XII. Lehetetlen

Éjfélre járt, mire elszabadult a maffiából, és hajnali egyre ért oda Karolina, meg a kis barátnői Szív utcai albérletéhez. Ismét nagy köröket tett, hogy lássa, ha követik, de úgy tűnt, egyelőre nagyjából rendben volt minden. Halkan nyitotta a lenti kaput, hogy ne zavarja meg a ház békéjét, majd felsétált a megfelelő emeltre, kilépett a kongó gangra, és a zárba dugta a kulcsát. Jól tudta, hogy Tomi – épp úgy, mint az összes barátja rajta kívül – a lányok lakásában töltötte az időt, amikor épp neki kellett vigyáznia Karolinára. Velük ellentétben ő inkább kívülről figyelte a lakást, még a hideg ellenére is: sem kedve, sem indíttatása nem lett volna arra, hogy a munkája mellett még a három fruskának is tegye a szépet. Most is csak azért lépett be a lakásba, mert tudta, hogy a lányok már alszanak, és mindenképpen szeretett volna beszélni Tomival a váltás átadása előtt.

A barátja aludhatott, de mire Dani átlépte a küszöböt, már az előszobában várakozott. Fegyvert nem szegezett rá, de nyilvánvalóan csak azért, mert kulccsal nyitotta a zárat. Ha jobb hangulatában lett volna, talán elmosolyodik a barátja éberségén, de ez nem az a pillanat volt.

– Történt valami? – kérdezte Tomi halkan, ahogy visszalépett a nappaliba. A barátja nem volt ostoba, tudhatta, hogy ha nem akart volna személyesen beszélni vele, nem jött volna fel a lakásba, csak üzen.

– Ambrusnál voltam – ült le a kanapéra Dani, majd megvárta, hogy Tomi is letelepedjen mellé. – Mesélt néhány dolgot Véghről.

– Pontosan mit? – ráncolta a homlokát Tomi.

– Kiderült, hogy régóta ismeri őt.

– De hiszen… – hűlt el a barátja.

– Tudom – sóhajtotta Dani. – Hidd el, engem is meglepett – felelte, majd tömören elmesélte a történetet. Tomi gondterhelten hallgatta, majd megcsóválta a fejét.

– Ez elég nagy felelőtlenség tőle – konstatálta. – Szabadon hagyni egy halálos ellenséget…

– Az – értett egyet komoran Dani. – De valahol meg tudom érteni őt.

A barátja, követve az ő példáját, szintén nagyot sóhajtott, majd vonakodva biccentett.

– Beszéltetek arról, hogy mi lesz? Van valami… terv?

– Egyelőre nincsen – felelte Dani. – Egy hetet engedélyezett még Végh köreiben. Tovább egyébként sem akarnék maradni, de muszáj még megtudnom, mi történt Jutaival. Nem hagyna nyugodni a lelkiismeretem – vallotta be kelletlenül. – Még van néhány főbb embere, akivel nem beszéltem, szeretnék tisztább képet kapni, pontosan kik is dolgoznak neki. Egészen biztos vagyok abban, hogy a szervezeten belül fogom megtalálni Megyest… vagy akárhogy is hívják. Hallottam néhány pletykát odabent Végh főbb embereitől, és tudom, hogy a szervezetnek van saját műhelye. Ez egybevágna Megyes vélt profiljával…

– Kezdesz nagyon veszélyes vizekre evezni, Dani – mormolta aggodalmas hangon Tomi. – Ha ez a Megyes valóban Véghnek dolgozik, és tényleg miatta ölték meg azt a fiút, bajba sodorhatod magad, hogyha megpróbálsz közel férkőzni hozzá. Nyilván tehetett valamit, amivel kiesett Végh kegyeiből…

– Óvatos leszek – felelte Dani, de amint kiejtette a száján a szavakat, egyből látta, hogy nem tudta meggyőzni barátját. Persze, tisztában volt azzal, hogy Tominak maradéktalanul igaza lehet a Megyes-üggyel kapcsolatban, ám nem akart tovább várni vagy halogatni a dolgokat. Ambrus már így sem örült a további terveinek, és ő mindenképp meg akarta tudni, mi történt. – Ha lesz egy kis időd, utánanézhetnél te is ennek a Tímárnak – váltott végül témát. – Borzasztóan ismerős valahonnan.

– Jól van, holnap ránézek – sóhajtotta Tomi, hagyva, hogy a Megyessel kapcsolatban folytatott beszélgetésük elsikkadjon. Dani valahol hálás volt ezért, az égvilágon semmi kedve nem volt aggodalmas sirámokat hallgatni. – Igazán itt maradhatnál a lakásban, ahelyett, hogy kimész megfagyni – jegyezte még meg a barátja, amikor már az előszobában állt, kabátban, és készülődött magára hagyni őt. – A lányok nem bánják a dolgot, jobban tudsz ügyelni rájuk, és akár még aludhatsz is egy keveset – intett a kanapé felé.

Dani először tiltakozni akart, de aztán rájött, hogy ez az a pillanat, amikor már nem kifejezetten érdekelte a büszkesége. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felmásszon egy durva, betonozott tetőre, és a nulla fok körüli éjszakában megpróbáljon túlélni reggelig.

– Megfontolom – válaszolta végül Tominak. A barátja búcsúképp rámosolygott, aztán valóban kilépett a lakásból, és behúzta maga után az ajtót.

