A vezetés, mint
mindig, most is megnyugtatta. A lány – meglepő módon – láthatóan nem félt
mellette, holott jócskán a megengedett sebesség kétszeresével hajtott végig az
utakon. Az első találkozásuk fényében érdekelni kezdte, honnan jött ez a felhőtlen
nyugalom, már ami a vezetői kompetenciáit illette, de nem volt annyira őrült,
hogy önszántából kérdezgetni kezdje.
– Egyébként – szólalt meg végül a fruska,
hosszú, néma csend után –, mondtam már, hogy nem szeretem, ha Karolinának
hívnak. Ha ennyire nem megy a Lina, akkor inkább maradjunk a szöszinél –
morogta, legalább olyan gúnyosan, mintha megpróbálta volna az ő hangszínét
utánozni. Természetesen nem sikerült neki túlságosan jól. – Azzal jobban ki
tudok egyezni.
– Érdekes az ízlésed – jegyezte meg Dani. – De
ha jobban esik a hajszínedet firtató élcelődés, én nem állok az utadba, szöszi.
– Milyen kedves tőled – vágott vissza
Karolina, egyértelmű éllel a hangjában.
– Minden vagyok, csak kedves nem. Erre
rájöhettél volna már magadtól is – vonta fel a szemöldökét a férfi. – De lehet,
hogy túl sokat vártam tőled.
A lány bosszúsan szisszent fel.
– Te mindig ekkora seggfej vagy? – kérdezte. –
Mit kompenzálsz ezzel, hm?
Dani nem felelt egyből, hanem megvárta a
legközelebbi piros lámpát, mielőtt Karolinához fordult volna, hogy rendesen a
szemébe nézhessen.
– Nem gondoltál még arra, hogy nem okos ötlet
inzultálni azt, akitől jelenleg a túlélésed függ?
– Lehet, hogy a túlélésem függ tőled, de attól
még nem érdemlem meg ezt a bánásmódot – vágott vissza szinte azonnal a lány. A
hangja a megszokottnál magasabbá vált, jelezve a felindulását, ez pedig Danit
érthetetlen elégtétellel töltötte el. Továbbra is kifejezetten idegesítette őt
a liba egész lénye, így, bár erre nem feltétlenül volt büszke, azt érezte,
nagyon is megérdemelte, amit kapott. Még akkor is, ha tudta, hogy sosem
bántaná, és sosem engedné, hogy baja essen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha letisztázzuk: ha
babusgatást és kedvességet vársz, nem én vagyok az embered, szöszi – fordult
vissza az úthoz. – Reménykedjünk abban, hogy mielőbb magunk mögött hagyhatjuk
ezt az ügyet, és örökké elfelejthetjük, hogy a másik létezik. Mit szólsz?
– Alig várom, Sherlock – morogta a lány,
gúnytól csöpögő hangon.
Dani nem felelt, mert reménykedett abban, hogy
ezzel az utolsó szóval a lány végre befogja majd a száját, és nem kell tovább
hallgatnia a nyavalygását. Szerencsére, úgy tűnt, hogy az imái
meghallgattattak. Az út hátralévő részén még a rádiót is be tudta kapcsolni, és
semmi másra nem kellett figyelnie, mint a zongora megnyugtató hangjára és a
vezetésre.
– Szóval most… mi lesz? – köszörülte meg a
torkát Karolina, miután leparkolt a Szív utcában, közvetlenül a bérház bejárata
előtt. – Úgy értem, feljössz?
– Nem – felelte Dani határozottan. – A
közelből fogok figyelni. Ha bármi történik, hívsz. Megvan a számom, igaz?
– Meg – válaszolta a lány. – Még valami,
amire… figyelnem kellene?
– Azon kívül, hogy ne csinálj semmi
ostobaságot? Nemigen – vont vállat Dani. – A másik barátnődet, aki még nem ért
haza, hívd fel, hogy egészben van-e. Bár nem hiszem, hogy ő bárkit is érdekelne,
jobb biztosra menni. Az ablakkal kapcsolatban már intézkedtem, még ma délelőtt
ki fogják cserélni.
– De hát… nekünk erre most egészen biztosan
nincsen pénzünk… – habogta Karolina.
– Nem is kell, hogy legyen, mindent
megoldottam – legyintett Dani. – Nem a ti hibátok, ami történt. Örülnék, ha
ejtenénk a témát.
A lány továbbra is habozni látszott. – Rendben
van. De honnan tudod, hogy Livi… a barátnőm… hogy ő nincs itt? – kérdezett
tovább.
