X. Zaklatott

Dani hátrapillantott a tükörben.

– Alszik?

– Inkább elájult – vélte Tomi, ahogy hátrafordult, hogy jobban ráláthasson a lányra.

– Legalább csöndben van – vonta meg a vállát Dani, mire a barátja mosolyogva csóválta a fejét.

– Ne viselkedj így vele. Nem tehet semmiről – próbálta enyhíteni a helyzetet.

– Nem tehet semmiről? Ne nevettess, Tomi! – morogta Dani. – Ha nem keveri bele magát az ügybe, most nem itt tartanánk.

– De visszaforgatni már nem tudod az idő kerekét – figyelmeztette Tomi. – Semmi szüksége arra, hogy belérúgj. Már így is a földön fekszik – sóhajtotta. – Mennyit akarsz neki elmondani a történtekről? – kérdezte, miután Dani nem felelt.

– Amennyit feltétlenül tudnia kell a túléléshez – közölte a férfi.

Tomi nem kérdezett többet, így az út további része nyugodtan telt, már amennyire egy ennyire nehéz koraeste után telhetett. Közös megegyezéssel a Princípiusz felé tartottak. Az volt jelenleg az egyetlen hely, ahol maradéktalan biztonságban tudhatták a lányt. A telephelyen egyetlen lámpa sem égett, de Dani úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Leparkolta az autót, hogy az ne látszódjon az utcafront felől, majd kiszállt.

– Én nem fogom becipelni – jelentette ki szinte azonnal, amikor Tomi kinyitotta a hátsó ajtót.

– Felkeltjük – sóhajtotta a barátja. – Kevésbé lesz halálra rémült, mintha becipeljük egy vadidegen helyre – vélte. – Vagyis… hát, remélem, hogy fel tudjuk kelteni – guggolt le a kocsi mellett, hogy nagyjából egy szinten lehessen az ülésen fekvő lány fejével. Dani végignézte, ahogy gyengéd mozdulatokkal megpróbálta felrázni őt.

– Hol vagyunk? – kérdezte zavart, ideges, enyhén rekedt hangon.

– Biztos helyen – kerülte ki a választ Tomi, majd óvatosan felültette a lányt. – Gyere, menjünk be. Ott le tudunk ülni.

Karolinán látszott, hogy azt se tudta, hol van. Néhány pillanatig, miután felállt, Dani meg volt róla győződve, hogy egyszerűen össze fog esni. Elgondolkodott azon, hogy talán tényleg segítenie kellene neki… de aztán a lány valahogy összeszedte magát, és a kínálkozó pillanat elsikkadt.

Mivel múltkor egy kicsit kitakarította a helyet, a Princípiusz olyan tisztának tűnt, mint az elmúlt másfél évben soha. Dani továbbra sem örült annak, hogy újra használniuk kellett egykori főhadiszállásukat, de a szükség, mint mindig, most is törvényt bontott. Ameddig ő kávét főzött Tominak és magának, addig a barátja teát készített a továbbra is igencsak kornyadozó lánynak. Hiába volt odabent fűtés, és hiába viselte a sajátján felül még Tomi kabátját is, a lány továbbra is remegett.

– Talán reggelre kellene halasztanunk ezt a beszélgetést – javasolta Tomi aggodalmasan, ahogy Karolina kezébe nyomta a forró bögrét. A lány olyan mohón kortyolt belőle, hogy egészen biztosan megégette a nyelvét, de úgy tűnt, ebben a pillanatban még ezzel sem törődött.

– Nem. Hallani akarom – rázta meg a fejét.

Dani magában felhorkantott, és majdnem megmondta neki, mennyi joga van követelőzni ebben a pillanatban, de végül hagyta, hogy Tomi tekintete elhallgattassa.

– Rendben van. Dani? – pillantott rá a barátja, rövid mérlegelés után.

Dani mélyet sóhajtott, megitta a kávéja utolsó kortyát, aztán leült a kanapéra, szemben a lánnyal.

– Figyelj, Karolina… – kezdett bele, igyekezve türelmesnek tűnni.

– Lina – javította ki a lány, meglepően harciasan. Dani csak megforgatta a szemét, ezzel jelezve, hogy nem érdekli az idióta becenév.