Dani elfordította a kulcsot a zárban, majd visszament a kanapéhoz, és lerogyott rá. Az ülőalkalmatosság ronda, zöld színben pompázott, és meglehetősen öregnek is tűnt, de talán éppen a leharcoltsága miatt, már kellőképpen puhára ülték a szivacsokat benne. Vagy csak annyira fáradt volt, hogy már ezt is kényelmesnek érezte…

Bámulta a kanapéval szemben lévő falat, és most először vette észre, hogy halványbarna festékkel – vagy valami mással? – festettek rá. Maga a tény, hogy valaki (nyilván a festő-fruska, ki más) egyszerűen összemázolta a tapétát, meglepte, de azt el kellett ismernie, hogy az alkotás nem volt kifejezetten rossz. Egy nő és egy férfi egymásba olvadó sziluettjét ábrázolta, ő pedig most először gondolt arra, hogy mennyire régen volt utoljára része bármiféle intimitásban…

Már éppen készült elpilledni, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét. Elfojtott, tompa nyögésnek tűnt, szinte fuldoklásszerűnek, ő pedig egyből tudta, hogy mi ez: nem lehetett eltéveszteni. Automatikusan állt fel, és indult el az ajtó felé, ahonnan a zajok szűrődtek ki. Karolina szobája volt az. Mielőtt még benyitott volna, megtorpant, kezét a kilincsen tartva, és az jutott eszébe, hogy miért is teszi ezt. Hagyhatná az egészet, megvárhatná, míg esetleg a barátnői kelnek fel rá, vagy magától megnyugszik… hagyhatná egyedül megküzdeni őt a rémálmaival. A lelkiismerete mégsem engedte, hogy egyszerűen hátat fordítson, és visszamenjen a kanapéhoz. Egyébként is… úgysem tudott volna aludni a lány vinnyogásától.

Benyitott a szobába, aztán majdnem átesett néhány földre szórt könyvön. Elmormogott pár diszkrét szitkot, majd kitapogatta a villanykapcsolót. A lány a nem túl kényelmesnek látszó, egyszemélyes ágyán hánykolódott, nyilvánvalóan valami borzalmasat álmodva. Dani felmérte az elképesztő módon rendetlen, túlzsúfolt, de valahogy mégis otthonos szobát, véletlenül felrúgott egy kiürült teásbögrét, ami a padlón árválkodott, majd végül sikerült eljutnia Karolináig, és közepesen durván felráznia őt az álmából.

A lány zihálva és rémülten ébredt, amit egyáltalán nem csodált. A homloka fénylett az izzadságtól, a takaróját maga köré csavarta forgolódás közben, a haja pedig kócosan tapadt az arcára. A szemében egészen addig játszott ijedtség, ameddig fel nem ismerte őt az ágya mellett.

– Csak egy álom volt – próbált magából kipréselni néhány viszonylag megnyugtató (vagy legalábbis annak szánt) szót Dani.

Karolina nagyot nyelt, majd bizonytalanul biccentett egyet. A férfi ismét különösen gyámoltalannak látta őt, és idegesítette az érzés, hogy legszívesebben megpróbálta volna megvigasztalni a lányt. De ez nem az ő reszortja volt, és tudta, hogy jobban jár, ha nem csinál idiótát magából. Tudta, hogy ki kellene mennie a szobából, mégsem bírta rávenni magát arra, hogy ténylegesen hátat fordítson. A lány elsimította a haját az arcából, majd lerugdosta magáról a takarót.

– Köszönöm, hogy… felkeltettél – mormolta bizonytalan hangon, mintha még ő maga is meglepődött volna a helyzeten. Dani nem tudta hibáztatni ezért, és már legalább hatszor elátkozta magát, hogy nem hagyta tovább szenvedni őt. – Azt hiszem… elmegyek lezuhanyozni – jelentette be teljességgel indokolatlanul Karolina, majd kimászott a továbbra is borzasztó kényelmetlennek tűnő ágyából, összeszedett pár holmit az egyik fiókos szekrényből, és kiment a nappaliba. Dani igyekezett nem utána fordulni, holott már akkor meglepődött a lány idegesítően rövid sortján, amikor az felhajtotta a paplant.

Elnyomott egy kikívánkozó fintort, majd idegesen a takaróért nyújt, hogy lesimíthassa és gondosan visszahajtogassa az ágyra: szinte már kényszeres mozdulat volt, de nem bírta nézni, hogy gombócba csavarva hevert a lepedőn. Nem mintha ez csökkentette volna Karolina szobájának általános rendetlenségi szintjét, de ő jobban érezte magát. Kifelé menet még néhány könyvet is felszedett a földről, hogy ne legyenek az útban.

Ezután a konyhába vonult, azzal a szándékkal, hogy rendesen körbenéz, és főz magának egy kávét – aztán majd vesz nekik egy zacskó kávét, bár azok után, hogy zsebből kifizette a százötvenezres ablakot, úgy gondolta, egy csészényi fekete csak járna neki –, de amikor végül megtalálta a kávéfőzőt, néhány másodperc erejéig csak bámulta a mellette álló vízforralót, és a kosárkában összegyűjtött teafilter-gyűjteményt. Elgondolkodott azon, hogy felrak egy adag vizet annak a borzalmasan idegesítő csitrinek, ha esetleg ezek után inna egy csésze teát… hiszen tudta, hogy szereti, a Princípiuszon is azt ivott.

Bosszúsan nyúlt a vízforralóért, és ötlete sem volt, miért művelte ezt. Áttúrta a teafiltereket, és keresett egy olyat, amit ő is szívesen elkortyolt – legalább ezek után a lány nem hihette azt, hogy csak az ő kedvéért főzte –, majd, amikor megérezte, hogy valaki bámulja, hátrapillantott a válla felett. Karolina a miniatűr konyha ajtajában állt, egy olyan sortban, ami a korábbi, idegesítően rövidnél kicsit hosszabb volt. A haját vizesen kontyba fogta, így az egyébként világos, szőke tincsei majdhogynem barnának tűntek.