– Megkértem egy ismerősömet, hogy figyelje a
lakás környékét, hogy visszatér-e valaki ellenőrizni a helyet, vagy hogy
hazaér-e a barátnőd – felelte Dani kelletlenül. Utált feleslegesen magyarázni,
de remélte, hogy így rövidebb úton megszabadulhatott a lánytól. Lacinak még
induláskor jelezte, hogy lassan nyugodtan hazamehet, így tudta, hogy a terep
jelenleg biztonságos.
– Értem – motyogta Karolina. – Akkor… akkor
én… megyek – tette hozzá, bizonytalanul az ajtókilincsért nyúlva.
– Remek lesz – morogta a férfi. A lány
továbbra is habozni látszott, ő pedig elképzelni sem tudta, mi a baja, egészen
addig, ameddig egy mély sóhajt követően vissza nem fordult hozzá.
– Figyelj, én… tényleg köszönöm, amit értem
teszel. Hálás… hálás vagyok – bökte ki úgy, mintha a fogát húzták volna. Dani
meg tudta érteni az ellenérzéseit, de azt nem tudta tagadni, hogy valahol
értékelte az egészen őszintének tűnő szavakat, még akkor is, ha ezt a tényt
sosem kötötte volna önszántából a lány orrára. Helyette csak biccentett egyet
válaszként, de Karolina ezzel is beérte: néhány másodpercen belül már az utcán
is volt, olyan gyorsan pattant ki a kocsijából.
**
Nóri hitetlenül bámult
Linára, épp úgy, ahogy Livi is. A barátnői alig fél órával ezelőtt érkeztek
haza – Lina addigra, jóllehet beszélt már velük telefonon, halálra aggódta
magát, hol is lehettek ennyi ideig –, de azóta elmondott nekik mindent arról,
ami előző nap történt. Muszáj is volt, elvégre a két lány arra érkezett haza,
hogy az ablakosok épp nagy erővel fúrtak-faragtak, hogy eltűntethessék a kihűlt
kis albérletükön tátongó lyukat.
– Ez olyan, mint egy elcseszett akciófilm –
mormolta Livi, Lina ágyán üldögélve, a lábait maga alá húzva. Nóri egyelőre nem
szólalt meg, de Lina látta a barátnője arcán, hogy egyetért a kijelentéssel,
még ha ő nem is így fogalmazta volna meg a lényeget.
– És most… most mi a helyzet? – kérdezte. –
Honnan tudjuk, hogy… nem fog újra megtörténni?
– Továbbra is védelem alatt állok – felelte
Lina.
– Hát, szuperül működött eddig is – húzta el a
száját Livi.
– Ez most más – ingatta a fejét Lina. – Úgy
értem… ez nem a rendőrség melója, és abban sem vagyok biztos, hogy legális.
Mármint Szentirmay őrnagy benne van, és elvileg három másik barátja is… az
egyikükkel találkoztam, ő a légierőnél szolgál.
– Pilóta? Tök menő! – csillant fel Livi szeme.
– Nem ez a lényeg! – fújta bosszúsan Nóri,
majd Lina felé fordult. – Szóval azt mondod, hogy… ez valami maszek munka?
– Olyasmi. Nem igazán értem, hogy jönnek ők a
képbe – vallotta be a szőke lány. – Mármint Szentirmayt nyilván értem, de nem
tudom, miben különb ez a „baráti kör” – sóhajtotta. – Azzal magyarázta, hogy
bizalmas emberekre van szüksége, mert vannak téglák a rendőrségen belül.
– Ez akkor is nagyon furcsa – sóhajtotta Nóri.
– Meg ez az egész dolog a maffiákkal… – borzongott meg.
– Tudom, mire gondolsz. Oltári nagy hülye
voltam, hogy valami ilyesmibe kevertem magam – motyogta maga elé Lina.
– Az nem kifejezés – értett egyet Livi, mire
Linának, minden baja ellenére, nevetni támadt kedve. Az egész helyzet annyira abszurd
és borzalmas volt, hogy arra nem talált szavakat. Az első néhány másodpercnyi
kuncogás után már a könnyei is folytak, Nóri pedig azonnal átült mellé, amikor
hüppögni kezdett, hogy szorosan átölelhesse.
