XIII. Megviselt

Hajnali kettőre járt. Lina összekuporodva ült a kanapén, a térdét felhúzta a mellkasához, és Tomin tartotta a szemét, aki fel-alá járkált a lezsaluzott ablak előtt. Az albérletüket éjfélkor hagyták el, szó szerint kiosonva a bérház hátsó, a régi időkben cselédeknek fenntartott lépcsőjét használva. Addigra már Marci és Laci is odaértek, Linának pedig búcsút kellett vennie a barátnőitől, mert három külön irányba indultak el. Tomi biztosította arról, hogy Nóri és Livi így sokkal nagyobb biztonságban lesznek, mint ő… és amellett, hogy ez valamennyire tényleg megnyugtatta, elkezdett aggódni saját maga miatt is. Tudta, hogy a férfi mellett nem érheti baj, és azt is, hogy ez a hely – amiről még mindig nem tudta igazából, mi is pontosan – biztonságos, ez az éjszaka mégis túl sok volt.

Végigpillantott a furcsa berendezésen, és jobban szemügyre vette, mint múltkor. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy héttel ezelőtt is ugyanitt ült, azután, hogy Tóthi hadnagy megsebesült. A hely valami különös, lakásszerű bunkernek látszott: a nappali és a kis konyha még kifejezetten normálisnak tűnt, de az egyik sarokba három számítógépet és még néhány elektromos kütyüt zsúfoltak. Ez utóbbiakat fel sem ismerte, és azt sem tudta, hogy mi lapulhatott a két zárt ajtó mögött. A harmadik azt a laktanyaszerű hálószobát rejtette, ebben majdnem biztos volt, de hogy a számítógépek melletti kettő hová nyílhatott, arról ötlete sem volt. Talán fürdőszoba?

Ahogy erre gondolt, rájött, hogy borzasztóan kell pisilnie, csak az izgalom és a félelem elfeledtette vele az alapszükségletet. Felpillantott Tomira, aki továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy kikoptassa a parkettát.

– Van itt mosdó? – szólította meg halkan a férfit, aki megrezzent, mintha nem is lett volna tudatában annak, hogy nincsen egyedül.

– Persze… ne haragudj, hogy nem mutattam meg – felelte. – A jobb oldali az – intett a két titokzatos ajtó egyikére. – Ha gondolod, le is zuhanyozhatsz, aztán elmehetsz aludni…

Lina elfintorodott. – Nem tudnék most aludni.

A fürdőszoba kicsi volt, de tiszta. Lina nem nézett igazán körbe, mert nem volt mit szemügyre venni a bézs színű csempén és a sötét padlólapon. Leginkább a saját tükörképe volt az, ami kézmosás közben lekötötte a figyelmét: még önmagához képest is ijesztően sápadtnak látszott, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak. Egy zombis sorozat főszereplője is lazán megirigyelhette volna… Nagyot sóhajtott, majd amilyen gyorsan csak tudta, befejezte a kézmosást, és elfordult a tükörtől, hogy visszatérhessen a nappali-konyhába.

Mire kilépett, Tomi már nem volt egyedül. Marci éppen akkor vette le a kabátját, és legalább olyan mértékű aggodalom sütött róla, mint Tomiról.

– Van már valami hír? – kérdezte.

– Semmi – rázta meg a fejét Tomi, ahogy megtorpant a fel-alá járkálásban. Az arcán már nem csak aggodalom, hanem színtiszta kétségbeesés is látszott. – Marci, én ezt nem bírom tovább! – ingatta a fejét. – Képtelen vagyok tétlenül várni, hogy… – harapta el a mondatot. Lina meglepődött a kitörésén, de a tény, hogy ők is ennyire aggódtak, a saját idegességét is tovább szította.

– És mit akarsz tenni? – sóhajtotta Marci.

– Fogalmam sincs! – fakadt ki Tomi. – Odamegyek, és…

– Megöleted magad? – fejezte be helyette Marci, meglepően józan és nyugodt hangon. Lina látta rajta is a feszültséget, de úgy tűnt, mindenképpen szerette volna lebeszélni Tomit arról, hogy bármit is tegyen. A lány lassan kezdte megérteni, mennyire kínzó lehetett számukra a tehetetlenség, és az, hogy gyakorlatilag semmit nem tehettek Daniért. – Nem vagyunk ehhez elegen, Tomi, ráadásul kiestünk már a gyakorlatból – folytatta a férfi, ahogy közelebb lépve Tomihoz, a vállára tette a kezét. Furcsa volt a mindig jókedélyű, vicces Marcit ennyire komolynak látni. Lina szíve elszorult, ahogy figyelte őket.

