is segített neki, holott már a kezdetektől fogva tagja volt a maffiának. Mi oka lenne nem bízni abban, hogy ez továbbra is így lesz? Hiszen eddig is bízott benne, valami kifacsart módon. Másra nem számíthatott.

Ez persze nem változtatott a tényen, hogy továbbra is hihetetlenül bizarrnak tartotta a történteket. És félt is… félt attól, mi vár majd rá abban a maffiában. Csak remélni merte azt, hogy számíthat majd erre a bunkóra… hogyha tényleg valami probléma lenne, akkor nem csak gúnyosan mosolyogna, hanem a segítségére lenne. Őszintén kíváncsi lett volna, hogy vajon hogyan került a maffia belső körébe, hogy mi vitte rá arra, hogy ilyen illegális ügyekbe keveredjen. Főleg rendőrként… Vagy talán nem is így történt? Lehet, hogy előbb került a maffiába, és direkt emiatt épült a rendőrségbe? Ennek már több értelme lett volna. De vajon hogy került a képbe Laci, Tomi és Marci? Nekik, úgy tűnt, semmi közük a maffiához, mégis tudtak róla, és ennek ellenére is segíttették Danit. A helyzet egyre különösebbé vált, ő pedig nem értette a miérteket. Azt kívánta, bárcsak kérdezhetne, de nem mert, még a kíváncsisága ellenére sem.

Különös volt, hogy egy egyszerű lakótelep, panelházak és egy nagy, kissé kopár parkos terület mellett gurultak el, miközben ösztönösen tudta, hogy lassan meg fognak érkezni: Dani egyrészt lelassított, mintha csak késleltetni akarná az érkezést, másrészt enyhén feszültebbé vált mellette.

Ahogy megkerülték a tényleg kifejezetten nagy parkot, egy sokkal kihaltabb útra futottak be, majd Dani felhajtott egy nem kifejezetten magas – talán hatemeletes –, de szélesen elnyújtózó, téglával burkolt, kissé kopott épület garázslehajtója elé. A kétszárnyú kapu, ami mellettük állt, és a bejárat lehetett, nem volt üvegezett, de a kifüggesztett cégérek azt az érzetet keltették, hogy egy egyszerű, unalmas irodaházzá alakított egykori gyárépület-szerűség előtt állnak.

Dani lehúzta az ablakot, majd megnyomta a gombot, ami a felhajtó vezetői oldalán felszerelt kis automatához tartozott.

– Dani vagyok. Beengednétek?

– Szép kocsi – jegyezte meg valaki derűs, a mikrofontól enyhén recsegő hangon, majd a garázsajtó enyhe nyikorgó zajjal elkezdett felnyílni. Még Lina is majdnem elmosolyodott: Daninak nagyon furcsán állt a nem túl tekintélyes Opel Corsa, főleg az Audija után. Ráadásul a férfinak teljesen hátra kellett tolnia az ülését, hogy egyáltalán tudjon vezetni. Linának ötlete sem volt, Marci hogy férhetett el nap mint nap ebben az autóban.

A garázs hatalmas volt. Inkább tűnt parkolóháznak, és Lina nagyon megdöbbent nem csak a méretén, de az ott vesztegelő rengeteg kocsin is. Úgy tűnt, Daninak saját parkolóhelye lehetett, elvégre a feljáró mellett, a tömött sorok közepén lévő, egyetlen üres részre állt be. Lina mély levegőt vett, mielőtt kiszállt volna, hátha ezzel meg tudja erősíteni a lelkét, és jobban felkészülhet az elkövetkezőkre. Természetesen nem járt sikerrel… ez csak a filmekben tűnt ennyire egyszerűnek.

Beszálltak a liftbe – Lina Dani undorodó arckifejezése láttán biztosra vette, hogy a férfi nem kedvelte a lifteket –, és elindultak felfelé.

– Klausztrofóbia? – érdeklődött, hogy elvonja a figyelmét a saját bajáról. Dani vetett rá egy a korábbival szinte teljesen megegyező, kelletlen fintort.

– Nem – morogta. A lány mérget mert volna venni arra, hogy kamuzott. – Egyszerűen csak nem szeretem a lifteket. Általában tele vannak emberekkel.

Lina lehajtotta a fejét, hogy ne nevessen fel hangosan. Emlékeztette magát, hogy jelen helyzetében nincs sok minden, amin békésen nevetgélhetne.

– Értem – jegyezte végül meg, majd beharapta az alsó ajkát, amikor a lift rövid dallammal jelezte, hogy megérkeztek a hatodikra, és kinyíltak az ajtók. Minden apróság, ami eddig valamennyire elvonta a figyelmét a ténytől, hová is érkeztek meg, semmivé foszlott akkor, amikor megpillantotta az üvegezett, kétszárnyú ajtót maga előtt, és a két, marcona őrt.