– Semmi baj, Lina – mormolta megnyugtatóan,
holott mindannyian tudták, hogy nagyon is volt baj. – Hülye voltál, ez tény, de
rendbe fogunk jönni, bármi is legyen…
Lina bólintott, de ennek ellenére sem tudta
magába fojtani a zokogást, holott utált mások előtt sírni. Mégsem vonta ki
magát Nóri öleléséből: az túlságosan is jólesett abban a pillanatban. Miután
kicsit kisírta magát, és elhasznált vagy tíz papírzsebkendőt, nagyjából képes
volt összeszedni a gondolatait, és rájött, hogy a barátnőjének igaza volt. Nem fog meghalni. Most az egyszer
hallgat Szentirmayra, és a fenekén marad. Túléli, és ha szerencséje van,
előbb-utóbb minden visszazökken a normális kerékvágásba. Remélhetőleg inkább
előbb, mint utóbb…
**
Elég volt ránéznie
Tímár Ottóra, és máris kirázta a hideg. A férfi – akit Végh a jobbkezeként
mutatott be neki, közvetlenül a rövid tanácskozás kezdete előtt – rossz
érzéseket váltott ki belőle. A szeme sarkából látta, hogy az ülés ideje alatt
végig őt figyelte, és amikor megunta a dolgot, és felvette vele a
szemkontaktust, akkor sem fordult el, mindössze elmosolyodott. Groteszk,
erőltetett mosoly volt, amitől egyébként is vékony és kissé már túl karakteres
arca még kevésbé bizalomgerjesztővé vált. Daninak valahonnan ismerős volt, de
nem tudta, honnan. Márpedig egészen biztos, hogy látta már valahol: a férfi
eléggé jellegzetes figura volt a szikár alakjával, és a hosszú, lófarokba
fogott, vörös hajával.
A tanácskozáson nem tudott meg túl sok
érdemleges dolgot, ráadásul Végh rengeteg munkát sózott a nyakába. Dani úgy
sejtette, le akarja foglalni, és ha már így állnak, kihasználni a kapcsolatait
– mindkét ok logikusnak tűnt, és ő nem is panaszkodott, elvégre ez lehetőséget
adott neki, hogy kicsit jobban beleássa magát a szervezetbe, és elbeszélgessen
Végh főbb embereivel. Talán arra is lesz módja, hogy rájöjjön, Jutainak miért
kellett meghalnia – elvégre ebbe Végh nem avatta be, és ő nem volt annyira
ostoba, hogy közvetlenül nála puhatolózzon –, és esetleg Megyes Csaba nyomára
is ráakadhat.
A délutánja hátralévő részét az irodaházban
töltötte, és megismerkedett a szervezet vezető embereivel. A legtöbbjük – ahogy
azt előre sejtette – a pénze miatt követte Véghet, és a lojalitásuk is inkább a
részesedésüknek szólt, és nem magának Végh Emilnek. Ezt hasznos ütőkártyának
találta: ha végre elég információjuk lesz mindenről ahhoz, hogy komoly tervet
szőhessenek, ezt könnyedén felhasználhatták a szervezet ellen, főleg annak
tudatában, hogy Ambrus maffiája, jelenlegi felállásában egy nagyon is jól
működő, hűséges és összeszokott csapatot jelentett.
Meglepte a tény, hogy Végh kihelyezett
vezetői, bár irányítói pozícióban voltak, döntéseket nem hozhattak, még
minimális hatáskörön belül sem. Ez az erősen központosított rendszer szintén
nem válhatott a szervezet előnyére, és Dani sejtette is a miértjeit: Végh
nyilvánvalóan nem bízott eléggé a beosztottjaiban, akiknek a többsége
egyébként, mint megtudta, külföldi származású. A legtöbben a környező
országokból érkeztek, így természetesen volt okuk nem kedvelni a magyar
maffiát, hiszen az a közép-kelet európai térség egyik legerősebb alvilági
szervezete volt, amelynek – főleg gazdasági szinten – nem akadhatott kihívója a
szomszédaik között. Dani könnyedén el tudta képzelni, hogy szívesen leszámoltak
volna velük, de abban nem hitt, hogyha Végh Ambrus helyébe lépne, jobban
járnának.
Késő estére, mire elszabadult, még így sem
sikerült mindenkivel váltania pár szót; ezt a munkát, jobb híján, későbbre
halasztotta. Már épp a kapunál járt, közel a várva várt szabadsághoz, amikor
valaki utána szólt.