– Szárítsd meg a hajad, meg fogsz fázni – közölte, de már abban a pillanatban megbánta, hogy kiejtette a szavakat a száján. Mégis mi a francért törődött ezzel az idióta libával? Láthatóan a lány sem tudta hová tenni a hirtelen jött tanácsot, legalábbis a zavart pillantása ezt mutatta.

– Nem akarom felkelteni Livit és Nórit a hajszárítóval – vont vállat végül. – Egyébként sem vagy az apám, szóval…

– Még szerencse – horkantott fel Dani, és arra gondolt, hogyha valaha is ilyen hülye lánya lenne, igazán elszégyellné magát a félrement nevelése miatt. – Teát?

– Kérek – lépett mellé Karolina, majd levett két bögrét az egyik ronda szekrényből. Dani melegen remélte, hogy nem a halványlila, pónilovakkal díszített darabot szánta neki.

– Mégis hány éves vagy, szöszi? – nézett megvetően a mintás borzalomra.

– Legalább én nem vagyok olyan begyöpösödött és szürke, mint te, Sherlock – közölte a lány. Dani megforgatta a szemét a buta, mindenféle szellemességet nélkülöző gúnynév hallatán, majd kidobta a leforrázott teafiltert a kukaként funkcionáló borzalmas reklámszatyorba, és a nappaliban álló, étkezőként működő kisasztalhoz lépett.

Belekortyolt az egyszerű gyümölcsteába, és meglepődött azon, hogy mennyire jólesett neki. Nem pillantott a vele szemben ülő lányra, hátha annak így nem támad majd beszélgetési kényszere, de sajnos rosszul apellált.

– Azt álmodtam, hogy üldöznek – mormolta. Dani felnézett rá, de Karolina nem viszonozta a pillantását, helyette a bögréjébe bámult.

– Elég realisztikus álom – hagyta meg, mire a lány keserűen felnevetett.

– Igazán… biztató vagy – felelte.

– Ugye véletlenül sem vártál tőlem kedvességet vagy törődést? – sóhajtotta a férfi fáradtan. – Az, hogy felráztalak egy rémálomból, nem jelenti azt, hogy érdekel a lelki békéd. Egyébként sem tisztem tagadni az igazságot. A veled történtek tükrében az lenne a meglepő, ha nem lennének ilyen álmaid.

– Te tényleg seggfej vagy – állapította meg Karolina kedvetlenül, majd nagyot kortyolt a teájából. – Tomi és Laci azt mondták… valami dolgod volt, azért kellett Tominak beugrania helyetted egy időre.

– Igen. Nemrég érkeztem meg – biccentett Dani. – És még mielőtt rákérdeznél arra, miféle dolgom volt, előre közlöm: semmi közöd hozzá.

A lány bosszúsan fújt egyet, majd kiitta a teája maradékát. – Azt hiszem, visszamegyek aludni. Még a forgolódás is jobb a te társaságodnál.

– Csak nyugodtan, szöszi – legyintett nagyvonalúan a férfi. Mivel háttal ült Karolina szobájának, így nem látta, csak hallotta, hogy a lány becsukta maga után az ajtót. A pónilovas bögrét természetesen neki kellett végül elmosnia helyette: a csitrinek derogált mindenfajta arra irányuló cselekedet, hogy az albérletük ne váljon koszfészekké.

A kávéról véglegesen lemondott. Leoltotta a villanyokat, aztán ismét végigdőlt a zöld kanapén, és lehunyta a szemét. Nem tudta, mennyi lehetetett az idő, de nem is akarta megnézni az óráját, és azon lamentálni, mennyire kevés ideje lesz pihenni. Már majdnem sikerült is elaludnia, amikor a pihenését ismét megzavarták: Karolina szobájának ajtaja ugyanis halk nyikorgással kinyílt.

– Mit akarsz? – dörmögte bosszúsan.

– Én csak… azt szerettem volna kérdezni, hogy… itt maradsz-e – suttogta a lány, ideges hangon, mintha nem tudta volna, mire kellene számítania tőle.

– Nem úgy tűnik? – morogta Dani.

– Akkor… akkor jó – sóhajtotta Karolina megkönnyebbülten. – Zavarna, ha… nyitva hagynám az ajtómat?

A férfinak kedve támadt megjegyzést tenni, de végül annyiban hagyta a dolgot.

– Nem – közölte, és amikor a lány léptei jelezték, hogy visszament a szobájába, megkönnyebbült, bár nem túl mély álomba süppedt.

**

A telefonja ébresztője hatkor szólalt meg. Mindig is elég volt csak rezgőre állítania, hiszen a legkisebb zajra is felébredt, főleg, ha úgy szunnyadt el, hogy tudta: készenlétben kell állnia baj esetén. Kinyomta az ébresztőt, aztán megdörzsölte a szemét, és felállt. A lakás egyelőre csendes volt, semmi nyoma nem látszott annak, hogy a lányok hamarosan fel szándékoznának kelni. Az ablakhoz lépett, kipillantott az utcára, de semmi rendellenes nem ragadta meg a figyelmét. Észrevette, hogy Karolina szobájának az ajtaja még mindig tárva-nyitva állt, így halkan odalépett, és bepillantott. A lány mélyen aludt, nyakig magára húzva a paplanját, így a kócos szőke hajzuhatagon kívül alig látszott ki belőle valami. Dani óvatosan becsukta az ajtót, hogy ne zavarja meg a járkálásával: kizárólag önvédelemből tette, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy beszélgessen vele.

Félúton járt a kávékészítésben – ennyire ősrégi és borzalmasan karbantartott kávéfőzőt talán még soha nem látott –, amikor léptek zaja és apró nyikorgás jelezte azt, hogy az egyik lány felébredt, és kijött a nappaliba. Kipillantott a konyhából, és megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem a szőke fruska volt az.