– Gyerünk már, szöszi – morrant rá Dani, amikor nem mozdult, és bár Lina értékelte a tényt, hogy elég halkan tette mindezt, és az őrök nem hallhatták, a lábai továbbra is a földbe gyökereztek ijedtében.

A férfi megelégelte a tesze-toszaságát, és a kezéért nyúlt, hogy maga után rángathassa őt, ki a liftből. Bár továbbra sem volt kedves, Lina mégis meglepődött, még annak ellenére is, hogy majdnem megbotlott: Dani ugyanis nem csak egyszerűen megragadta a karját, mint már tette egyszer-kétszer, hanem rendesen megfogta a kezét. Nem tudta mire vélni a hirtelen jövő emberbarátiságot – egyébként is abszurd volt ezt a rángatást annak nevezni, de valahogy mégis más volt –, ám nem is tudott ezzel foglalkozni jelen pillanatban. A két őr ugyanis utat nyitott nekik, és kitárták előttük a kétszárnyú ajtót.

Amint beléptek, a férfi készült elengedni a kezét, de Lina nem eresztette el őt. Úgy érezte, semmi más nem tartja vissza attól, hogy összeessen, és a hajópadlóról kelljen felkaparni, mint a tény, hogy Daniba kapaszkodhatott… és szégyen vagy sem, vállalta az érte járó gúnyt is, de egyszerűen szüksége volt rá. Megpróbált a környezetére koncentrálni, a lambériával borított falakra, a puha szőnyegre, a tájképekre… de képtelen volt elvonatkoztatni attól, hogy ez a szép, otthonos külső milyen belsőt takart. A maffiában volt. A rohadt maffiában. És nem álmodott, és nem csöppent egy rossz Keresztapa-utánzatba sem…

– Továbbmehetnénk? – dörmögte mellette Dani, de akármennyire is türelmetlennek hangzott, abbahagyta a rángatását, és nem tett megjegyzést arra sem, hogy továbbra is a kezét szorongatta. Lina meglepődött ezen a… kedvességen. Mert legyen bármilyen egyedi és morgós is az a kedvesség, Dani most egészen emberi módon viselkedett vele. És ezért a lelke mélyén hálás volt, még akkor is, ha utólag majd beszólásokat fog kapni érte.

– Persze – suttogta Lina, és idegesen vette tudomásul, hogy a hangja megremegett.

Dani biccentett, majd továbbindult a folyosón, és bekopogott a harmadik ajtón. Odabentről kellemes, mély férfihang invitálta őket a belépésre. Lina, amint Dani kinyitotta az ajtót, és elengedve a kezét, beterelte őt rajta, kedves és otthonos irodába került. Különös volt a rengeteg meleg színt, a kényelmesnek tűnő karosszékeket és a kellemes faborítást szemügyre venni. Nem tudta, mire számított egészen pontosan, de erre biztosan nem. Vérre és halálhörgésre… talán. Viszont Dani nem fogta meg újra a kezét, csak megállt mellette, amitől a gyomra még apróbbra szorult össze.

Az íróasztal mögött egy idős, ötvenen túl járó, barátságos arcú férfi ült. Nem viselt drága öltönyt, mint ahogy azt várta volna, hanem egyszerű, csíkos inget, ráadásul egy megkezdett rántotthúsos szendvics állt előtte az asztalon, ami még komolytalanabbá tette a helyzetet. Lina egy pillanatra úgy érezte, hogy az idegessége egy kis része elpárolgott.

A férfi felpillantott szokatlan párosukra, és a vonásaira enyhe idegesség ült ki.

– Mi történt? – kérdezte halkan, egyértelműen Danit és a nyilvánvaló sérüléseit figyelve.

– Hosszú történet – hagyta meg Dani egy olyan keserű félmosollyal, amilyet Lina ritkán látott rajta. A gesztus mindenfajta derűt nélkülözött, és tökéletesen leírta az elmúlt isten tudja, hány órát, mióta az élete teljes hátraszaltót vetett. Annyi minden történt, annyira rövid idő alatt, és bár eddig is borzalmas, abszurd és teljességgel őrült volt minden, azóta, hogy Tomival elmenekültek az albérletükből, a feje tetejére állt a világa.

Csak annyiban volt biztos, hogy a legkevésbé sem akart most itt állni. Az idős férfi minden kétséget kizáróan a magyar maffia helyi keresztapája volt – mégis ki más lehetett volna? –, és Lina még a barátságos, atyai kisugárzása ellenére is megrettent tőle. Nem tudott volna megszólalni, és azt kívánta, bárcsak közelebb oldalazhatott volna Danihoz, hogy ismét megragadja a férfi kezét. Lehunyta a szemét egyetlen, hosszúra nyúló pillanat erejéig, azt kívánva, hogy mire újra kinyitja, legyen az albérletbeli szobájában, és jöjjön rá, hogy mindez a bolond abszurdság csak egy rémálom része volt… ám amikor ismét felnézett, ugyanazt az irodát látta maga előtt, mint korábban is.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XV. Űzött)