– Elmondok annyit, amennyit feltétlenül tudnod kell, de remélhetőleg nem sodor még nagyobb veszélybe – folytatta könnyedén, mintha a lány közbe sem vágott volna. – Se többet, se kevesebbet. Ha nem értesz valamit, kérdezhetsz, de ha nem akarok válaszolni, nem fogok. Világos és érthető voltam? – vonta fel a szemöldökét.

A lány erre már határozottan sértetten meredt rá. – Ez nem túl tisztességes. Szerintem jogom lenne…

– A legkevésbé sincsen jogod semmihez – vágott közbe Dani bosszúsan. – Egyelőre örülj annak, hogy még életben vagy. Ha nem fogod be a szádat, lehet, hogy ez hamar megváltozik…

– Dani! – szólt rá Tomi rosszallóan, majd Karolinához fordult. – Meg kell értened, hogy ez nekünk is nehéz. Pengeélen táncolunk, és téged sem szeretnénk nagyobb bajba keverni – magyarázta kedvesen.

– Ma megpróbáltak megölni – remegett meg a lány hangja. – Szerintem én is éppen eléggé pengeélen táncolok… és tudni akarom, miért történt.

– Ide figyelj, te ostoba, korlátolt kis liba – szűrte a fogai között Dani, meg sem próbálva titkolni azt az enyhe indulatot, ami felcsapott benne. Isten látta lelkét, ez a neveletlen csitri úgy fel tudta bosszantani, hogy azt még Végh Emil és az egész bandája is megirigyelhette volna. – Ameddig én vagyok az, aki megpróbál téged életben tartani, és kockáztatom ezért nem csak a saját, de a barátaim testi épségét is, addig neked itt csend a neved, és szó nélkül teszed, amit mondok! Érhető voltam?

A lány halványan elvörösödött a nyilvánvaló dühtől, majd felpattant a fotelből. Tomi kabátja lecsúszott a válláról, és jóllehet még mindig remegett, valószínűleg inkább a haragtól, mint a fáradtságtól és a sokktól.

– Semmi jogod így beszélni velem, te idióta! – sziszegte.

Dani is felpattant, és már épp készülődött volna visszavágni, de Tomi megelőzte.

– Elég legyen – csitította mindkettejüket, ahogy szintén felállt. – A veszekedés nem vezet sehová. Mindkettőtök álláspontját meg tudom érteni, de be kell látnotok, hogy ebben a helyzetben egymásra vagyunk utalva – nézett rájuk megerősítésképpen. Dani kelletlenül viszonozta a pillantását. – Próbáljatok felnőttként viselkedni – tette hozzá, és Dani tudta, hogy ez elsősorban neki szólt. – Szóval, kezdhetjük elölről? – erőltetett mosolyt magára. – Lina, ő itt Dani. Dani, a kisasszony Lina.

– Mit vársz tőlem, békejobbot? – morogta Dani, ahogy a barátjára sandított.

– Pontosan – mosolygott tovább Tomi. A lány felhorkantott, ezzel fejezve ki a véleményét, és bár Daninak ebben az egy dologban egyet kellett értenie vele, mégis tudta jól, hogy Tominak igaza van. Így hát alkalmazta az okos enged elvét, és kedvetlenül bár, de valóban kezet nyújtott Karolinának, most először, mióta ismerték egymást… ha másban nem is, legalább ennyiben tényleg szimbolikusnak számított a gesztus.

A lány úgy érintette meg, mintha minimum egy döglött csúszómászóval fogott volna kezet, de az idegenkedése nem hatotta meg. Hagyta, hogy a nyugalom kimossa belőle az eddigi indulatait, majd visszaült a kanapéra, és felkészült arra, hogy újra belefogjon a történetbe.

– Semmit nem fogok kétszer elmondani – szögezte le. – És remélem, nem kell kitérnem arra, hogy ezek az információk bizalmasak – tette hozzá, majd várakozón Karolinára pillantott. Az néhány percig csak dacosan bámult vissza rá, de aztán kelletlenül bólintott.

Dani, mielőtt folytatta volna, mély levegőt vett. Tudta jól, hogy okosan kellett lavíroznia a túl sok és a túl kevés információ között. Egyrészt, a történtek után ténylegesen visszás lett volna, ha továbbra is teljes tudatlanságban hagyják a lányt… másrészt, ez akár ahhoz is vezethetett volna, hogy tovább kutakodik, és még nagyobb veszélybe sodorja magát. Dani, miután valamennyire kiismerte már a természetét, ezt nem szerette volna megkockáztatni. Ha pedig túl sokat mond el, az még nagyobb veszélyeket rejthetett.