– Nem hagyhatjuk magára… – suttogta Tomi. – Lehet, hogy… tudnánk tenni valamit. Bármit. A francba is, Marci, nem tudom malmozva várni a halálát…!

– Dani nem akarná, hogy odamenjünk, és ezt te is nagyon jól tudod – hangsúlyozta ki Marci. Lina fájdalmat látott a tekintetében, és tudta, hogy a férfinak is borzalmasan nehéz kimondani ezeket a szavakat. – Ülj le! – terelte a kanapéhoz Tomit. – Főzök egy teát.

Lina is lehuppant Tomi mellé, majd összefonta az ujjait, és az ölébe fektette a kezét. Nem szóltak egymáshoz, egészen addig, ameddig Marci vissza nem tért hozzájuk, két bögrével, és a kezükbe nem nyomta azokat.

– Nórival minden rendben. Elvittem őt a barátaitokhoz – jegyezte meg a férfi, ahogy leült velük szemben az egyik fotelba.

– Köszönöm – mosolyodott el vérszegényen Lina. Egy nagyon apró része megkönnyebbült a tudattól, hogy legalább a barátnői biztonságban lesznek, de a saját rettegése és a kínzó aggodalma egyáltalán nem enyhült. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy látta Tomin és Marcin is a félelmet, még ha nyilvánvaló is volt, hogy ők nem maguk miatt idegeskedtek, hanem Danit féltették. Mindkettejükről lerítt a tehetetlenségükből adódó, elfojtott düh is, amit az elmúlt kínkeserves hónap tükrében Lina át tudott érezni. Szeretett volna kérdezni tőlük, szerette volna megtudni, hogy mi lesz most, de… nem mert.

Hosszú percek múlva, amikor már alig néhány korty maradt a teájából, felhangzott az a halk pittyegés, ami azt jelentette, hogy valaki odakint beütötte a kódot. Szinte egyből nyílt is az ajtó. Lina felpillantott, hogy megnézhesse, ki érkezett. Lacit várta, és Laci is volt az… de nem egyedül. Önkéntelenül sikkantott fel, amint meglátta Danit: egyrészt a megkönnyebbüléstől, másrészt az őszinte riadalomtól, a férfi ugyanis borzasztóan nézett ki. A ruhái szakadtak voltak, kabátot egyáltalán nem is viselt, az arca nagy részét – és az ingét is – vér borította. Laci félig támogatta, félig vonszolta őt, mert láthatóan nem volt képes megállni a saját lábán. Tomi egyből odaugrott hozzájuk, és Lina is azonnal felpattant a kanapéról, hogy a helyére fektethessék Danit.

– Mi történt? – kérdezte Marci.

– Fogalmam sincs, itt szedtem össze nem messze – sóhajtotta Laci gondterhelten. – Miután megérkeztem, láttam valami furcsát az elhagyatott szomszéd telken – magyarázta. – Azt hittem, Végh ránk talált és figyeltet, gondoltam, megtanítom a mitugrász pincsijét egy-két fogásra… de mint kiderült, Dani volt az – fejezte be. – Hozok fertőtlenítőt meg kötszert – indult el a fürdőszoba felé, majd néhány pillanattal később visszatért egy teli lavór vízzel és jó sok törölközővel.

Tomi Dani mellett térdelt, Lina pedig az egyik fal mellé húzódott, hogy ne legyen útban, de éberen figyelte a történéseket. A férfi tényleg nagyon rosszul festett, és messziről azt sem tudta megállapítani, hogy egyáltalán magánál van-e.

– Dani? – szólítgatta őt Tomi halkan.

– Jól vagyok – morogta a férfi, olyan elhaló-rekedtes hangon, hogy Linához már alig értek el a szavai. A lány majdnem felhorkantott, tekintve, hogy Dani mindenhogy kinézett, csak úgy nem, mint aki jól érzi magát.

– Igen, persze, nyilván – mosolyodott el halványan Tomi. – El tudod mondani, mi történt?

– Mesedélutánt… ne tartsak…? – vágta oda Dani, de érezhetően alig kapott levegőt, és pár szót is igen nehezére esett kimondani, nemhogy egy teljes mondatot.

– Arra vagyok kíváncsi, megsérültél-e komolyabban – folytatta Tomi, továbbra is megnyugtató-gyengéd hangon. Lina úgy gondolta, így beszélhettek a haldoklókkal is.