Bár mindeddig nem sokat beszélgetett Nórival, a három lány közül egyértelműen az ő társaságát viselte el a legkönnyebben. Az idegesítő szőke és az izgága harmadik mellett Nóri majdhogynem a nyugalom szigetének tűnt, még akkor is, ha néha szintén csak egy fiatal, éretlen kislányként viselkedett. Lehet, hogy az is közrejátszott mindebben, hogy Nóri nem volt olyan eszement művészlélek, mint a másik kettő. Ha jól tudta, képzőművészet-elméletet tanult, és nagyjából annyira rendelkezett művészi készségekkel, mint ő. Azaz semennyire.

– Jó reggelt – ásította Nóri, ahogy meglátta a férfit. – Kaphatok én is a kávéból? – kérdezte.

Dani biccentett válaszként, és arrébb állt az útból, hogy a lány elférjen mellette a konyhában, és elővehessen egy bögrét magának.

– Hogyhogy te vagy itt? – érdeklődött Nóri. – Este még Tomi volt, és nem szoktatok ilyenkor váltani.

– Így alakult – felelte a férfi, és megpróbálta nem kimutatni a meglepettségét amiatt, hogy a lány észrevett ilyen apró szokásokat, mint azt, hogy általában hogy tervezték meg a műszakjaikat.

– És miért döntöttél úgy, hogy feljössz? Nem zavarsz, csak fura. Te nem szoktál – folytatta Nóri a kihallgatást, Dani pedig visszavont minden egyes szót, amivel magában a lányt illette. Ezerszer idegesítőbb volt, mint a másik kettő.

– Ha nem zavar, miért érdekel? – vetette oda kelletlenül.

– Már kérdezni sem szabad? – vonta fel a szemöldökét Nóri. – Linának igaza volt, tényleg nem vagy valami kedves.

Dani akaratlanul is felhorkantott. – Ne haragudj, de a munkaköri leírásomban csak az áll, hogy ne hagyjam meghalni azt az ostoba libát, az nem, hogy közben a lelkét is ápoljam.

– Lina nem ostoba! – tiltakozott a lány. – Csak makacs és öntörvényű. De… értem, amit mondasz. Természetesen nem kell pátyolgatnod őt. Egyébként is meg akartam köszönni, amit érte teszel – cukrozta meg a kávéját. – Megköszöntem már a barátaidnak is. Lina hülye volt, de nem érdemli ezt, és tőletek… hihetetlenül önzetlen, hogy mindent megtesztek érte.

– Ez a munkánk – tért ki a hálálkodás elől Dani, de igazából pozitív meglepetésként érték Nóri szavai. Rendben, talán mégsem volt annyira idegesítő…

– Persze, ez a munkátok, de amit most csináltok, azért nem kaptok fizetést. Nem tudom, pontosan mi motivál benneteket, és mi ez az egész ügy a háttérben mindenféle maffiákkal… talán nem is akarom. De ha… bármit tudok tenni, amivel segíthetek, akkor csak szólnotok kell.

A férfi közel állt ahhoz, hogy elnevesse magát, de végül sikerült elfojtania a mosolyát.

– Hidd el, semmi szükségünk arra, hogy te is belekeverd magad – hagyta meg. – De esetleg az idegesítő szőkét rávehetnéd arra, hogy ezentúl ne szóljon hozzám – jegyezte meg, és még ő maga is meglepődött azon, hogy Nóri felnevetett a szavain. Nagyon ritkán nevettetett meg másokat, és egyébként is, halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Sajnálatos módon azonban a lány nem.

– Jól van, értem a célzást, nem fogok belekeveredni – felelte, majd lehuppant a kis étkezőasztalhoz a nappali sarkában. Dani követte őt, majd egy fáradt sóhajt kíséretében leült vele szemben. – Lassan fel kell keltenünk Linát – sandított az órára Nóri, amikor befejezte a kávéját.

– Miért, egyedül nem megy neki? – morogta Dani, és az a kevéske derűs hangulata is elszállt, amit eddig érzett.

– Mostanában nem alszik jól éjszakánként – sóhajtotta Nóri, fel sem véve a férfi bosszankodását. – Van, hogy egyszerűen nem kel fel az ébresztőjére. Próbáltam rábeszélni gyógyteákra vagy enyhe altatóra, olyat lehet kapni vény nélkül is, de nem akarja…

– Nem feltétlenül ez a jó megoldás – vont vállat Dani. – Ez csak menekülés a probléma elől. Egy ideig segíthet, de hosszútávon biztosan nem. Jobban lesz, ha le tudjuk majd zárni ezt az ügyet.

– Ezt tapasztalatból mondod? – kérdezte habozva a lány.

A férfinak nem állt szándékában felelni, de Nóri néhány másodpercnyi várakozás után láthatóan lemondott a válaszról, és nem erőltette tovább a témát. Elmosta a bögréket, aztán elindult Karolina szobája felé, Dani pedig lélekben megpróbálta felkészíteni magát az előtte álló nap fáradalmaira.

**

Szerencsére a hajnali beszélgetésüket követően Karolinának sem volt kedve szót váltani vele, így a nap nagyrészt nyugalomban telt: Dani vagy messzebbről követte, vagy csendben maradt mellette, és bizonyos szinten foglalkozhatott a saját dolgával és terveivel. Amikor Marci délután háromkor megérkezett, hogy leváltsa, megkönnyebbülten hagyta maga mögött a Szív utcát.