– Magyarországon, mint minden más országban, akadnak kiterjedtebb bűnszervezetek – kezdett bele, megpróbálva annyira türelmesnek hangzani, mintha egy kisgyereknek magyarázna. – A magyar alvilág, hogy úgy mondjam, nagyobb részt egységes. Aki olyan körökben forog, kivétel nélkül tudja, hogy van egy egyeduralkodó szervezet, amit a könnyebbség kedvéért nevezzünk maffiának.

A lány hitetlenül szisszent fel. – Maffiának?

– Mit gondoltál, mit takart az alvilági nagykutya kifejezés? – sóhajtotta a férfi.

– Nem tudom. Nem ezt – nyelt nagyot. – De akkor… akkor ez azt jelenti, hogy a… hogy ez a maffia Zsombort… – ejtette ki habozva és továbbra is tartózkodón a szót, láthatóan nem tudva, hogy is fogalmazhatná meg azt, ami a fejében járt.

– Nem – közölte Dani szárazon, még a hebegés ellenére is elértve, mire célzott. – Egyszerűbb lenne, ha végighallgatnál, és nem találgatnál – tette hozzá. Karolina erre összeszorította az ajkait, majd bosszúsan biccentett. – Alapvetően nem a maffiával van a probléma – fogalmazta meg. – Egy profin működő szervezetről beszélünk, ami az esetek kilencven százalékában tiszta munkát végez. Magyarországon ritkán van olyan helyzet, amikor konfliktus adódik a maffia és kisebb, frissen színre lépő kartellek között. Ennek prózai okai vannak: tekintve a maffia kiterjedtségét, elég komoly tőke és szervezés szükséges ahhoz, hogy bárkinek is esélye legyen ellenük. Egyszerűen megfogalmazva, nem éri meg. Az általános gyakorlat így az, hogy kisebb konfliktusok esetén a maffia szövetségkötéssel magába olvasztja a fel-felbukkanó, tiszavirág életű kiskirályokat. Ez azonban – folytatta egy rövidke szünet után – a közelmúltban megváltozott. A hatalmi egyensúly megbomlott, mióta felütötte a fejét egy, a maffiához hasonló méretű szervezet, ami egyáltalán nem mutat hajlandóságot a szövetségkötésre, sőt mi több, egyértelműen ellenséges a fellépésük. A vezetőjüknek van pénze, és még több a pénzéhez hűséges embere. A két fél jelenleg háború felé sodródik. A barátod, valószínűleg az egykori párján keresztül, ennek az új szervezetnek az útjába került. Az okokat még pontosan nem tudom, de a vezetőjüknek szemet szúrtál a kutakodásod miatt, és zavarja őt a jelenléted. Amikor megpróbáltál besétálni a Puerto Ricóba, majdnem tálcán kínáltad magad nekik, szöszi.

Mire a kis monológ végére ért, a lány halottfehérré sápadt. Dani ismét annak látta, mint azon az estén, amikor kirángatta őt abból a klubból: egy nagyon fiatal, naiv kislánynak, aki nem érdemelte ezt. Még szerencse, hogy ezt a szentimentalitást hamar félre tudta söpörni, helyettesítve egy adagnyi szenvtelenséggel. Az égvilágon semmi köze nem volt Pető Karolinához, és ameddig életben volt, és nem egy hullaházba tolták be, a sorsa sem érdekelte.

– És akkor te… – suttogta.

– Beépítve dolgozom, egyrészt, hogy képben legyek az új szervezet ügyeivel kapcsolatban, másrészt pedig, hogy kiderítsem, mi történt a barátoddal – hagyta meg Dani, bár azt esze ágában sem állt kifejteni, hogy jelenleg nem a rendőrség beosztottjaként ásta bele magát Végh ügyeibe. A lánynak ehhez az égvilágon semmi köze nem volt. – A banda vezetőjének vannak téglái a Központi Nyomozó Irodán belül, így ha nem akartam feleslegesen kompromittálni magam, nem húzhattam tovább a barátod halálának az ügyét a Kerületi Ügyészség előtt, főleg nyom híján. Nem tudom, mi az oka annak, hogy ma megtámadtak, ennyire korán. Ez felesleges kockázatvállalás, főleg annak fényében, hogy egyszer már sikerült lebeszélnem a nagyfőnököt arról, hogy vérdíjat tűzzön ki a fejedre.