– Élvezted a kis körsétád? – érdeklődött Tímár
Ottó idegesítően negédes hangon. Dani visszafordult, hogy végigmérhesse a másik
férfit, aki láthatóan szintén indult: legalábbis a kabátja és a lazán vállára
vetett táskája ezt sejttette. Amikor Tímár mellé szegődött, majdnem
kényszeresen elhúzódott tőle, de szerencsére időben észbe kapott. Végh
jobbkezének pillantása ki nem mondott szavakat sugallt, és Dani fenyegetést
érzett ki már a testtartásából is. Próbálta elhinni, hogy csak ő túlságosan
paranoiás, de tudta, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Tímár túlságosan
ismerősnek tűnt ahhoz, hogy mindez puszta véletlen legyen.
– Mondhatjuk – felelte, miközben az autója
felé indult. – Érdekes volt. – Tímár halkan nevetett mellette, mintha csak
szórakoztatta volna a válasza.
– Nagyszerű – közölte még, mielőtt magára
hagyta volna. – Kész szerencse, hogy Emil egy hozzád hasonló embert talált.
Egészen biztos vagyok abban, hogy… hasznos leszel még a számunkra – jegyezte
meg egy nagyon is bizarrnak tűnő kacsintás kíséretében, majd elindult a saját
autója felé.
Danit kirázta a hideg, miközben kiriasztotta
az Audit, és beült a volán mögé. Tímár már rég elhajtott, amikor ő még mindig a
biztonsági övét próbálta becsatolni, és a szokásosnál is nagyobb kerülővel ment
haza, attól tartva, hogy követik. Azon az estén végre lehetett volna ideje
aludni, de képtelen volt rá… egész éjjel azon járt az esze, hogy mit
jelenthettek Tímár szavai, és tartott attól, hogy a halálos ítéletét.
**
– Oké, figyelj! Nyolc
állat utazik a buszon. Elöl a róka, mögötte a sün, mellette a medve, egy kicsit
hátrébb a nyúl, amögött az oroszlán, annak jobbján a zebra, aztán a ló, és
végül balról a hal. Mindegyik állat ül, kivéve a nyolcadik utas a halál. Érted, ugye? A hal áll, azaz halál,
úgy, mint Nyolcadik utas a halál.
Tudod, az egy…
– Igen, egy film. Tudom – válaszolta Lina
félig hitetlenül, félig elborzadva.
Marcit aznap ismerte meg, amikor a férfi
beállított, és közölte, hogy épp leváltotta Danit a védelem tekintetében.
Először kifejezetten szimpatikusnak tűnt: kedves arca, szőke haja, meleg
sötétbarna szeme és jó kiállása volt, ráadásul legmélyebb megkönnyebbülésére
inkább Tomihoz tudta hasonlítani őt jellemében, mintsem Szentirmay Danihoz.
Aztán elsütötte a legelső faviccét…
– Ne csináld már, ez tényleg vicces volt –
közölte mély meggyőződéssel a férfi.
Lina halványan elmosolyodott; hiába a béna
viccek, Marci továbbra is kifejezetten kedvesnek látszott, amit nagyon is
értékelt.
– Oké, nem volt olyan rossz – hagyta meg, majd
letelepedett a férfi mellé, és átnyújtott neki egy kávéscsészét. Kényelmesen
hátradőlt a kanapén, óvatosan megfújta a saját, forró teáját, aztán érdeklődve
fordult Marcihoz. – Szóval te… hogy is kerültél ebbe a fura őrző-védő szerepbe?
– érdeklődött, próbálva leplezni a kíváncsiságát.
– Mi csak Daninak segítünk – vont vállat
könnyedén a férfi, de Lina a hangsúlya ellenére is érezte, hogy valami
változott a tartásán. Úgy tűnt, egy kicsit feszültebb lett, mintha gondosan
figyelt volna arra, hogy semmi létfontosságút ne áruljon el neki. – Középiskolás
korunk óta ismerjük egymást, bennünk bízik a legjobban, és ehhez az ügyhöz,
érthető okokból, bizalmas emberekre volt szüksége.
– Szóval te is rendőr vagy, vagy valami
ilyesmi? – kérdezett tovább a lány.
– Katona – javította ki a férfi.
Lina felvonta a szemöldökét. – Milyen furcsa…
– Micsoda? – mosolyodott el Marci. – Nem
nézted ki belőlem?
– Nem az – ingatta a fejét a lány. – Ti
vagytok a furcsák. Rendőrség, légierő, katonaság… Hol dolgozik a negyedik
barátotok? Kém?
A férfi felnevetett. – Túl sok amerikai filmet
néztél – jegyezte meg. – Laci tűzoltó, a katasztrófavédelemnél szolgál.