Délelőtt természetesen nem ment be a KNI-be, de annyira nem is bánta a dolgot, viszont egy fél órára szeretett volna ránézni a csapatára, hogy megoldottak-e mindent helyette. Reménykedett abban, hogy ismét sikerül majd elkerülnie Ritát és a kérdéseit – azóta tért ki előlük folyamatosan, hogy lezárult a Jutai-ügy –, de sajnos aznap nem járt sikerrel. A nő szinte egyből felpattant, amikor belépett a közös irodába.

– Beszélhetnénk? – kérdezte kimérten.

– Persze – válaszolta a férfi, igyekezve hasonló kimértséget erőltetni magára.

– Négyszemközt – tette hozzá Rita, amikor Dani maradt a helyén.

A férfi sóhajtva állt fel, aztán követte őt ki az irodából. Tudta, hogy ezen túl kell esnie, méghozzá okosan. Az égvilágon semmit sem szeretett volna elárulni Ritának azzal kapcsolatban, mi is folyt jelenleg a lezárt ügy hátterében.

– Figyelj, Dani – fordult hozzá a nő, amint Dani bezárta maga mögött a teakonyha ajtaját. – Távol álljon tőlem, hogy bármi miatt is számon akarjalak kérni, de nem értem, mi történik. Te nem olyan típus vagy, legalábbis én nem olyannak ismertelek meg, mint aki engedi, hogy egy ügy kicsússzon az irányítása alól. Sosem hagytad még, hogy így lezárjanak egy nyomozást… Kérlek, legalább mondj valamit. Nem vagyok ostoba, és nem hiszem el, hogy annyiban hagytad a történteket. Főleg azután, hogy Tóthi hadnagy megsérült…

– Rita, nem véletlenül intézem úgy a dolgaimat, ahogy, és ebbe beletartozik az is, hogy nem beszéltem veled a terveimről – felelte Dani kimérten. – Nem áll szándékomban megbántani téged, így utoljára megkérlek: törődj a magad dolgával.

Rita felsóhajtott. – Ennyi? Semmi mást nem mondasz?

– Semmi mást nem kell tudnod – fordult el a férfi, hogy visszamehessen az irodába.

– Ez azt jelenti, hogy… még mindig dolgozol az ügyön, csak…

– Rita – vágott közbe Dani kelletlenül. – Megmondtam: nincs több kérdés. Megértettél?

A nő összepréselte az ajkait, majd bosszúsan bólintott. Nyilván ő is érezte, hogy a férfi most nem egyszerű kollegiális hangnemben beszélt vele, hanem feletteseként és egyben vezető tisztként.

– Megértettem – morogta beletörődőn.

– Remek – nyugtázta a férfi, majd anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna Ritára, magára hagyta a nőt a teakonyhában.

**

Szerdán ismét eltöltött egy kevés időt kora délelőtt az öreg giccses főhadiszállásán, hogy tovább informálódjon. Látszólag azokat a munkákat végezte, amivel a főnök megbízta őt, de a felszín alatt továbbra is Megyes Csaba után kutatott… és délutánra egészen biztos volt abban, hogy meg is találta őt. Miután végül elhagyta a főhadiszállást, szétnézett pár rendelkezésére álló adatbázisban, majd lefeküdt aludni, hogy rendesen kipihenhesse magát.

Csütörtök este rutinszerűen hajtott be az irodaház garázsába, majd parkolt le az akkorra már megszokott helyen. Tervei voltak és minél gyorsabban szerette volna végrehajtani őket. Ambrus szavai után úgy számolt, hogy az aznapi lesz az utolsó biztonságos látogatása Véghnél, így nem halaszthatta – és nem is akarta tovább halasztani – a legkényesebb lépéseket.

Kiss Kelemen beszámolója és Karolina magánakciója is megerősítette abban, hogy Megyes Csaba autókkal foglalkozott. Mostanra ténylegesen a fejét merte volna tenni arra, hogy a férfit itt találja majd meg Végh köreiben, hiszen minden jel és minden apró információfoszlány erre mutatott. Bár nem állt még össze a fejében a teljes kirakós, a korábbi belső nyomozgatásai alatt sok mindent megtudott, amikből következtetéseket vonhatott le. Ugyan Végh főbb emberei nem szívesen beszéltek kényesebb ügyekről (azaz bármiről, ami nem érintette a feladatkörüket), azt hamar megtudta néhányuktól, hogy Végh Emil szervezete nem csak kábítószer-, alkohol és dohányáru értékesítésből élt meg. Az alagsorban komplett autóműhelyt alakítottak ki, ahol az alacsony áron beszerzett modelleket egyrészt a maffia saját felhasználására, másrészt értékesítésre tuningolták fel. Ezért a műhelyért, mint minden működési egységért, Végh egyik főbb bizalmasa felelt, és mint megtudta, a férfit történetesen Mádi Csanádnak hívták. Előző nap éppen vele kapcsolatban kutatgatott, rákeresve minden nyilvántartásban, hogy megtudja, kit is takarhatott ez a név. A személyazonosság, amire végül rátalált, természetesen makulátlanul tiszta volt – ezen meg sem lepődött, az efféle emberek nyilván tudták, hogy kell fehérre mosniuk a nevüket –, azonban Mádi Csanád gyanúsan egyezett a Kiss Kelemen által leírt fiatal férfival.

Előző nap – vagy akár korábban, bár akkor még nem tudott ennyi mindent Megyes-Mádiról – azért nem közelítette meg a műhelyt, mert nem akart feltűnést kelteni: nem mehetett oda egyenesen és azonnal, különben magára vonta volna Végh figyelmét. Még így is kockáztatott, elvégre a maffiavezértől erre nem kapott parancsot. Végh megismertette az összes főbb emberével, és megbízta kisebb nagyobb feladatokkal, amik során együtt kellett működnie velük – főképp beszerzésekkel kapcsolatban –, de Mádi ebből a körből egyértelműen kimaradt, és az utóbbi egy hétben a rövid tanácskozásokon sem vett részt. Ez persze beleillhetett a képbe, ha valóban az történt, amit sejtett, de ettől függetlenül nem volt életbiztosítás, hogy ezen a késői órán belépett a főhadiszállásra, és a műhely felé vette az irányt.