Odasomfordált Lacihoz, aki hozzá hasonlóan egy lépéssel távolabbról figyelte Marci és Tomi ténykedését: miközben az utóbbi megpróbált kihúzni néhány fontos részletet Daniból, addig Marci szétvágta rajta az inget egy olló segítségével.

– Nem kellene kórházba vinnünk őt? – suttogta idegesen a férfinak.

– Az attól függ. Ha nincs olyan sérülése, amit mi ne tudnánk kezelni, nem szükséges – sóhajtotta Laci gondterhelten. – Azért nehéz lenne ezt megmagyarázni egy kórházban – intett Dani felé –, szóval megpróbáljuk elkerülni, ha lehetséges.

Lina biccentett, de fikarcnyit sem könnyebbült meg. Visszafordult a legkevésbé sem bizalomgerjesztő jelenethez: Daniról már lekerült az inge, de a felsőteste sem nyújtott jobb látványt, mint az arca. A bal felkarján mély vágás látszott, amiből még mindig szivárgott a vér, a jobb oldalát pedig már most kékes-zöldes-sárgás színben játszó zúzódások borították. Elképzelni sem tudta, hogy mit művelhettek vele pontosan, de… valószínűleg inkább nem is akarta tudni.

Marci óvatosan lemosta az alvadt vért, ahonnan csak tudta, Tomi pedig végigtapogatta az oldalát. A nagy mennyiségű, sötétre száradt vér nélkül Dani egy fokkal jobban nézett ki, de az arcán is volt néhány rosszul festő zúzódás és vágás: ez utóbbiak ugyanúgy véreztek még, mint a felkarján lévő.

– Azt hiszem, nem tört bordád – sóhajtotta megkönnyebbülten Tomi, majd óvatosan áttapintotta a karján lévő mély vágás környékét is. – Kés?

– Az… – felelte Dani elfúló hangon. – Nem ment nagyon mélyre – préselte még ki magából, érezhetően nagy küzdelem árán.

– Mégis hogy a francba jöttél ki onnan? – ingatta a fejét hitetlenül Marci, miközben az arcán lévő sebeket kezdte fertőtleníteni.

– Azt hitték, ha megkötöznek és bezárnak egy cellába… az majd visszatart – szisszent fel Dani

A három férfi nevetős horkantást hallatott, de Linának egyáltalán nem támadt kedve nevetni. Nagyot nyelt, és igazándiból a legkevésbé sem szerette volna elképzelni a Dani által leírtakat. Lehanyatlott az egyik fotelbe, és onnan figyelte, ahogy Marci és Tomi gyors, rutinos mozdulatokkal bekötözték Dani összes sebét, majd leerőltettek a torkán két fájdalomcsillapító tablettát. Amikor Tomi tűt vett elő, szinte azonnal elfordult, hogy ne lássa az egyetlen ténylegesen mély seb összevarrását. Szerette volna ismét megkérdezni, hogy mi a fenéért nem mennek inkább kórházba, de az előbb már kapott rá magyarázatot, és tudta, hogy nem is lenne értelme. Csak akkor fordult el a fehérre festett faltól, amikor Laci figyelmesen megérintette a vállát, jelezve neki, hogy a horror-jelenetnek vége. Lina el sem hitte, hogy Dani az egész művelet alatt alig szisszent fel… persze, kapott egy kevés helyi érzéstelenítőt, azt még ő is látta, és azt is sejtette, hogy valahol az éberség és az ájulás határán lebeg, de tudta, hogyha őt műtenék egy mezei kanapén, már rég szörnyethalt volna.

Most, hogy az összes sebét kötés fedte, jobban megnézte a férfit. Továbbra is rosszul festett, de kezdett úgy tűnni, hogy rendbe fog jönni. Lina – főleg a sebösszevarrás után – komolyan gondolkodott, hogy a többieknek honnan vannak ilyen beható ápolási ismereteik, de nem hitte, hogy ez a megfelelő időpont az efféle kérdésekre. Vagy akár bármilyen kérdésre.

– Az idegesítő liba egyben van? – préselte ki magából Dani. Lina gyomrában fickándozni kezdtek az apró csomók, amik az idegességét táplálták. A férfi tényleg képes felőle érdeklődni, miközben félig a halálán van? Néhány pillanat erejéig alig kapott levegőt a meglepetéstől. Nem mintha ez változtatott volna azon, hogy a fickó egy szemétláda (ékes példa volt erre az „idegesítő liba” becenév), de talán egy fokkal kevésbé szemétláda annál, mint eddig hitte.

– Nézz rá, él és virul – felelte Laci, és Linának oda sem kellett pillantania, hogy tudja: épp mosolygott.

– Remek – dörmögte Dani, majd lehunyta a szemét, miközben Tomi és Marci lassan végeztek az utolsó simításokkal is.

– Oké, azt hiszem, megmaradsz – sóhajtotta Tomi, miután hátradőlt, és a sarkára ült. – Jobban vagy?

Dani nem felelt, hacsak az artikulálatlan morranását nem vehették feleletnek. Tomi mindenesetre beleegyezésnek könyvelhette el, mert hagyta, hogy Marci felsegítse őt a földről. Lina, amikor végre-valahára képes volt rendesen megmozdulni, segített összeszedni a véres törölközőket és a kötszermaradványokat. Most először tűnt fel neki, hogy Dani mennyire sápadtnak látszott önmagához képest.

– Aludnod kellene egy kicsit, az segítene a legtöbbet – jegyezte meg Laci, amikor végeztek a rendrakással. Dani ismét morgással felelt, és már-már úgy tűnt, mintha addigra félálomba süppedt volna, amit Lina őszintén nem csodált.

Laci és Marci betámogatták – gyakorlatilag becipelték – őt a hálószobába. Lina Tomihoz fordult: a férfi fáradtnak és érzelmileg megviseltnek látszott. Erőt vett magán, hogy felálljon és a kis konyhába lépjen, mert szeretett volna végre ő is tenni valami értük. Hamar kiismerte magát a szekrények között, és mire Marci meg Laci visszatértek a nappaliba, mindannyiuknak erős, forró teát főzött.

– Köszi – mosolygott rá Marci, miután a lány a kezébe nyomta az egyik bögrét. Laci időközben tiszta lepedőt dobott a kanapéra, amin korábban Dani feküdt, és aminek a szövetét a történtek miatt vérfoltok tarkították, aztán lehuppant rá, és ő is elvett egy csészét. Lina megnézte a falra szerelt órát, és megdöbbenve látta, hogy hajnali fél ötöt mutatott.

– Neked sem ártana pihenned, Lina – jegyezte meg Tomi, amikor az utolsó bögre is kiürült. Az aggodalom feszültsége róla is, mint mindannyiukról, lassan lefoszlott. Lina nem volt annyira naiv, hogy elhiggye, most már semmi miatt nem kell idegeskedniük, elvégre Dani majdnem-halála csak a hab volt a tortán… mégis, megkönnyebbülést hozott a tény, hogy a férfi túlélte az éjszakát. Mindez rövid időre elfeledtette vele a saját félelmeit is, és tulajdonképpen rá kellett jönnie arra, hogy kifejezetten álmosnak érezte magát.

– Oké – elégedett meg önmagához képest nagyon is könnyedén Tomi javaslatával.

Hagyta, hogy bekísérjék a szobába, mint a múltkor. Kapott egy plédet, majd elterült az egyik emeletes ágy alsó részén: vele szemben, a másikon, Dani aludt. Tomi jó éjszakát kívánt neki, aztán magára hagyta őt. Hosszú percekig éberen feküdt, a jobb oldalára fordulva, és csak bámulta a férfit. Így, hogy aludt, annyira… másnak tűnt. Linának meg kellett állapítania – még a zúzódások és apró vágások ellenére is –, hogy nagyon jóképű volt. A markáns, férfias vonások kifejezetten jól álltak neki. A már-már feketésen sötétbarna tincsei kócosan hullottak a homlokára, és bár a szín jobb pillanataiban passzolt az enyhén kreolos bőréhez, pillanatnyilag csak kiemelte a sápadtságát. Izmos – és jelenleg csúnya sérülésekkel borított – felsőtestét kötés fedte, és Lina egészen biztos volt abban, hogy csak a saját kimerültsége titulálta őt vonzónak. Mert egyébként soha nem bírta az ennyire kigyúrt férfiakat… és amúgy is, Szentirmay Dániel akkora egy tahó volt jobb formájában, hogy egyből porig rombolta az eszményi külalak élményét, ha megszólalt.

Ő pedig utálta a bunkókat. És Szentirmayt is. De azért valahol örült annak, hogy túlélte, mert még a jelleme ellenére sem érdemelt volna ilyen halált, miközben gyakorlatilag őt védte. Meglepő módon a tény, hogy itt aludt mellette, és nem egyedül hajtotta álomra a fejét, még annak ellenére is megnyugvással töltötte el, hogy tudta, vész esetén nem nagyon számíthatna a férfira jelenlegi állapotában. De ha rá nem is: Laci, Tomi és Marci alig egy köpésre tartózkodtak tőle.

Annyi minden történt az elmúlt órákban, annyi borzalom, és mégis, napok óta most először érezte igazán biztonságban magát, olyannyira, hogy végül pillanatok alatt elnyomta őt az álom.

**

Dani arra ébredt, hogy mindene sajgott. Talán még a szemhéja is, holott szemre nem kapott ütést, csak halántékra… nem mintha az nem fájt volna ezerszer jobban. A szíve minden egyes dobbanását hangosnak hallotta a fülében, és a feje is olyan erősen fájt, mint még talán soha. Nem akart semmi mást két szem fájdalomcsillapítón, egy forró kávén és egy zuhanyon kívül… talán elfelejteni az előző este borzalmait, és a tényt, hogy mindezek után még korántsem volt vége a partinak. Ugyan, még csak most kezdődött…

A szája olyan száraz volt, mint a Szahara, így alig bírt nyelni. Tudta, hogy hamarosan muszáj lesz felkelnie, de egyelőre erőt gyűjtött a nehéz mutatványhoz. Persze, ideális esetben egy olyan barátkozás után, mint az éjjeli, napokig ágyban kellett volna maradnia, de erre jelen esetben nem volt lehetősége. Az élet ment tovább, és neki mennie kellett vele, még akkor is, ha legszívesebben a fejére húzta volna a plédet, hogy átaludja az elkövetkező egy hónapot.

Finom, halk szuszogás ütötte meg a fülét, és a zaj elvonta a figyelmét a saját bajairól. Oldalra fordítva a fejét, egyből megtalálta a hang forrását: Karolina a másik ágyon aludt, vele szemben, olyan nyugodtan és kisimultan, amilyennek ő utoljára tizennégy éves kora előtt érezte magát. Legalább neki nincs baja, gondolta egy elfojtott sóhaj után, aztán megpróbált óvatosan felülni. Rengeteg mindent meg kellett beszélnie a barátaival – köztük a lány sorsát is –, így nem henyélhetett tovább az ágyban. Az oldalába a korábbinál is erősebb fájdalom szúrt a mozdulatára, így meg kellett állnia, hogy kicsit összegörnyedjen, hátha attól jobb lesz.

Percekbe tellett, mire tényleg fel tudott állni. Szerencsére Karolinát nem keltette fel a szerencsétlenkedésével, így anélkül elhagyhatta a szobát, hogy a lány kérdezősködni kezdett volna. Odakint egyből belefutott a barátaiba: Tomi egy regényt olvasott, Laci a kanapén fekve nyomkodta a telefonját, Marci pedig az egyik számítógép előtt ült. Mindennapi jelenet is lehetett volna, de a levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget. Tomi egyből le is dobta a könyvet, amint megpillantotta őt, majd felpattant a fotelből.

– Hogy érzed magad? – sietett oda hozzá. – Nem lett volna szabad még felállnod…

– Megmaradok – vonta fel a könnyebbség kedvéért az ép vállát Dani. – Megyek, lezuhanyzom – lépett az egyik fiókos szekrényhez, majd előhúzott egy sötét farmert és egy szürke pulóvert. Nem tárolt itt túl sok holmit, de ezek épp megtették aznapra.

– Ne segítsünk? – fordult felé a gurulós székével Marci.

– Remélem, hogy ez még menni fog egyedül – horkantott fel Dani kelletlenül. – De ha valakinek van kedve, főzhetne egy kávét. Borzalmasan fáj a fejem.

– Nem kellene ennyire félvállról venned, ami történt, Dani! – komorodott el Tomi. – A sérüléseid, ha nem is életveszélyesek, komolyak…

– Hagyd már őt, anyuci, felnőtt ember – szólt közbe Laci, ahogy feltápászkodott a kanapéról, hogy a konyhába mehessen, lefőzni egy adag kávét. – Azt csinál, amit akar.

Dani kihasználta Tomi felháborodását, és gyorsan – vagy legalábbis a jelenlegi állapotához képest gyorsan – besurrant a fürdőszobába, majd bezárta az ajtót maga mögött. Lehanyatlott a fürdőkád szélére, hogy kicsit kifújja magát, aztán letornázta magáról a nadrágját, és gondosan összehajtogatta.

Csak óvatosan tudott zuhanyozni, elvégre nem nagyon nyújtózkodhatott, és azt sem szerette volna, ha a felkarján lévő mélyebb sebet víz éri. A zúzódásai mostanra a haragoszöld és a liláskék mindenféle árnyalatában játszottak, de nem fordított rájuk különös figyelmet, miközben törölközött. Felhúzta a nadrágját, de a pulóvert egyelőre nem: előbb még át kellett kötözni néhány sebét, és azt egyedül nem tudta megtenni. Az oldala továbbra is kellemetlenül szúrt, de tudta, hogy egy-egy zúzódás néha jobban fájt akár egy törésnél is, így nem lepődött meg a dolgon.

Tomi odakint már készült a visszatérésére, friss kötésekkel várta. Dani leült, a szabad kezébe vette a kész, gőzölgő kávéját, lenyelte a két szem lórúgásnyi fájdalomcsillapítót, és lehunyta a szemét, miközben a barátja a kötszerrel ügyködött.

– Elmondod, mi történt? – kérdezte Tomi halkan, amikor az utolsó korty feketét is eltűntette.

Dani mély levegőt vett. Tudta, hogy nem kerülheti el ezt a beszélgetést, és nem is akarta, de össze kellett szednie magát, mielőtt belevágott. Senki sem siettette.

– Sikerült beszélnem Megyes Csabával. Igazából Mádi Csanádnak hívják – mosolygott kesernyésen és őszintétlenül, majd röviden és tömören vázolta, amit megtudott tőle. – Kifelé menet futottam össze Tímárral – folytatta. – Megfenyegetett, elkaptak. Nyilvánvalóan jó ideje tervezte. Úgy vettem le a szavaiból, hogyha rajta múlt volna, már sokkal előbb felrúgja a kis táncunk szabályait. Ha rajta múlt volna, lehet, hogy már bőven halott lennék. Véghet viszont érdekelte a játék, érdekelték a kapcsolataim, érdekelte, Ambrus mit eszelt ki – sóhajtotta, majd egy laza intéssel visszautasította Tomi segítségét, és egyedül küzdötte fel magára a pulóverét.

– Ez nálad is benne volt a pakliban – ráncolta a homlokát Laci. – Mármint tudtad, hogy Végh nem bízik benned.

– Kilencven százalékban sejtettem – helyesbített Dani. – Akkor vált bizonyossá, amikor Ambrus elmondta, miféle közös múltjuk van. Onnantól kezdve nyilvánvaló volt, hogy Véghnek nem lehetnek tévképzetei arról, mit is keresek a bandájában.

– De azért visszamentél – emelte ki Marci.

– Persze. Így is megtudtam jó pár dolgot, olyan információk birtokába jutottam a szervezetével kapcsolatban, amiket máshonnan nem szerezhettünk volna meg. És akkor még egyébként sem fejeztem be a munkámat – közölte Dani. Mindenáron meg akarta tudni, mi történt pontosan Jutaival, és hogy Megyes-Mádi hogy került a képbe. Lehetett akármennyire zavaros az élete, mindig is lelkiismeretes nyomozónak tartotta magát, és frusztrálta volna, ha magában nem tudja lezárni a gyilkosság ügyét. – Ráadásul Mádiban lehet, hogy szereztem egy szövetségest. Ha okosan lavírozik, a tény, hogy beszéltem vele előző este, nem lesz hatással rá.

– Nem hiszem, hogy bíznod kellene benne – sóhajtotta Tomi, egyre gondterheltebben. – És mondd, mégis hogy jutottál ki? – kérdezett tovább, amikor Dani nem reagált az aggodalmára.

– Sajnos Tímár nem olyan öntelt és felszínes, mint Végh – húzta el a száját a férfi. – Még azután is két őrt állított a helyes kis cellám elé, hogy alig bírtam megmozdulni. Azt hiszem, annyi motivált, hogy nem akartam hosszú napokon át tartó kínzások után meghalni. A régi rutin… kicsit olyan, mint a biciklizés – hagyta meg, és jól látta, hogy a barátai még a borzalmas téma ellenére is csak alig tudták elfojtani a mosolyukat.

– De hogy jöttél el idáig? Hogy nem kaptak el ismét? – csóválta a fejét Laci, még annak ellenére is hitetlenül, hogy mind jól tudták egymásról, mire is képes a másik adott helyzetben.

– Magam sem tudom – vallotta be Dani. – Egyértelmű volt, hogy kocsit nem tudok elkötni, de… Végh főhadiszállása nincs igazán messze. Talán három-négy kilométer. Gyakorlatilag vonszoltam magam idáig, miután sikerült kijutnom. Amikor megtaláltál, már nagyon az erőm végén voltam… Ha kerestek is, egészen biztosan autóval indultak el, nem gyalog. Valószínűleg ez volt a szerencsém.

– Ennyi év után is meg tudsz lepni – nevette el magát Tomi, majd óvatosan megszorította az ép vállát. – Nagyon aggódtunk érted… és el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy egyben vagy.

– Hidd el, annak én is örülök – kúszott halvány félmosoly Dani ajkára.

Pár perc erejéig meleg-otthonos csend kúszott közéjük: olyanfajta hallgatás, amit hosszú évek barátságának köszönhettek.

– Hogy hívják a bátor kanalat? – szólalt meg Marci alig néhány másodperccel később. Dani lehunyta a szemét, amikor rájött, hogy vicc következik, és egy rövid pillanat erejéig megbánta, hogy idevánszorogtt, és nem maradt Végh cellájában.

– Sajnálod már azt a szabadulást, mi? – mormolta neki oda Laci, kitalálva a gondolatait.

– Merőkanál!

**

A lány az egész délelőttöt átaludta, de Dani kivételesen meg tudta érteni, elvégre mindannyian hajnalig virrasztottak. Amikor azonban már délután kettő is elmúlt, odafordult a többiekhez.

– Lassan fel kell keltenünk. Hamarosan szeretnék indulni – jegyezte meg.

– Még nem beszéltük meg, pontosan mi is lesz ezek után – felelte Marci, a hangját enyhe gondterheltség árnyalta. – Itt nem maradhat… mármint maradhatna, de egy embernek mindig mellette kellene lennie. És lassan… be kell látnunk, hogy nem bírjuk már ezt tovább. Végh pedig valószínűleg pont mostantól veszi majd komolyabban a lehetőséget, hogy megtámadja őt. Mind kimerültek vagyunk, és egyetlen, apró figyelmetlenség…

– Tudom – nyugtatta meg őt Dani. – Épp ezért, csak egyetlen lehetőség maradt. Nem örülök igazán ennek, de…

– Úgy érted, oda akarod vinni őt? – szakította félbe a mondatát hitetlenül Laci. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Van más lehetőségem? – vágott vissza Dani.

– Ami azt illeti, talán van – köszörülte meg a torkát Tomi. – Ha megkérném Lillát, biztosan segítene. Maximum pár hónapról lenne szó, ameddig elhúzódik a Végh-ügy…

Dani megfontolta a lehetőséget. Tomi nővére Szegeden élt a férjével, és amennyire ismerte a nőt, ha nagy vonalakban elmesélik neki a szöszi szívszorító sztoriját, egészen biztosan befogadják őt. Nem lett volna rossz lehetőség, de nem volt maradéktalanul elégedett a lehetőséggel.

– Viszont, ha bármi baj érné ott, túl messze lenne, hogy segíthessünk neki – vetette fel.

– Gondolod, hogy Véghnek ennyire fontos? Hogy utána menne még az ország másik végébe is? – kérdezte Marci.

– Fogalmam sincs – felelte őszintén Dani. – De nem telne nagy erőfeszítésbe a számára, hogy leküldje egy emberét. Véghet zavarja a lány, még akkor is, ha nem jelent rá fenyegetést. Látta a gyilkosságot, kutatott utána, most már tud is néhány dolgot. Próbáltam védeni őt, őrizzük. Véghnek ez sérti az önérzetét, ráadásul megteheti, hogy eltűnteti az útból. Mind tudjuk, hogy kevesebbért is öltek már embert.

– Végh idegesítő egy balfasz – dörmögte Laci, ahogy feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Daninak annyiban igaza van, hogy jobb lenne itt elrejteni őt. Ráadásul Lillát sem akarjuk bajba keverni – tette hozzá. – Ha pedig itt akarjuk elrejteni, nem sok választásunk van. Mi nem fogjuk ezt hosszú távon bírni, kevesen is vagyunk hozzá, főleg teljes munkaidő mellett.

– Értem, amit mondotok – emelte fel a kezét Tomi megadón. – Én csak Linát féltem. Ha most közlöd vele, hová akarod vinni őt… – ingatta habozva a fejét. Dani megértette ezt az álláspontot is, de tisztában volt azzal, hogy a barátai, akármennyire sokat hallottak tőle arról, hogyan is működött az élet a maffiában, a részeivé sosem váltak. Erre csak neki volt teljes és tiszta rálátása, és csak ő tudta megítélni, hogy Karolinának milyen helye lett volna ott.

Éppen válaszolni készült, amikor valaki megelőzte őt.

– Miért, hová akartok vinni?

Dani hátrapillantott a válla felett. Karolina a hálószoba ajtajában állt, a szokásosnál is kócosabb hajjal, még álomtól gyűrötten. Nem tudta, mióta hallgathatta a beszélgetésüket, de valószínűleg alig pár másodperce, elvégre Tominak rálátása volt az ajtója, és egészen biztosan jelezte volna, ha megpillantja a lányt.