– Azért azt ne mondd nekem, hogy ez nem
különös – kortyolt a barackos teába Lina, továbbra is a homlokát ráncolva. –
Ezek azért eléggé eltérő… érdeklődési körök. Válogatott egy társaság vagytok.
– Őszintén szólva, annyira nem eltérő – vont
vállat Marci. – Egy középiskolába és egy egyetemre jártunk. A hivatásosokat a
legtöbbször egy helyen képzik, még ha eltérő oktatás keretében is… miért
annyira különös, hogy jó barátok lettünk? Tomi és Dani például kolis
szobatársak is voltak. Már fiatal korban is szeretik erősíteni az integrációt a
honvédelmi szervek között, ez nem újkeletű.
Lina gyanakvása valamennyire elcsitult: amit a
férfi elmondott, tényleg logikusnak tűnt, ráadásul vajmi kevés rálátása volt az
efféle dolgokra, hiszen a családjában soha senki nem adta ilyen pályára a
fejét.
– És mondd… – nyújtotta ki a lábát, hogy
feltehesse a dohányzóasztal tetejére – Szentirmay mindig ilyen szemét?
Marci hangosan felnevetett.
– Dani jó ember. Sok mindent kellett kiállnia
az élete során, mint mindannyiunknak – vonta meg a vállát. – Mindenki máshogy
reagál a megpróbáltatásokra. Dani nem a világ legkedvesebb embere, azt nem
tagadom, de nem rosszindulatú, és bármikor, gondolkodás nélkül rábíznám az
életem.
Lina elgondolkodva bámult a bögréjére, és
magában – még ha kelletlenül is – be kellett látnia, hogy egyet tudott érteni
Marci szavaival. Hiszen ő maga is rábízta az életét Danira… még akkor is, ha
gyerekes fantáziában legszívesebben megfojtotta volna őt egy kanál vízben. Reménykedett
abban, hogy a lehető leghamarabb véget érhet ez a borzalmas szakasz az
életében, és ő hosszú évekkel később egy kicsivel több megnyugvással nézhet
majd vissza erre a fájdalmas időszakra.
**
A jelenkori művészet
előadására a barátai nélkül ült be. Livi aznap lógott, Klári lebetegedett,
Zsombor pedig… Lina nagyot nyelt, majd a mellette ülő, szőke férfira fordította
a pillantását, aki éppen a telefonján nyomkodott valamit. Lacit reggel ismerte
meg, amikor felváltotta Marcit az őrizetében, a férfi pedig természetesen az
egyetemre is elkísérte. A tanárai továbbra sem lepődtek meg a gardedámjain –
úgy tűnt, Szentirmay tényleg mindent kézben tartott, ahogy azt ígérte –, így
neki nem kellett kellemetlen köröket lefutnia velük.
Mindenesetre, azt nem csodálta, hogy a közeli
baráti körének hiányában a távolabbi ismerősei nem merték megközelíteni őt.
Zsombor halála után sok minden megváltozott egyébként is, és ő azt vette észre,
hogy azok, akik nem álltak közel hozzá, nem tudták kezelni a helyzetet, nem
tudták, mit mondhatnának, hogyan beszélgethetnének vele. Az egyébként is kínos
pillanatokat az sem segítette elő, hogy őt minden nap bébiszitterek
kísérgették… Lina természetesen értette a miérteket, de még ennek ellenére is
fájt neki a csoport- és évfolyamtársai viselkedése.
– Neked nem figyelned kellene? – suttogta Laci
vigyorogva, ahogy elkapta a pillantását, és közelebb hajolt hozzá. Linát
megcsapta a parfümje kellemes illata, és hirtelen azon kezdett gondolkodni,
hogy vajon mennyit fújhatott magára reggel, ha még a nap közepén is ilyen jól
érződött rajta. Vagy, számba véve az elegáns öltönyt és a fényesre súrolt
bőrcipőt, amit a férfi egyébként viselt, inkább kifejezetten drága lehetett…
– Figyelek – vetette ellen Lina.
– Ühüm, azt látom – mormolta vissza Laci.
A lány felhúzta az orrát, majd visszafordult
az előadás felé, de akárhogy is igyekezett, a figyelme újra elkalandozott.
Jegyzetelés helyett öntudatlanul is rajzolgatni kezdett a füzetébe, és csak
arra eszmélt fel, hogy a mellette ülő férfi sikertelenül próbálta magába
fojtani a halk nevetését. Lepillantott a rajzára, hogy konstatálja a rosszul
sikerült karikatúrát, amit a tanáráról firkálgatott. Sóhajtva dőlt hátra, majd
megkereste a tekintetével a terem falára szerelt órát, hogy megnézhesse, mennyi
idő van még hátra az előadásból. Az utolsó tizenöt percet gyakorlatilag
végigszenvedte, és úgy érezte, legalább a fél élete eltelt addig, mire a tanár
végül befejezte az órát.