Alig futott össze néhány emberrel, de természetesen azok sem kérdőjelezték meg, hogy mit keresett itt. Korábban megnézte a beosztást – ha mást nem is mondhatott el, ilyen téren Végh maffiája meglepően jól szervezett volt –, így tudta, hogy lesz lehetősége találkozni Mádival.

A műhely hatalmas volt, jól felszerelt, de csak néhány villany égett, ezzel félhomályba borítva a terem jó háromnegyedét. A halk, szomorkás, ének nélküli zenét nem számítva csak elvétve felzendülő csörömpölés törte meg a csendet. Egy félig kész autó alól kilogó két lábon kívül semmi más nem jelezte azt, hogy társasága lenne.

– Szép esténk van, nem igaz? – dőlt neki a kocsi karosszériájának. Hangos döndülés, majd elvétett szitkozódás ütötte meg a fülét, ékes jeleként annak, hogy az alvázon dolgozó férfi keményen beverte a fejét miatta. Nem hatotta meg a dolog.

– Mégis mi a… – gurult ki Mádi az autó alól, de a felháborodott mondata félúton elakadt, amint találkozott a pillantásuk. Nagyot sóhajtott, miközben elfordította a tekintetét, és Daninak ennél több magyarázat nem kellett. – Mindkettőnket bajba akarsz sodorni, Szentirmay? – mormolta maga elé Mádi, mialatt feltápászkodott a földről. Daninak szeme sem rebbent a tényre, hogy a férfi nagyon is jól tudta, ki ő.

Jobban megnézte a másikat: a vonásai egyeztek a fantomképpel, ami a vallomás alapján készült. Kétsége sem lehetett afelől, hogy a híres-hírhedt Megyes Csaba áll előtte. Kifejezetten sápadtnak tűnt az erős neonlámpa fényében, miközben idegesen a háta mögé pillantott, mint aki arra vár, hogy mikor ugrik rá valaki lesből.

– Nem hiszem, hogy magamat a jelenleginél nagyobb bajba sodorhatnám – vont vállat. – És valószínűleg neked is épp elég minden van a rovásodon. Vagy tévednék?

Mádi keserűen elnevette magát. – Nem igazán. Mit akarsz tőlem?

Dani nem tervezte takargatni a szándékait, és nem is volt arra ideje, hogy barátságos frázisokkal kiudvarolja az előtte álló férfiból azokat a válaszokat, amikre jelenleg szüksége volt.

– Mindent tudni akarok arról, ami történt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Talán nem elég egyértelmű? – sziszegte Mádi, de az ellenségessége ellenére is jól látszott, hogy minden szín kifutott az arcából. – Az égvilágon semmi közöd ehhez, és nekem nincs okom bízni benned. Hagyj békén. Így is épp elég minden nap azzal a tudattal felkelnem, hogy kétséges, miszerint megélem-e az estét.

– Segíthetnék – kapta el Dani a másik férfi karját, mielőtt az elfordulhatott volna tőle. Tudta jól, hogy a saját következtetéseire és félinformációkra apellál, hogy gyakorlatilag blöfföl, de Mádi testbeszéde nagyrészt megerősítette az eddigi sejtéseit. Így hát tovább játszott. Elvégre, mit veszíthetett? – És ezzel te is tisztában vagy – tette hozzá.

– Segíteni? Mégis miért tennéd? Azt sem tudom, kinek az oldalán állsz…

– Tudod, kinek az oldalán állok – cáfolta meg Dani, szinte azonnal. Egyre veszélyesebb vizekre evezett, és nagyon csúnyán megüthette a bokáját, ha rosszul rakta össze a puzzle darabjait, de megpróbálta elnyomni magában az idegességet, és folytatni a megkezdett játékot. – És természetesen fűződik érdekem a segítségnyújtáshoz. Szükségem lesz egy kapcsolattartóra, amikor nekem már nem lesz lehetőségem informálódni.

Mádi felhorkantott. – Miből gondolod, hogy vevő vagyok erre?

– Csak annyit tudok, hogy gyűlölöd Véghet, és nekem már ennyi is elég – vont vállat Dani. – Talán nem vonz a bosszú gondolata?

– Szeretném holtan látni – mormolta maga elé a férfi. Dani dühvel telt indulatot érzett ki a hangjából, és ez már okot adott arra, hogy reménykedjen a sikerben. – Azt akarom, hogy szenvedjen – pillantott fel rá Mádi. – De erre alig van esélyem.

– Egyedül valóban nincsen – bólintott rá Dani. – De hidd el, nem csak te akarod eltűntetni az útból Végh Emilt.

Mádi nagyot sóhajtott. Az eddig ökölbe szorított keze lassan elernyedt, és úgy tűnt, a feszültségének egy része is elpárolgott.

– Megfontolom a lehetőséget – felelte kimérten, Dani pedig tudta, hogy ez a válasz már bőven több, mint amit remélhetett.

– Remek – nyugtázta. – Továbbra sem akarsz beavatni abba, mi történt pontosan?