A lány ismét elnémult, jó néhány perc erejéig. Tominak érezhetően nem volt mondandója, Dani pedig úgy döntött, kivárja, hogy Karolina kérdezzen valamit, ha egyáltalán akadt értelmes kérdése.

– Én… nem tudom, hogy köszönjem meg – suttogta, és a szeméből mostanra minden dac és harag eltűnt. Dani pár pillanaton át csak figyelte, most először véve egy kicsit jobban szemügyre őt. Ha elvonatkoztatott attól, mennyire irritálta már csak a létezése is, azt el kellett ismernie, hogy kifejezetten szép arca volt, szimmetrikus és finom vonásokkal. A szemébe jelenleg könnyek gyűltek, ami csak ráerősített a megkínzott őzsuta kinézetre, Danit pedig kifejezetten felbosszantotta, hogy ez még annak ellenére is hatással volt rá, hogy tudta, a lány a való életben a legkevésbé sem védtelen és csendes… vagy ezek hiányában legalább józan ésszel elviselhető.

– Csak annyit tegyél meg, hogy maradj a fenekeden, és hagyd ránk a munkát – morogta vissza.

Karolina hosszú másodperceken át nem felelt, csak bámult maga elé, de végül, nagy nehezen, rábólintott a kérésére.

– Rendben van – sóhajtotta. – De… mi lesz most?

– Megpróbálom kideríteni, miért támadtak meg pontosan. Nem tudom, mi lesz a végkimenetele – felelte Dani, nyugalmat erőltetve magára. – Egészen biztosan folytatódni fog a védőőrizeted, de nem rendőri keretek között.

– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány, egyre zavartabban. – Hiszen… nyíltan megtámadtak. Megsebesítettek egy rendőrt. Ebből… úgy értem, ennek nem lesz következménye?

– Nem hiszem. Nagy valószínűséggel arra kérnek majd, hogy simítsam el a történteket, én pedig meg fogom tenni. Ha újból megnyitnák az ügyet, az már csak zavaró tényező lenne, és nem akarom, hogy több ártatlan ember sérüljön meg – közölte a férfi.

– De ez…

– Mi fogunk őrizni, Lina – szakította félbe a lány kezdődő szavait Tomi, megelőzve ezzel Danit magát is. – Tulajdonképpen eddig is így tettünk, csak nem voltál tudatában. Ezért tudtunk ma olyan hamar odaérni Danival. Igazából a mi hibánk, hogy egyáltalán a hadnagyot meg tudták lőni, nem figyeltünk eléggé.

– De te azt mondtad, hogy a… hogy a légierőnél szolgálsz – nézett Karolina Tomira. – Akkor mégis…

– Danival nagyon régóta ismerjük egymást. Bizalmas emberekre volt szüksége – felelte a férfi.

– Összesen négyen vagyunk, felváltva fogunk őrizni – vette vissza a szót Dani. – Nem biztos, hogy mindig a közvetlen közeledben leszünk, és látni is fogsz minket, de ezek után, ameddig megoldást nem találunk a történtekre, sehová nem mehetsz egyedül. – Néhány pillanat erejéig úgy tűnt, a lány tiltakozni akart, de szerencsére képes volt olyan tekintettel illetni őt, hogy végül elvette a szavát. Gondolatban megveregette a saját vállát ezért az időleges sikerért.

– És most… mit fogunk tenni? – kérdezte végül.

– Te lefekszel, és alszol egyet – mosolygott rá Tomi. – Hidd el, az fog a legjobbat tenni. A többit mi megoldjuk.

– Nem hiszem, hogy tudnék aludni – tiltakozott a lány elhaló hangon.

Tomi győzködni kezdte őt az ellenkezőjéről, Dani viszont nem törődött tovább a tirádával. Kivonva magát a társalgásból, a számítógépekhez sétált, és kihagyva Marci high-tech kütyüit, bekapcsolta az egyik viszonylag egyszerű laptopot. Átpörgetett néhány híroldalt, de egyik sem hozott le cikket semmi furcsa történésről. Hihetetlen nagy szerencséjük volt, hogy nem kapott visszhangot a mai estéjük. Már csak Tóthi hadnagyot és Stelcz őrmestert kellett elintéznie, bár úgy sejtette, ez utóbbi úgysem fog semmire emlékezni a sokktól.

– Elaludt, amint párnát ért a feje – lépett mellé Tomi, nem sokkal később. Dani, bár érzékelte természetesen, hogy a lány elhagyta a nappaliként és konyhaként funkcionáló helyiséget, nem fordított rá igazán figyelmet az elmúlt percekben.

– Kevéssé érdekel – vont vállat.

Tomi nevetve horkantott fel, ahogy leült az egyik mellette álló székre.

– Lehetnél vele kedvesebb. Nehéz időszak áll előtte – jegyezte meg.

– Mert az én elkövetkező napjaim rózsaszín mámorban fognak telni – morogta gúnyosan Dani, majd kikapcsolta a számítógépet.

– Nem, nyilván nem. De ez nem indok arra, hogy így viselkedj.

– Mindig így viselkedem. Ismerhetnél már – állt fel Dani, hogy a konyhába mehessen. – Még egy kávét?

– Inkább aludnod kellene, nem kávéznod – figyelmeztette Tomi, de Dani igazából tudomást sem vett róla. Egyébként is, a fejét merte volna tenni arra, hogy ezt a választ kapja… nem hiába voltak barátok majdnem tizenöt éve.

– Ezek szerint nem kérsz? – érdeklődött.

– Azt egy szóval sem mondtam – érkezett a felelet. Dani, miközben megtöltötte a kávéfőzőt, hallotta, hogy a barátja is felállt a székéről. – Mit mondasz majd Véghnek? Hogy akarod lebeszélni arról, hogy megpróbálja megölni?

– Még nem tudom – vallotta be Dani kelletlenül. – De valahogy megoldom.

– Ebben nem is kételkedem… csak aggódom érted. Lehet, hogy túl nagy kockázatot vállalsz azzal, ha most visszamész. Mi van, ha Véghnek is tervei vannak?

– Biztos, hogy tervei vannak, de egyelőre nem hiszem, hogy lépni fog. Ahhoz túl kíváncsi – mosolyodott el fanyarul Dani.

– Tudom, hogy értesz az efféle alakoskodáshoz, Dani, de ez nekem… túl veszélyes – ráncolta a homlokát Tomi. – Félek, hogy bajba fogsz kerülni.

– Ennek az egésznek finomságai és mélységei vannak – vont vállat Dani, nem fejtegetve a részleteket. Tomi nagyon jól tudta, hogy minden az egyensúlyon múlott: ameddig Véghet érdekelték az ő motivációi, addig neki is maradt lehetősége információkat szerezni a szervezetéről és talán Jutai haláláról is. – Nem kell aggódnod, mindig jól végzem a dolgom.

– Ezzel tisztában vagyok – nevetett fel Tomi, de a hangjába keserű-szomorú tónus vegyült.

– Végh lehet, hogy ravasz és okos, de túlságosan nagyravágyó és felszínes. Ez egyértelműen nekem kedvez – mutatott rá Dani.

– Legyen igazad – adta meg magát a barátja, egy sóhaj keretében, majd elfogadta a felé nyújtott, kávéval teli csészét. – Mikor akarsz indulni?

– Ha megittam a kávémat – emelte meg a saját bögréjét Dani, majd elfoglalta az egyik kényelmes fotelt, és nyugodtan nekiállt elkortyolni a feketét.

**

Végh irodája éppen olyan fullasztóan giccses volt, mint a legutolsó alkalommal, amikor itt járt, az idős férfi azonban a legkevésbé sem tűnt szívélyesnek.

– Hol van? – vakkantotta szinte egyből, amint meglátta őt.

Dani eljátszott a gondolattal, miszerint tettetnie kellene a tudatlant, de végül gyorsan elvetette az ötletet.

– A lányra gondolsz? – vonta fel a szemöldökét, ahogy kényelembe helyezte magát az egyik bőrfotelben.

– Ki másra gondolnék? – sziszegte Végh. – Hová tűnt?