– És most merre, szép hölgyem? – érdeklődött
Laci, miután szinte utolsóként elhagyták a termet. Lina direkt engedett maga
elé mindenkit, így most a viszonylag kihalt folyosón sétálhattak végig, nyugodt
csendben. A férfi bókként is értékelhető megszólítására már szinte oda sem
figyelt: reggel óta ezt hallgatta, és viszonylag rövid idő alatt rájött, hogy nem
kell komolyan vennie. Legalábbis nem szerette volna komolyan venni. Persze, azt
nem állította, hogy a szőke és nagyon jóképű Laci viszolygást váltott ki
belőle, mert egyáltalán nem, de… Jelenleg kisebb baja is nagyobb volt ennél.
– Azt hiszem, haza – sóhajtotta Lina. – Túl
fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi mást csináljak… – vallotta be.
– Esténként nem tudsz aludni? – kérdezte Laci
megértő pillantással, és ahogy a lány felpillantott rá, néhány másodperc
erejéig úgy érezte, a férfi tényleg átérezte, min ment keresztül.
– Veled is… volt már így? – kockáztatta meg a
kérdést.
Laci halvány-szomorúan elmosolyodott. –
Rengetegszer – vont vállat, majd kinyitotta előtte a Képző kapuját, és maga elé
engedte. Az utcán hideg szél csapott az arcukba, Lina pedig feljebb húzta a
vörös színű sálját, hogy az takarja az arcát is. – Az én szakmámban ez
majdhogynem mindennapos – tette hozzá.
– Azt hittem… ehhez hozzá lehet szokni –
motyogta maga elé bizonytalanul a lány.
– Valamennyire meg lehet szokni – hagyta rá
Laci. – De ha az ember ilyen hivatást választ, általában azért teszi, mert
segíteni szeretne. Mindig vannak… megrázó esetek.
Lina nagyot nyelt, majd mélyet sóhajtott. –
Sajnálom.
– Ne sajnáld, én választottam magamnak –
felelte a férfi. – Visszatérve az alvási gondjaidra… az idő majd segít. Az ügy
is meg fog oldódni, te pedig újból normális életet élhetsz.
– Kezdek kételkedni abban, hogy létezik még
olyan – jegyezte meg keserűen a lány.
– Mi ez a lehangoltság? – lépett mellé valaki
gyakorlatilag a semmiből. Lina nem látta vagy hallotta közeledni, így még annak
ellenére is majdnem Laci nyakába ugrott, hogy egyébként felismerte a hangját.
– Basszus, halálra rémisztettél! – nyögött
fel, miután elhúzódott a felröhögő Lacitól.
Tomi, aki szintén nehezen palástolta a
nevetését, megpróbált enyhe bűnbánatot tettetni.
– Ne haragudj, nem az volt a cél –
mentegetőzött, ahogy tovább indultak. – Minden rendben van? Mármint, a
búslakodáson kívül.
– Minden, persze – bólintott Laci. – Te
váltasz? Azt hittem, Dani jön.
– Közbejött neki valami, de elvileg hajnalban
befut – magyarázta Tomi.
– Hajnalban? – vonta fel a szemöldökét Laci.
– Ne kérdezd, mondtam neki, hogy inkább
aludjon, de ismered, milyen – morogta Tomi lehangoltan. Lina érdeklődve
hallgatta a beszélgetést, miközben lehajtotta a fejét, és a csizmája orrát
bámulta maga előtt.
– Idióta – egészítette ki készségesen Laci, és
a lányból még annak ellenére is kiszakadt egy kevés kuncogás, hogy érezte, a
férfi sokkal szeretetteljesebb felhanggal mondta ki ezt a szót, mint ő tette
volna. A két férfi elnézően mosolygott rá, ezt még a szeme sarkából is látta.
De nem érdekelte. Addig nem, ameddig nem kellett Szentirmay Dani jelenlétét
elviselnie a délután folyamán.
**
Dani, amint belépett a
lépcsőházból a folyosóra, egyből szembe találta magát Auréllal, aki a
tekintetéből ítélve, kifejezetten rá várt. Ezt nem igazán tudta hová tenni,
elvégre kölcsönös ellenszenvük miatt elég ritkán folytattak egymással baráti
bájcsevejt szabadidejükben.