– Mit akarsz hallani a modern szerelmi drámánkkal kapcsolatban? – nevette el magát Mádi, ismét túl hirtelen, és ismét túl keserűn. – Ez az egész, amit itt látsz – intett magára, majd a műhelyre – egy fiatalkori rossz döntés eredménye. Mint a klisés sztorikban. Ki akartam szállni, de ha valaki olyan magas pozícióból akar dobbantani, mint én próbáltam, ez nem a legegyszerűbb lehetőség. Akkor ütött be a krach, amikor azt hittem, sikerült eltűnnöm előlük – fordította el a fejét, hogy a kocsi karosszériájára bámulhasson. – Nyilván Zsombort szúrták ki. Végh szeret fájdalmat okozni, szenvedést látni. Teátrális és felszínes, de gondolom, nem kell bemutatnom neked az öreget. Naiv voltam, hogy nem tettem elég óvintézkedést. Persze, azt terveztem, hogy amint kiegészítem a tartalékaimat, elutazom innen. Megyes Csaba csak ideiglenes személyazonosság volt, még csak nem is intézem el mindent vele kapcsolatban, hogy kevésbé találhassanak rám. De óvatosabbnak kellett volna lennem, főleg azután, hogy jött a nagy szerelem – mormolta, érezhető öniróniával, majdnem nevetve, még úgy is, hogy Dani fikarcnyi vidámságot sem érzett a szavaiban. – Jött Zsombor, és én… halogatni kezdtem a menekülést. Úgy éreztem, lenyugodtak a kedélyek, és túl… felelőtlenné váltam. – Az elején nehezen gördülő szavak most már akadálytalanul folytak. Dani úgy érezte, a férfi először mesélheti el a történteket valakinek, és tapasztalatból tudta, hogy mindez nem csak fájdalommal, de megkönnyebbüléssel is járt. Nem tudta, és talán nem is akarta félbeszakítani őt. – Barátok vagyunk… voltunk azzal, aki elvégezte a piszkos munkát. Felhívott utána, miközben én reménykedve vártam, hogy találkozzak a legjobb barátaival. Szolidaritásból, hogy ne Véghtől, vagy a hírekből halljam először. Vicces, nem igaz?

– Nem mondanám annak – válaszolta Dani, miután mély levegőt vett, hogy meg tudjon szólalni. Nem ez volt az első ehhez fogható eset, amiről élete során hallott, és nem is a második. Végzett el már ő maga is efféle piszkos munkát, jó pár évvel ezelőtt, amikor a ranglétra alján állt, és meg kellett tennie. Mégis enyhe megrendülést érzett Mádi szavai után… és fogalma sem volt, mitől lett ilyen érzelgős. Biztosan a stressz tette.

Mádi ismét nevetett, majd megvonta a vállát. Daninak úgy tűnt, a szeme jobban fénylett, mint percekkel ezelőtt.

– Most már tiszta minden a kis történettel kapcsolatban? – kérdezte gúnyosan.

– Köszönöm, hogy elmondtad – biccentett Dani, de már akkor szidta magát a felesleges szavak miatt, amikor kimondta őket. – A korábban megbeszéltekkel kapcsolatban…

– Továbbra is áll az, hogy meggondolom – válaszolta Mádi.

Dani ismét bólintott, majd hátat fordított neki, jelezve, hogy vége a beszélgetésüknek. A felcsapó zörej azt jelezte, hogy a másik férfi folytatta a munkáját. Alig várta, hogy kiérjen a hűvös műhelyből, és elinduljon hazafelé: szeretett volna minél előbb eltűnni erről a helyről. Tulajdonképpen most már, hogy megtudott mindent, amit akart, akár be is tarthatta Ambrus parancsát, és felhagyhatott a kettős ügynök szereppel. Ha minden jól megy, nem kell többet visszatérnie ide…

A reményei azonban hamar elszálltak. Két lépésre volt a kijárattól, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét, ezzel megtorpanásra késztetve őt.

– Hízelgő az elhivatottságod a szervezet iránt – duruzsolta Tímár Ottó. Dani visszafordulva látta, hogy a férfi nem messze tőle állt, könnyedén a falnak dőlve. – Ilyen későn is csak a munka… lenyűgöző.

– Sosem végzek félmunkát – mosolyodott el Dani, leplezve azt az ideges iszonyatot, ami végigfutott a gerince mentén, főleg akkor, amikor Tímár gúnyosan elmosolyodott.

– Azért vigyázz magadra hazafelé – lehelte a férfi, kifejezett élvezettel a hangjában. – Ilyen késő este nem árt, ha az ember a háta mögé néz az utcán.

Dani nagyot nyelt, és minden lélekjelenlétére szüksége volt ahhoz, hogy nyugodt, megfontolt léptekkel hagyja el az irodaházat. Jól tudta, hogy az autójáig már nem fog eljutni, és sebesen járt az agya, hogyan figyelmeztethetné Tomit addig, ameddig még van ideje. Alig néhány tizedmásodperc alatt döntött: elővette a telefonját, villámgyorsan feloldotta a képernyőzárat, majd a hármas gyorshívóval elindította a hívást. A vonal egyetlen egyszer tudott kicsengeni, mielőtt a telefon a jéghideg betonon landolt, és szilánkosra tört az egyik támadója bakancsa alatt.

**

Lina fáradt volt, de a fáradtsága ellenére sem tudott elaludni, így hosszú, meddő forgolódás után végül kiült a nappaliban tévéző Tomi mellé. Vagy fél órája meredtek együtt egy esküvői-ruha kiválasztó műsorra – Lina őszintén nem értette, a férfi hogy bírta elviselni a kedvéért a dolgot –, amikor Tomi telefonja megcsörrent, majd szinte egyből el is hallgatott.

– Ki volt az? – ásította a lány, miközben felrakta a lábát a dohányzóasztalra.

A férfi rápillantott a telefonja képernyőjére, majd idegesen ráncolni kezdte a homlokát.

– Dani – felelte feszülten, és lenyomva néhány gombot, megpróbálta visszahívni őt, legalábbis Lina erre következtetett abból, hogy a füléhez emelte a telefont. Még ő is hallotta a hosszú, elnyújtott sípolást, majd azt, ahogy a gépies női hang visszaolvasta a hívott számot. – Valami baj van – jelentette ki Tomi elsápadva.

– Csak azért, mert Szentirmay kikapcsolta a telefonját? – vonta fel a szemöldökét Lina.

– Ne butáskodj, Lina! – morrant rá a férfi, tőle nem megszokott módon feszült hangulatban. Ettől már a lány is megijedt: Tomit még nem hallotta így beszélni. Ezt láthatóan a férfi is észrevette, mert érezhetően megpróbált kedvesebb hangsúlyt magára erőltetni. – Dani megcsörgetett, azonnal letette, ezek után pedig nem kapcsolható – pattant fel. – Ez nem lehet véletlen – kapta fel a távirányítót, majd kikapcsolta a tévét. A nappalira egyből vaksötét borult, a férfi pedig ezt kihasználva az ablakhoz lépett. Lina feltérdelt a kanapén, hogy láthassa, mit csinált: óvatosan, végig takarásban maradva kinézett az utcára, hosszú másodpercekig kémlelve a sötétséget.

Ő is kezdett idegessé válni. Tomit nem látta még így viselkedni, és az, hogy a férfi ilyen módon reagált erre a hívásra, az ő fejében is megszólaltatta a szirénákat. Ismét eszébe jutott minden részlet Zsombor halálával és az egész, hihetetlen maffia-történettel együtt, és az a félelem, amit jobb pillanataiban sikeresen elnyomott magában, lassan ismét elöntötte őt. Remegés futott végig rajta, és akárhogy igyekezett, nem tudta visszafogni ezt az ösztönös reakciót.

– Figyelnek minket – suttogta Tomi, feszült hangon. Lina megpróbálta feldolgozni a szavait, de azon kívül, hogy a félelme méla rettegéssé változott, nem tudott túllépni ezen a tényen.

– Meg fogunk… halni? – tette fel a legbutább kérdést, ami csak átfutott a fején.

– Nem fogunk, ne aggódj – mormolta neki Tomi. – Csak maradj ott, ahol vagy, rendben?

– Rendben – suttogta vissza a lány. A férfi a fal takarásában ismét elővette a mobilját, majd újból tárcsázott, most azonban fel is vették.

– Van egy kis baj – jelentette be Tomi, köszönés helyett. – Dani vészjelzést küldött, valószínűleg elkapták. Nem tudom elérni őt. Megfigyelnek minket, de egyelőre nem látok mozgást. Ha lépni akarnának még ma este, már megtették volna, legalábbis remélem. Megpróbálom kivinni a lányokat. – Tomi elhallgattott, nyilván a másik fél válaszolt neki. Lina csak összemosódó hangokat hallott, szavakat nem tudott kivenni, de a hangszín alapján úgy sejtette, Tomi Marcival beszélhetett. – Nem tudom, mit kellene tennünk – felelte Tomi, a gondterheltsége visszatért. – Lehet, hogy már halott.

Lina először nem tudta, kiről beszélhetett, aztán leesett neki, és nagyot koppant: Daniról. Azon kapta magát, hogy nem bírt nyelni a torkába költöző gombóctól, és a rettegés, amitől már eddig is idegesen vert a szíve, még valóságosabbá vált. Rájött, hogy ez ezerszer komolyabb, mint hitte, rájött, hogy Tomi tényleg nem túlzott… és noha a pokolra kívánta Szentirmay Dánielt, nem bírta feldolgozni a gondolatot, hogy a férfi mostanra halott lehet, ha valóban elkapták kémkedés közben… vagy akármit is csinált azon a helyen pontosan.

Fel sem tűnt neki, hogy Tomi lerakta a telefont, és most előtte állt, csak akkor, amikor a férfi szelíden megrázta őt a vállánál fogva.

– Lina, nagyon fontos, hogy most összeszedd magad, és rám figyelj – kérte gyengéden. – Értesz engem?

– Igen – suttogta Lina, de a foga akaratlanul is összekoccant, annyira remegett minden porcikájában.

– Pakolj össze egy táskába néhány napi ruhát és a legszükségesebb holmikat magadnak. Keltsd fel a barátnőidet, próbáld megnyugtatni őket, hogy nincsen semmi baj – adta ki az utasításokat a férfi. – Van hátsó lépcső, vagy valamiféle hátsó kijárata a háznak?

– Van… de mégis hová… hová megyünk? – dadogta a lány.

– Ez a hely jelenleg nem biztonságos – köszörülte meg a torkát Tomi. – De… minden rendben lesz.

– Ez nem volt túl biztató – nyögte Lina, egyre kétségbeesettebben.

– Nekünk nem lesz bajunk. Dani miatt aggódom – sóhajtotta Tomi. – De csináld, amit mondtam, Lina. Nem lenne jó tovább várni – kérte.

– Gondolod, hogy Dani…

– Nem tudom. Szeretnék nem a legrosszabbra gondolni – felelte a férfi, majd felhúzta őt a kanapéról. – Menj, pakolj össze, és próbálj kicsit megnyugodni. Nem kell rohannod, de azért igyekezz. Nem lesz baj.

Lina bólintott, majd elindult Nóri szobája felé, hogy elsőként őt keltse fel. Továbbra sem tudott hinni Tomi nyugtató szavaiban, de gépiesen tette, amit a férfi mondott… és észre sem vette, de amellett, hogy magában a barátai és a saját maga testi épségéért kezdet fohászkodni, azt kívánta, hogy Dani élje túl ezt a borzalmat.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XIII. Megviselt)