– Jelenleg hét lakat alatt tartják, méghozzá joggal – vont vállat Dani. – Mit gondoltál, mi fog történni? Két rendőrt és egy ártatlan civilt akartál megöletni. Mégis mi volt a megfontolás emögött? Alig néhány órával azután, hogy lezárták az ügyet…

– Nem hiszem, hogy jogod van számon kérni – sziszegte Végh. – Sokkal inkább nekem lenne…

– Már megmondtam, hogy a lány nem tud semmit. Meggyőződhettél róla te magad is, hiszen nem tett vallomást, és az ügyet lezárták. Miért szúrja ennyire a szemed? – érdeklődött Dani, igyekezve úgy formálni a szavakat, hogy semmiféle vád ne hallatszódjon ki a hangjából.

– Kutatott utánunk – vont vállat érdektelenül Végh.

– És netán megijeszt egy huszonéves, egyetemista kislány? – kérdezte Dani, most már direkt enyhe gúnnyal. – Garantáltam neked, hogy nem tud semmit.

– Mitől ilyen fontos neked az a kis ribanc? – biccentette félre a fejét Végh, enyhe kíváncsisággal a hangjában, Dani pedig tudta, hogy ingoványos terepre tévedt.

– Ártatlan, én pedig nem szívesen ölök ártatlan embereket, ha nem feltétlenül szükséges – csempészett szenvtelenséget a szavai közé.

– Milyen édes ezt egy velejéig korrupt zsarutól hallani – kacagott fel Végh. Danit már-már kirázta a hideg a nevetése idegesítő hangjától.

– Gondolom, nincs kedved a rendőrségre pazarolni az energiáid – rántotta meg a vállát. – Valószínűleg nem jelentenének kihívást, de zavaró tényezők lehetnek. Márpedig át kellene rágnod magad pár rétegen, hogy ezek után eljuss a lányhoz. Nem hiszem, hogy megéri az erőfeszítést. Vannak fontosabb dolgaink, nem igaz?

– Kétségkívül – hagyta meg Végh, majd lepöckölte a hamut a cigarettája végéről.

– Elsimítom a meglőtt rendőr ügyét – állt fel Dani a helyéről, lezártnak tekintve a témát.

– El is vártam – hagyta meg az idősebb férfi, elégedett mosollyal. – Holnap tízkor tanácskozást tartunk – szólt még utána, mielőtt kilépett volna a helyiségből. – Lehetőleg ne késs.

– Nem szoktam – válaszolta Dani, majd lenyomta a kilincset, és maga mögött hagyta az cigarettafüsttől terhes irodát.

Amikor végre kiléphetett a friss levegőre, megnyugodva sóhajtott fel. Bár nem bízott teljes mértékig abban, hogy ténylegesen meggyőzte Véghet, mégis méltán remélhette, hogy ezt a csatát is ő nyerte. Aznapra nem akadt más dolga, minthogy elmenjen Ambrushoz, és elmesélje, mi történt: tisztában volt azzal, hogy a maffiavezér ugyanúgy várja a jelentését, mint ahogy Végh elvárta tőle, hogy megjelenjen.

Egyre inkább úgy érezte, hogy egy nagyon vékony kötélen táncolt, több tíz méter magasságban – és a legrosszabb az volt, hogy tudta jól, ő maga is kést tart a kezében, és egyetlen megfontolatlan lépése azzal fenyegethette, hogy véletlenül elvágja a saját túlélésének az esélyeit.

**

Lina meglepően kipihenten ébredt, de amint kinyitotta a szemét, rémület hullámzott végig rajta. Hosszú pillanatok erejéig fogalma sem volt arról, hol is lehetett, ilyen pedig még soha életében nem történt vele. A szobában félhomály uralkodott, és egyértelműen ismeretlen volt a számára… egészen addig, ameddig a szomszédos ágyon meg nem pillantott egy ismerős alakot, és el nem öntötték az előző nap emlékei.