– Valami probléma van? – kérdezte, elindulva
Ambrus irodája felé. Aurél csatlakozott hozzá, elvégre a maffiafőnök
mindkettejüket hívatta, különös hirtelenséggel. Dani nem is értette, miért, és
tartott attól, hogy valami komoly történhetett. Előző nap reggel jelentett
Ambrusnak a múltkori Véghnél tett látogatásáról és Tímárról, és noha a férfi
idegesnek látszott miatta, akkor elengedte őt annyival, hogy vigyázzon magára.
– Te tudod, mi lehet az oka a hirtelen
audienciának? – kérdezte mogorván Aurél.
– Nem – vont vállat Dani. – Tegnap reggel
beszéltem vele, de arról már hallottál, gondolom.
– Ambrus elmesélte – felelte Aurél, meglepően
higgadtan. – Megpróbáltam utána nézni ennek a Tímárnak, de elég jól bevédte
magát.
Dani meglepetten sandított felé. – Te néztél
utána?
– Ambrus igyekszik diszkréten kezelni a Végh-ügyet.
Nem akar rémületet alsóbb szinteken – válaszolta a másik. – Egyelőre elég
nyugodt a légkör, mostanában a szállítmányaink is rendben vannak, nincs
szabotázs. Ambrus szerint vihar előtti csend… – sóhajtotta. – Mindegy, a
lényeg, hogy elkezdte félteni a szép pofidat a mostani hétvége után.
– Még nem végeztem a feladatommal.
– Az lehet, de rajtam kívül itt senki sem
kívánja a halálodat, Szépfiú, és még én is belátom, hogy jelenleg nem lenne
ideális elásnom téged – vágta rá türelmetlenül Aurél. – Sanszos, hogy Ambrus
visszarendel Véghtől a biztonságod érdekében.
– Akkor majd lebeszélem róla – jelentette ki
hűvösen Dani, majd bekopogott a maffiafőnök irodájába. Bosszantották Aurél
szavai, még akkor is, ha a lelke mélyén belátta az igazát. Nem várt volna
ilyesmit a férfitól, és nem is volt szüksége ilyen (hozzá mérten) lágy
hozzáállásra tőle. Be akarta fejezni a megkezdett munkát, elvégre semmit nem
hagyott félkészen.
– Üljetek le – invitálta őket beljebb Ambrus, és
eltolta maga elől a gyümölcssalátája maradékát. – Szeretnék… komolyan beszélni
veletek, mivel eddig… nem voltam őszinte – kezdett bele habozva. Dani csak nagy
ritkán hallotta ilyennek a férfit. Sem Aurél, sem ő nem szólaltak meg. Tudták,
hogy a maffiafőnök magától is folytatni fogja. – Nem most ismertem meg Végh Emilt
– vallotta be. – Tudom, mik a céljai, és miért teszi, amit tesz.
A kijelentésen még Dani is meglepődött:
alapvetően jó emberismerőnek tartotta magát, mégsem tűnt fel neki, hogy Ambrus
hazudott volna nekik Véghgel kapcsolatban.
– Micsoda? – kérdezte Aurél döbbenten. – Mégis
honnan?!
Ambrus halványan elmosolyodott, de Dani
egyszerre látott a tekintetében szomorúságot és lelkiismeret-furdalást.
– Már azelőtt ismertük egymást, hogy ti
megszülettetek volna – sóhajtotta. – Gyerekkorunkban barátok voltunk, együtt
kerültünk a maffiához és együtt másztuk meg a ranglétrát. De a hatalomvágy… a
legjobb barátságoknak is véget vethet – komorodott el, és az arcán már nyoma
sem látszott mosolynak. – Ő is a szervezet vezetői posztját akarta megszerezni,
épp úgy, ahogy én. Ráadásul, a sors fintoraként, mindketten ugyanabba a nőbe
szerettünk bele.
Aurél olyan fejet vágott, hogyha Dani jobb
kedvében van, még akár nevetni is tudott volna rajta.
– A Madame-ról van szó? – hűlt el.