– Jó reggelt – mosolygott Karolinára Tomi, majd intett neki, hogy nyugodtan jöjjön közelebb. – Hogy érzed magad? Nem vagy éhes?

– Tűrhetően – felelte szűkszavúan a lány. – És nem, köszönöm – fűzte hozzá. Miután leült, vetett egy ferde pillantást Danira. A férfi úgy sejtette, az szúrhatta a szemét, hogy az előző napi állapota után nem feküdt haldokolva az ágyban, de neki nem volt kedve magyarázkodni, és szerencsére Karolina sem kérdezte meg, hogy van.

– Pedig nem ártana enned egy keveset… – folytatta Tomi, ám a lány félbeszakította a mondandóját.

– Nem válaszoltatok a kérdésemre. Hová akartok vinni? – ismételte magát. Dani érezte az idegesítő, követelőző kis élt a hangjában, aminek hallatán nem tudott megállni egy kelletlen horkantást. Ezt a fruskát tényleg nem nevelték meg a szülei?

– Figyelj, Lina… – köszörülte meg a torkát Marci, próbálva kedves hangot megütni.

– Nem egy darab csomag vagyok, amit akárhová lerakhattok, ha úgy tetszik – fonta karba a kezét a lány. – Örülnék, ha elmondanátok, mit terveztek.

– Az albérletedbe egy ideig nem mehetsz vissza – fejtette ki Laci. – Az első hely lenne, ahol keresnének, ráadásul mi sem vagyunk már elegen ahhoz, hogy biztonságban tudhassunk. Egy rövid időre, ameddig le nem zárul ez az ügy… szeretnénk elvinni téged a nyilvánosság elől – igyekezett óvatosan fogalmazni, miközben lopott pillantást vetett Danira.

– El a nyilvánosság elől? – döbbent meg Karolina. – Ez… ez mit takar? Úgy értitek, hogy… be akartok zárni?

– Nem fogalmaznánk ennyire durván – csitította Tomi, miközben leült mellé. – De egy rövid időre el akarunk bújtatni téged.

– De mi lesz az egyetemmel, és…

– Nem lehetsz annyira nehézfelfogású, szöszi, hogy ne értsd meg – vágott közbe Dani, kifutva a béketűréséből –, továbbra is a bőrödet próbáljuk menteni. Mi a fontosabb, az életed vagy az egyetem?

– Dani! – szólt rá Tomi helytelenítően, amint a lány hullafehérré sápadt a szavait hallva. Dani nem törődött vele.

– Ez az igazság. Miért akarod szépíteni? – kérdezte kelletlenül.

– Én nem hittem, hogy… ennyire rossz a helyzet – nyögte ki Karolina.

– Ez téged minősít, nem minket. Ha tegnap meghalok, az segített volna felfogni? – vetette oda szárazon Dani. Késztetést érzett arra, hogy felálljon, megfogja a lány karját, és kipenderítse az utcára, hogy boldoguljon egyedül, de tudta, sosem lenne képes ezt tenni. Szélsőséges esetben… talán még az életét is áldozta volna érte. A fruska még a beteges kíváncsisága és a minden lében kanál természetes ellenére is ártatlan volt, ő pedig nem hagyott ártatlan embereket meghalni, ha segíthette őket. De ezt a csitrinek nem kellett tudnia.

– Dani! – meredt rá Tomi, egyre helytelenítőbb pillantással.

– Nem ezt mondtam… én csak… – habogta a lány idegesen. – Csak azt akartam tudni, nincs-e más megoldás… – sóhajtotta.

– Hidd el, ha lenne, nem tennénk ki téged ennek, Lina – fogta meg a lány kezét Tomi.

– És… mégis hová vinnétek? – kérdezte Karolina. Senki nem felelt neki azonnal, így Dani jól tudta, hogy rá maradt annak a felelőssége, hogy beavassa a lányt. Nem kiváltképp érdekelte a dolog, elvégre Karolinának ebben nem volt már döntési lehetősége. Tulajdonképpen semmilyen más lehetősége sem volt a nyilvánvaló, fájdalmas halálon kívül. Dani pedig egyébként sem volt híve a kíméletes, kedves szavaknak.

– A maffia főhadiszállására – jelentette ki végtelenül egyszerűen, szinte félvállról, és amikor a fruska a korábbinál is jobban elsápadt, felállt, hogy a konyhába sétáljon, és keressen magának valami ennivalót.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XIV. Emberpróbáló)