Óvatosan felült, de továbbra is gondosan maga köré csavarta a meleg pokrócot, amit Tomitól kapott. Olyan hamar elaludt, mint talán még soha… bár tény, hogy annyi minden történt, és ő annyira kimerült volt…

Még mindig alig bírta felfogni azt a rengeteg szörnyűséget. Ami Tóthi hadnaggyal történt, és amit Szentirmay elmondott neki, mélyen felkavarta. A lelke mélyén persze nem volt naiv, és nem hitte, hogy a világ csodás hely, de sosem gondolta volna, hogy valaha is ilyet kell látnia a saját szemével. Maffia meg mesterlövészek, alvilági játszmák és Zsombor halála… Ez túl sok volt. Ráadásul Szentirmay őrnagy – azaz Dani, ahogy Tomi emlegette – nem volt a legjószívűbb őrangyal, akit el tudott képzelni magának. Ha őszinte akart lenni, az elmúlt este után jobban utálta őt, mint valaha, pedig igazából… hálás is volt neki mindenért, még ha ezt nehéznek is tűnt beismerni. Hiszen a férfi megmentette… és minden gonosz szava ellenére, kockáztatta az életét az ő épségéért. Rengeteg ember, akit a való életben kedvesebbnek hitt Szentirmay Dánielnél, nem tette volna meg ezt érte, ebben egészen biztos volt.

De ettől még nem kellett kedvelnie. Egy fikarcnyit sem.

Megpróbált úgy kiszállni az ágyból, hogy ne ébressze fel a tőle nem messze alvó Tomit. A homályos emlékeiből tudta, hogy az ajtó egy nagyszoba-konyha szerű helyiségbe vezetett, amit telezsúfoltak számítógépekkel, fura kütyükkel, meg egy csomó könyvvel. Rájött, hogy még mindig nem tudta, hogy hol van, és a furcsa nappali után a furcsa hálószoba csak még inkább elbizonytalanította. Ez a helyiség kisebb volt, mint a másik, az ablakot valamiféle zsalu fedte, és normális ágyak helyett két emeleteset toltak a falak mellé, amitől még apróbbnak tűnt a szoba.

Hiába próbált lassan felkelni, Tomi szinte abban a pillanatban felébredt, hogy ő lefejtette magáról a pokrócot, és igyekezett lábra állni. A férfi még csak kótyagosnak sem tűnt: olyan éberen nézett rá, mintha nem is aludt volna.

– Ne haragudj – köszörülte meg a torkát Lina. – Nem akartalak felkelteni.

Tomi halványan elmosolyodott. A lány most először figyelte meg őt jobban: tegnap este a sokk miatt nem igazán törődött azzal, hogy igazán szemügyre vegye a férfit. Határozottan jóképű volt, kedves vonásokkal, amiket sötétbarna szeme egyértelműen csak kihangsúlyozott.

– Semmi baj – felelte Tomi, ahogy felült, majd szintén sötétbarna fürtjei közé túrt, hogy kicsit rendbe hozza őket. Lina véleménye szerint nem ért el nagy eredményt, és ez, aznap először, megmosolyogtatta. – Egyébként is tovább aludtam, mint kellett volna – sandított a karórájára. – Hogy vagy?

– Egy kicsit… jobban – válaszolta őszintén Lina.

– Örülök – ajándékozta meg egy mosollyal a férfi, majd felállt. – Megnézem, Dani visszajött-e azóta.

– Elment? – szorult össze a lány torka, ahogy követve a példáját, szintén felpattant. – Oda…? – suttogta, ismét idegesen. Nem kedvelte különösen Danit, de azt még neki is el kellett ismernie, hogy ez az egész helyzet több mint rémisztő. A férfi beépítve dolgozott egy puccsra készülő szervezetnél, egy közeledő maffiaháború kellős közepén… kicsit sem tűnt életbiztosításnak, ő pedig nem kívánta a halálát. Ráadásul Dani őt próbálta védeni azoktól az emberektől…

– Igen – bólintott Tomi, és Linát nem nyugtatta meg a tény, hogy az ő hangjában is aggodalom bujkált. Követte a férfit, ahogy az kinyitotta az ajtót, és belépett a nagyszobába.

Az idegessége egy pillanat alatt elszállt: odakint ugyanis szinte egyből megpillantotta Szentirmay Danit. A férfi éppen az egyik fotelben ülve olvasgatott – vagy legalábbis tettette az olvasást, mert úgy tűnt, egyetlen szóra fókuszált a lap közepén –, az egyik ablak pedig kivételesen tárva-nyitva állt. Odakintről hideg, de megnyugtatóan friss levegő ömlött be a helyiségbe.

– Jó reggelt – pillantott fel rájuk Dani, majd becsukta a könyvet, és letette a dohányzóasztalra. Lina kíváncsian nézte meg, hogy mi az, és meglepődött azon, hogy egy Jókai-regény volt. Nem nézte volna ki belőle, hogy efféléket olvasott, az hétszentség. A könyvről a férfira kúszott a tekintete, és meg kellett állapítania, hogy kifejezetten rosszul festett: a szeme alatt karikák sötétlettek, és egy az egyben azt a benyomást keltette, mintha napok óta nem aludt volna. Valószínűleg így is lehetett.

– Mikor értél vissza? – ült le mellé Tomi.

– Egy órája, körülbelül – válaszolta Dani.

– És mi történt? Végh mit mondott? – kérdezősködött tovább Tomi. Lina leült velük szembe a kanapéra, magába szívva minden egyes szót. Jóllehet a Végh nevet még egyszer sem hallotta (Dani előző nap egyetlen nevet sem szőtt bele a magyarázatába, nyilván direkt), ki tudta következtetni, hogy csakis annak a szervezetnek a vezetője lehet, ami jelenleg rá vadászott.

– Úgy tűnt, sikerült lebeszélnem arról, hogy tovább hajkurássza – vetett egy fél pillantást a lány felé, mintha egyébként ott sem lenne. Lina szeretett volna fennakadni ezen, mert bosszantotta a bánásmód, de jelenleg túlságosan is érdekelte az, amit a férfi mondott, így okosabbnak vélte, ha csendben marad. – Ennek ellenére továbbra is megfigyelés alatt tartjuk. Egy fikarcnyit sem bízom Véghben.

– Jól van – biccentett Tomi, miután nagyot sóhajtott. – Pihenj le, én addig hazaviszem Linát. Beszéltél Lacival és Marcival?

– Igen, értesítettem őket – hagyta meg Dani. – A szöszit majd én hazaviszem, neked nagyobb szükséged van a pihenésre.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – pattant fel Tomi, majd Dani után lépve elkapta a másik férfi karját. – Az imént aludtam öt órát. Neked van szükséged pihenésre – mormolta jóval halkabban, és Lina ebből megértette, hogy ezt a beszélgetést már a legkevésbé sem szánták az ő fülének. Zavartan sütötte le a pillantását, de nem érezte úgy, hogy el kellene hagynia a helyiséget.

– Nem fogok leállni vitatkozni, Tomi – felelte Dani nyugodt hangon. – Hazaviszem én. Holnap reggel hatkor Marci fog váltani.

Lina óvatosan felpillantott. Tomi már nem fogta Dani karját, de továbbra is egymással szemben álltak, tartva a szemkontaktust. A lánynak most először tűnt fel az, hogy Dani mennyire magas: legalább húsz centi lehetett kettejük között a különbség, noha Tomi sem volt alacsonynövésű. Végül Tomi volt az első, aki félrenézett, pedig Lina titkon neki drukkolt.

– Karolina – vetett rá egy kelletlen pillantást Dani –, gyerünk.

– Nem a kutyád vagyok – fújt egyet a lány, de ennek ellenére követte az utasítást, és a kabátjáért nyúlt. – Köszönök mindent – fordult Tomihoz halvány mosollyal, hogy elbúcsúzhasson.

– Ugyan. Egyébként is, találkozni fogunk még – viszonozta a mosolyát a férfi, majd szelíd noszogatással Dani után indította.

Odakint világos volt: éppen sütött a nap, de még a verőfényes délelőtt sem tudta ellensúlyozni a csontig hatoló, hideg szél erejét. Lina dideregve vágott át a rossz állapotú betonon, egészen a fehér Audiig, ami mellett Dani állt, nyilván csak rá várva. A lány visszapillantott a helyre, ahonnan kilépett, és csak most realizálta, hogy egy lepusztult, elhagyatott gyárépületet lát maga előtt, amit alig tudott összeegyeztetni a modern belsővel.

– Mi ez a hely? – kérdezte.

– Ahhoz semmi közöd – felelte nyugodtan a férfi, majd kiriasztotta az autót. – Szállj be, nem érünk rá egész nap.

Lina elnyomott egy kelletlen fintort, de végül tette, amit kellett: kinyitotta az autó anyósülés felőli oldalát, majd behuppant a kényelmes ülésre. Legszívesebben erősen odavágta volna a kocsi ajtaját bezáráskor, de túlságosan sajnálta volna a gyönyörű Audit. Tudta, hogy nagyon hosszú nap elé nézett, és már most azt kívánta, bárcsak minél előbb vége lenne.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (XI. Keserű)