– Igen – felelte Ambrus, nem nézve egyikőjük
szemébe sem. – Nehéz idők voltak. A szervezet akkori vezetője egyértelmű utód
nélkül halt meg. Emil és én… mindketten hatalmat akartunk. Mariann jelenléte
pedig csak nehezítette az egyébként is rossz helyzetet. Kemény harcot vívtunk
egymással, és végül ő maradt alul. Nem öltem meg, és ezt ma már bánom. De az
akkori énem még jóval naivabb volt, és őriztem a barátságunk emlékét. Úgy
gondoltam… – sóhajtotta –, hogy megfelelő példát statuálok azzal, ha
kisemmizem, de meghagyom az életét. Hogy ezzel megmutatom a leendő
ellenfeleimnek, ki is Szokol Ambrus. Nos, valóban megmutattam – mosolyodott el
keserűséggel és öniróniával telten. – Mariann feleségül jött hozzám, a maffia
pedig szinte aranykorát élte. Emilnek el kellett hagynia az országot, egyedül
és nincstelenül, én pedig sosem hittem, hogy valaha is újra látom. Amikor újra
feltűnt… teljességgel egyértelmű volt, mi a célja.
Dani hitetlenül, elkomorodva hallgatta végig a
rövid monológot. Nem számított erre a fordulatra, de azt be kellett vallania,
hogy sok mindent megmagyarázott. Gyorsan járt az agya, és mostanra teljesen más
színben láttatta a saját terveit, és a Végh-maffiába való beépülését is. Ambrus
története teljes mértékben rávilágított arra, amiben eddig nem lehetett
teljesen biztos: hogy Végh Emil egyáltalán nem bízott benne, és tisztában volt
a szándékaival. Annyi szerencséje volt, hogy Véghnek még így is megérte az,
hogy információkat szerezzen rajta keresztül, és rálátása legyen Ambrus
lépéseire. Dani tudta, hogy csak és kizárólag Végh kíváncsisága miatt nem ölték
meg az első adandó alkalommal. Ambrus nagyot kockáztatott, és legfőképpen az ő
életét tette fel tétként. Nem bánta igazán, ez is a munkaköre része volt.
– Miért nem tartottad megfigyelés alatt? –
kérdezte halkan.
– Egy ideig megfigyelés alatt állt. Évekig –
válaszolta Ambrus. – De úgy tűnt, teljesen elveszítette önmagát, és én nem
pazaroltam embereket rá. Hidd el, ma már bánom, hogy ennyire felelőtlen voltam.
Egyszer, úgy tűnik, meg kell fizetnem az összes fiatalkori hibámért – nevette
el magát halkan. – Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek mindent, és hogy így
küldtelek el hozzá kémkedni – pillantott Danira. – De… nehéz volt lenyelnem a
büszkeségemet, és biztos voltam benne, hogy az elején nem eshet majd bajod.
Tudtam, hogy érdekelni fogod őt, és rajtad keresztül érdekelni fogják az én
terveim.
Aurél felhorkantott, majd hátradőlt a
székében, és bosszúsan keresztbe fonta a karját maga előtt.
– Szóval a jó öreg Emil valószínűleg évek óta
ezen a kedves kis revanson munkálkodik, nem igaz?
– Minden bizonnyal – hagyta meg Ambrus
kelletlenül. – Dani, azt hiszem, mindent megtudtál, amit értelmes és
biztonságos keretek között megtudhattál tőle. Szóval itt az ideje, hogy
felhagyj a kettős ügynök szerepeddel. Nem akarom ilyen válságos időkben elveszíteni
az egyik legjobb emberemet, és Emil jobbkezének múltkori viselkedése aggaszt.
Ráadásul valószínűleg Emil is hamar megelégelné a dolgot, ha egy idő után úgy
véli, nem tudja rajtad keresztül eléggé kifigyelni a terveimet. Tudom, hogy
adsz neki jól megtervezett információmorzsákat rólunk, de kezd túl veszélyes
lenni.
Dani összepréselte az ajkait egy pillanat
erejéig, majd mély levegőt vett.
– Még nem végeztem a munkával – jelentette ki.
– Már így is sokkal előrébb vagyunk, mint
másképpen lehetnénk. Sok információt kaptam a szervezetéről, és ez nekem épp
elég – felelte Ambrus, a hangját enyhe él színezte. Dani tudta, mit jelentett
ez, és tisztában volt azzal is, hogy kezdte kihúzni a gyufát a főnöknél.
Alapvetően nem volt okos ellenkezni az idős férfival; jóllehet az szelídnek
tűnt első látásra, nem véletlenül vezetett egy kiterjedt alvilági bandát.
– Egyelőre nincsen meg minden információm,
amit meg szerettem volna szerezni – folytatta mégis, okosan megválogatva a
szavait. – Még egyetlen hetet kérek, utána befejezem.
Ambrus komoly pillantással nézett rá,
láthatóan mérlegelve a döntést.
– Egy hét, nem több – bólintott rá végül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése