VII. Vad

Rita csütörtök délután sarokba szorította őt.

– Mondd, mégis mit művelsz? – szegezte neki a kérdést, kertelés nélkül.

Dani végigmérte a dühösnek látszó nőt, és magában nagyot sóhajtott. Számított erre: ha Alexet és Márkot át is tudta verni, Ritát sajnos nem.

– Mit művelnék? – kérdezett azért vissza.

– Jól tudod, miről beszélek, ne add nekem a hülyét! – sziszegte Rita.

– Pedig muszáj lesz elmondanod – folytatta a játékot a férfi, bár határozottan azt érezte, túl fáradt ehhez.

– Te nem ilyen vagy, Dani – ragadta meg a karját a kelleténél indulatosabban a nő. – Sosem láttalak még így! Mindig te vagy az, aki hajtja a megoldást, mindent felforgat, ha kell, a föld alól is előkeríti a gyilkost… most pedig kiszúrod a szemünket olcsó papírmunkával és felületes nyomokkal. Nem is próbálkozol! Lehet, hogy Alex és Márk ezt beveszi, de engem ne nézz ostobának, kérlek!

Dani nyugalmat erőltetett magára. Tudta, hogy ez be fog következni, és tisztában volt azzal, hogy okosan kell játszania. Rita érdekében muszáj.

– Talán azzal vádolsz, hogy korrupt vagyok? – kérdezte, már-már behízelgő hangon. – Vagy egészen pontosan mire célzol, Rita?

A nő halottfehérré sápadt. Dani valahol mélyen utálta magát ezért. Ritát, jóllehet a nő sokszor az idegeire ment, sosem vetette meg úgy, mint néhanapján a másik két kollégájukat. Amikor Rita mentora évekkel ezelőtt – az akkor még fiatal lány egyetemi tanulmányai alatt – elhunyt, ő vette át tanítványaként. Régóta dolgoztak együtt, Rita még látta őt kezdő tisztként is… és a legkevésbé sem szerette volna bántani a nőt. De néha muszáj volt. Főleg most, ha nem akarta, hogy belekeveredjen ebbe az ügybe.

– Dehogy – engedte el a karját, és úgy tűnt, tényleg sikerült megbántania. Dani elgondolkodott a helyzet iróniáján: hosszú éveken át nem tudta egyetlen száraz megjegyzésével sem megsérteni Ritát. Ezzel az eggyel azonban, ami gyakorlatilag fedte az igazságot, mégis sikerült.

Hiszen korrupt volt. Gyakorlatilag hosszú évek óta.

– Én csak féltelek, Dani – mondta Rita, ahogy hátrébb lépett tőle. – Attól félek, a háttérben ügyködsz, és veszélybe sodrod magad. Miért nem segíthetek? Tudod, hogy mi történt pontosan? Mi folyik itt?

– Semmi sem folyik itt. Az ügy zsákutca, mint látod. Igyekszem majd kihúzni egy kevés haladékot az ügyészségből, de ahhoz új nyomra kell bukkannunk – kezdett bele az érdektelen magyarázatba Dani.

– Tényleg ennyire hülyének nézel, igaz? – sziszegte a nő, félig bosszúsan, félig hitetlenül.

– Nem nézlek hülyének – felelte diplomatikusan Dani. – Csak annyit kérek, hagyd, hadd tegyem a dolgom – nézett Rita szemébe, és remélte, hogy megérti a néma kérését.

A nő, néhány másodpercnyi meredt bámulás után szó nélkül hátat fordított neki, és faképnél hagyta. Dani nem akarta rosszul érezni magát, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe került, és magára kellett haragítania Ritát, mégis a pokolra kívánta az egész napot, és a veszekedésszámba sem illő vitát.

**

Lina úgy vélte, a csütörtök este tökéletesen megfelel majd arra, hogy ellátogasson a Puerto Rico nevű klubba. Remélte, hogy nem lesz hatalmas tömeg, és ő esetleg eredményesen kutathat, vagy akár kérdezheti ki a pultosokat. Némi netes keresés után megtervezte, hogyan juthat el oda a legrövidebb útvonalon, és kicsit meg is nyugodott: a hely nívósnak és drágának tűnt, ami kapcsán remélte, hogy nem egyből egy baltás gyilkosba fut majd bele a bejárat után két lépéssel.

Mondjuk, még így is össze kellett szednie minden bátorságát ahhoz, hogy elkezdjen készülődni. Szerencsére a barátnői nem voltak itthon, mert mindketten a családjukat látogatták meg. Lina tudta, hogy ellenkező esetben ezernyi kérdés kereszttüzébe került volna azzal kapcsolatban, hogy mégis mit művelt… ő azonban nem akart volna ezekre válaszolni. Ösztönösen tudta – hiszen volt józanesze –, hogy amit most csinált, az talán nem életbiztosítás. Ez persze nem gátolta meg őt abban, hogy megtegye, de a barátait semmiképp sem akarta volna belevonni, épp úgy, ahogy a bátyját is eltántorította attól, hogy segítsen neki. Az, hogy ő cselekedett, és nem ült tétlenül, más tészta volt… de hogy a szeretteit belekeverje, arról szó sem lehetett.

Miután vett egy forró zuhanyt és megmosta a haját, megpróbálta gondosan beszárítani a tincseit. A fodrásza mutatott neki praktikákat, amikkel az erősen hullámos haját félig-meddig egyenessé szelídítheti pár óra erejéig, de Linának meggyőződése volt, hogy ez mindössze a szalon légkörében működött, otthon ugyanis sosem sikerült kiviteleznie: a makacs loknik visszatértek, akármennyire igyekezett.

Fél óra múlva feladta a küzdelmet, és inkább a sminkjére fordított komolyabb figyelmet. Úgy döntött, valami merészebbet választ annál az átlagos, naturális semmiségnél, amit a mindennapokban szokott használni. A szórakozóhely tényleg drágának tűnt, valószínűleg furcsán néztek volna rá, ha farmerban állít be.

Amikor elkészült a sminkkel, és jónak is ítélte – Livitől sokat lehetett tanulni ilyen téren, és talán most először volt hálás ezért a barátnőjének –, harisnyát húzott és megkereste a szoknyát, amit szintén Livitől kapott még egy évvel ezelőtt, csak sosem vett még fel, mert épphogy a feneke alá ért és még csillogott is. Nem az alakjával volt baja, hiszen a szoknya kifejezetten jól állt neki, ám mivel nem gyakran járt bulizni, nem érezte úgy, hogy az egyetemre vagy más, napközbeni programjaira megfelelő lenne a kihívóbb darab.

A felsővel már több problémája akadt. Még Livi szekrényét is átnézte, de végül a saját egyik világoskék blúza mellett döntött, ami nem tapadt, de nem is volt túl lenge, és jól kiemelte a haja színét. Ráadásul, ha arra lett volna szükség, bármikor kigombolhatott még egy gombot…

A tükörbe nézve grimaszolt egyet. Nem mintha képes lennél ilyen szofisztikáltan csábítani, motyogta magában, majd megrázta a fejét. Nem akart arra gondolni, mit fog tenni egészen pontosan, különben megfutamodott volna, még mielőtt odajut. Nem futamodhatott meg. Végigcsinálja, Zsombor miatt.

Amikor késznek ítélte az öltözetét, belebújt az egyik kényelmesebb, bejáratott magassarkújába, és elkönyvelte, hogy meg fog fagyni. Szerencsére a téli szövetkabátja jó meleg volt, így abba és a vastag sáljába burkolózva lépett ki a hideg éjszakába.

**

Dani tudta, hogy az első és legfontosabb lépés az, hogy megfelelő öltözetet válasszon magának az estére. Kinyitva a szekrényét, végigmérte az öltönyeit: a legtöbb méretre szabott, egyedi darab volt, ám neki most nem arra volt szüksége, hogy avatott és hozzáértő szemek észrevegyék azt, mennyire drágák a ruhái. Arra volt szüksége, hogy egy rongyrázó, felkapaszkodott, újgazdag nagykutya első pillantásra rájöjjön, miféle körökből származott. A két halmaznak volt közös metszete, természetesen, neki most mégis oda kellett figyelnie arra, hogy mit öltött magára.

Végül az Armani mellett döntött. Jóllehet a drágább öltönyökön sosem volt hivalkodó márkajelzés – így ezen sem –, mégis egyértelmű volt, miféle darab. Miután mindennel végzett, magára kanyarította a fekete szövetkabátját is, majd leemelte az ajtó melletti tábláról a megfelelő slusszkulcsot, és arról sem felejtkezett el, hogy magához vegye az autó forgalmiját… nem mintha bárkinek is lett volna bátorsága megállítani őt az utakon, és elkérni a papírjait.

A társasház parkolójába érve elindult a külön megvásárolható, elszeparált garázsok felé. Mivel az Audival nem parkolt be, odabent a motorja mellett csak egyetlen autó állt, ponyvával gondosan letakarva. Óvatosan és odafigyelve húzta le az anyagot a régen használt Maseratijáról, majd miután behuppant a puha bőrülésre, hagyott magának két pillanatot arra, hogy elégedett félmosollyal végigsimítson a kormányon. Amikor megvette az autót, a bátyja közölte vele, hogy túlságosan felvágós, de ő csak egy lesajnáló pillantással méltatta a megjegyzést: a Maseratit, ami maga volt a tiszta elegancia, bűnnek tűnt felvágásként emlegetni. Egyébként is, Andrisnak egy szava sem lehetett volna, elvégre egy Bentleyvel járt.

A Puerto Rico igen nívós helynek számított, de aki a megfelelő körökben mozgott, az jól tudta, hogy tisztességes céllal kevesen teszik be a lábukat a klubba. Dani, miután leparkolt odakint, néhány másodperc erejéig csak ült az autóban, erőt gyűjtve a kiszálláshoz. Nem lesz egyszerű estéje, az biztos.

Egy mély sóhaj után kilökte a Maserati ajtaját, majd kiszállt, és elindult a bejárat irányába. Ő maga csak ritkán járt errefelé – a maffiának megvoltak a saját klubjai, neki pedig nem volt szüksége arra, hogy külsős helyszínre járjon –, mégis egyből minden fej felé fordult, amint belépett. A VIP-részleg üvegajtaja előtt két tagbaszakadt őr állt. Dani, aki nem szokta meg, hogy ne mehessen be bárhová, néhány kedves szóval meggyőzte a két férfit, hogy engedjék be – arról pedig igazán nem tehetett, hogy a beszélgetésük után a páros annyira elfáradt, hogy le kellett pihenniük. A földön.

Az ajtó mögött több testőrszerűség várta, meglehetősen vad pillantásokkal illetve őt, de Dani nem az a típus volt, aki könnyedén megijedt az ilyesmitől.

– Adják át a főnöküknek, hogy Szentirmay Dániel keresi – közölte hideg nyugalommal és negédes mosollyal felvértezve. Ez utóbbi annyira meglepte a gorillákat, hogy valaki végül tényleg elment az emlegetett főnökhöz.

Dani gondolatban vállon veregette magát, amikor Végh elé vezették: úgy tűnt, a kis belépőjével felkeltette a férfi figyelmét, azaz elérte a célját. Amint megérkezett az egyik külön szobába, ahol az asztalnál ott ült Végh Emil, gyorsan felmérte a férfit. Az talán két évvel lehetett fiatalabb Ambrusnál: drága, márkás öltönyt viselt, ujjain aranyból készült gyűrűk csillogtak, ősz haját nevetséges frizurába zselézte, és olasz bőrcipő-hamisítványt viselt. Ténylegesen annak a felvágós újgazdagnak tűnt, mint aminek az informátoruk leírta. Sajnos az informátorok sokkal többet nem tudtak róla, de Dani még a kevés információnak is jobban örült a semminél.

– Szentirmay, mi? – ízlelgette a nevét Végh, miután helyet foglalt az asztalánál. Daninak hátra sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja: a széke mögött legalább két biztonsági állt, hogyha a szükség úgy hozza, megállíthassák. – Sok mindent hallani rólad – tette hozzá. – Többek között azt is, hogy Szokol embere vagy.

Dani magában nagyot sóhajtott. Tudta, hogy ezen a beszélgetésen múlik minden: ha nem játssza ki ügyesen a lapjait, nem csak arra lesz kevés esélye, hogy elérje a céljait, de arra is, hogy egyáltalán élve kijusson. Fel kellett keltenie Végh érdeklődését.

– A hűség sosem szól egy egész életre – hagyta meg.

– Nocsak – hajolt előre ragadozó mosollyal Végh, a szemében azonban derű helyett kíváncsiság játszott. Dani ezerszer is hálát adott annak, hogy jó emberismerettel áldotta meg a természet. – Azt akarod, hogy elhiggyem, az egyik legbizalmasabb embereként képes lennél elárulni Szokolt?

– Nekem az elvek számítanak, és nem egy bizonyos személy – felelte Dani tettetett könnyedséggel. – Évek óta igen nagy kockázatot vállalok Szokol ügyéért. Nem azt állítom, hogy nem származik hasznom az együttműködésből, de ahogy telik az idő, egyre inkább azt látom, hogy vásárra viszem a bőrömet egy olyan szervezetért, ami csúszik lefelé a lejtőn. Elvégre, a te felbukkanásod a legtisztább bizonyítéka annak, hogy a maffia mégsem annyira egyeduralkodó, mint azt Szokol hinni akarja. Én pedig, valljuk be, okosabb vagyok annál, minthogy egy esélytelen banda oldalán szálljak ringbe.

Végh egyre érdeklődőbben vizsgálta őt. Dani leplezte a benne dúló feszültséget, és magában arra a pillanatra gondolt, amikor végre kijuthat innen, és hazamehet.

– És ez miért érné meg nekem? – dőlt hátra a székében az idősebb férfi.

Dani fanyarul elmosolyodott. – Ha nem vagy képes magadtól felmérni, az már nem az én problémám – dobta be a „mindent vagy semmit” kártyát, majd könnyedén felállt az asztaltól. A mögötte álló gorillák nem lökték egyből vissza: láthatóan megtorpantak a határozottsága láttán. Már az ajtónál járt, amikor Végh utána szólt.

– Szóval kémkednél nekem?

– Információkat biztosítanék a számodra – javította ki Dani, épphogy visszafordulva. – Már, ha igényt tartasz rájuk. A szolgálataim pedig, természetesen, nincsenek ingyen – tette hozzá. Végh reagálni készült, amikor az egyik embere megállt a széke mellett. Az idősebb férfi felpillantott rá, majd intett neki, hogy beszélhet.

– Zilt megüzente, hogy járt nála a madárkánk. Igaza volt, főnök, úgy látszik, az a lány tényleg okozhat még problémát.

Végh elégedett vigyort villantott fel. Dani rossz érzéssel figyelte, és nagyon remélte, hogy nem arról volt szó, amitől tartott.

– Milyen kár, hogy egy lépéssel előtte járunk – jegyezte meg Végh. – Ezek szerint számíthatunk a közeljövőben a felbukkanására. Intézkedtél már arról, hogy figyeljék, ha megjelenik?

– Első dolgom volt – bólintott a beosztottja, majd amikor az idős férfi egy kézlegyintéssel elbocsátotta, sietősen elhagyta a helyiséget.

– Elnézést a kis közjátékért – fordult vissza Végh Danihoz. – Szórakoztató, mennyire könnyű néhány bizalmas ember segítségével csapdába csalni az efféle… kíváncsiskodókat – mormolta negédes hangon. – A végén tálcán kínálják magukat.

Dani sebesen járatta az agyát. Vajon tényleg arról az ostoba lányról volt szó? Mégis mi a fenét művelhetett? Hiszen Laciék épp megfigyelés alatt tartották, hogy lehetett képes még így is őrültségbe sodorni magát? És vajon Végh mit művelt vele? Azt várta, hogy kérdezzen a lányról? Ez is egy csapda lett volna, csak éppen a számára?

– A legtöbb ilyenre még a töltényt is kár pazarolni – vont vállat érdektelenül.

Végh felkuncogott. – Szóval, hol is hagytuk abba? El kellene hinnem, hogy az ittléted nem Szokol, vagy ami még rosszabb, a rendőrség piti kis terve?

– A rendőrségé? – nevetett fel Dani mindenfajta derű nélkül.

– Azt rebesgetik, Szokol mellé is beépített emberként kerültél.

– Kicsivel több, mint tíz éve – vonta fel a szemöldökét Dani. – Az sok mindent elmond, hogy az inkognitóm leleplezése után is a maffia tagja maradtam.

– Valóban – ízlelgette a hallottakat Végh. – És mi a helyzet Szokollal? Ennyire könnyen elárulnád?

– Ha nem származik többé hasznom abból, hogy neki dolgozzak? – kérdezett vissza Dani. – Ez az érdekszövetségek és a pénz világa, nem a barátságoké – fűzte hozzá, majd elővette az öltönye zsebéből a névjegyét, amit jó előre bekészített, aztán Végh elé dobta az asztalra. – Ha meggondolod magad, egy szavadba kerül – fordított ismételten hátat.

Könnyedén kijutott a VIP-részlegből, ami biztosította arról, hogy sikerrel járt. Ha várnia is kell néhány napot a válaszra, az egyértelmű, hogy mély benyomást tett Véghre, különben már halott lett volna. A fejét merte volna tenni arra, hogy az öreg végül fel fogja keresni őt. Persze, megbízni talán egy pillanatra sem fog benne, de nem is erre volt most szüksége. Elég, ha ügyesen játssza ki a lapjait, és tovább folytatja a terv lépcsőinek megmászását. Az információ ugyebár, amit szerezhetett, fél siker…

Elégedetten indult volna meg a kijárat felé, ha nem jár a fejében a lány ügye. Ezek után muszáj lesz konzultálnia a barátaival, és személyesen is ránéznie Pető Karolinára. Erőt vett rajta a fáradtság, de tudta, hogy még sok dolga volt, amiket nem halogathatott.

Még a kijárat közelében sem járt, amikor megrezzent a mobilja a zsebében. Az üzenet, amit kapott, Tomitól érkezett. Mivel a barátja éppen Lacival karöltve őrizte azt az ostoba fruskát, borzalmas előérzet környékezte meg, és egyből meg is nyitotta a kódolt sms-t. Attól, amit látott, egyszerre öntötte el a jeges düh és az aggodalom. Tudta, hogy a lehető leggyorsabban kell cselekednie, ha nem akarta kompromittálni magát, így megszaporázta a lépteit.

**

Lina megpróbálta minél jobban összehúzni magán a vastag kabátot, de a lába még így is majdnem megfagyott. Amikor leszállt a buszról, szinte egyből megpillantotta a klubot – a villódzó neonfelirat egyből biztosította arról, hogy tényleg a Puerto Ricónál jár. Ha arra gondolt, hogy nemsokára felmelegedhetett, örömében megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb bejusson, és még azt is elfelejtette, hogy odabent neki kellene állnia információkat szerezni. Úgy gondolta, az lesz a legegyszerűbb, ha előbb rendel magának egy pohár italt, amitől kicsit felenged majd, és csak utána vág bele a tervébe.

Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy amint két lépést tesz a klub kellemesen meleg előterében, valaki durván derékon ragadja őt, és visszarángatja a hideg utcára. A becsapódó, nehéz ajtó elvágta a bentről kiszűrődő, hangos zenét, ő pedig rémülten zihálva próbált kiszabadulni támadója karjai közül. Csípni, rúgni, harapni és karmolni tervezett, és annyira megrémült a hirtelen történtektől, hogy csak hosszú másodpercek múlva ismerte fel a férfit, amikor az a vállánál fogva megragadta őt.

– Mégis mit gondoltál, te ostoba liba? – sziszegte Szentirmay őrnagy. Határozottan dühösnek tűnt, és még mindig olyan erősen szorította a karját, hogy Lina biztos volt abban, a nyoma holnapra meg fog látszani. – Talán öngyilkos hajlamaid vannak? Mi a francot keresel itt?! – csattant fel fojtott hangon.

– Talán tilos szórakozni? – próbálta kitépni magát a férfi karjából Lina. Azután, hogy felismerte, már nem félt: sokkal inkább dühös volt, mintsem ijedt. Mégis mit képzel magáról, ez a… – Eressz el! – szűrte a fogai között.

– Álmaidban – vágta rá az őrnagy, majd ismét fogást találva a lány karján, egyre távolabbra rángatta a Puerto Rico bejáratától. Lina megpróbált ellenkezni, de a magassarkújában inkább csak botladozni tudott a férfi után, nemhogy ellentartani.

Az őrnagy kiriasztott egy sötét színű sportkocsit – Lina első látásra levette, hogy egy Maserati GranTurismo, amitől más élethelyzetben leesett volna az álla –, majd kitárta előtte az anyósülés ajtaját. A lány felvetette a fejét.

– Csak nem gondolod, hogy be fogok ülni, ugye? – kérdezte.

– Ha elég bátor voltál besétálni abba a bárba, ez nem okozhat problémát – mordult fel a férfi. Lina továbbra sem mozdult: lehetett a pasi akár rendőr, akár maga Jézus Krisztus, esze ágában sem volt most beszállni ebbe az autóba. Még mit nem! Akarata ellenére elrángatták, aztán még el is adják prostituáltnak, vagy tudja a fene, mit művelnének vele…

Az őrnagyot azonban nem nevelték jómodorra, de legalábbis láthatóan nem értette az egyszerű „nem” szó jelentését, Lina ugyanis a következő pillanatban megérezte, ahogy a férfi megragadta őt. Félig átkarolta a derekát, félig kirúgta alóla a lábát – a közel sem szelíd metódusnak pedig, akárhogy kapálózott kézzel-lábbal és tíz körömmel, az lett a vége, hogy a pasi bevágta őt az anyósülésre, mintha nem majdnem ötven kiló lenne, hanem egy darab bevásárlószatyor.

Még mielőtt bármit is tehetett volna a fájós feneke (és minden egyéb tagja) tapogatásán kívül, az őrnagy már rá is csukta az ajtót. Mire eszébe juthatott volna, hogy megragadja a kilincset, és szaladjon az életéért, addigra a férfi már beült a volán mögé, és lenyomta a központi zár gombját.

– Kösd be magad – vetette neki oda, miközben beindította a motort.

– Te nem vagy normális! – kiáltott fel Lina, most már inkább rémülten, mint dühösen. – Ezért simán feljelenthetlek! Ez emberrablás!

– Ne vinnyogj, megfájdul tőled a fejem – förmedt rá a férfi, majd mielőtt elindult volna, átnyúlt a lány felett, megragadta a biztonsági övet, és becsatolta azt Lina helyett. – Ha már ennyire hülye vagy, viseld a következményeit – tette hozzá, aztán olyan lendülettel indult el, hogy a lány azt hitte, az első kanyarban meghalnak.

Percekig még csak reagálni sem tudott a pasas sértő szavaira: annyira megijedt a nyaktörő sebességtől, hogy egyszerre kapaszkodott a biztonsági övbe és a kartámaszba.

– Neked totál nincs ki mind a négy kereked! – nyögte, és arra gondolt, hogy miért pont egy ilyen vadbarom alá toltak Maseratit, ami másodpercek alatt gyorsult nulláról százra.

A férfi rá se bagózott, helyette elővette a mobiltelefonját, majd elkezdett pötyögni az érintőképernyőn. Lina úgy döntött, jobb lesz, ha becsukja a szemét. Nem szerette volna premier plánban végignézni a saját halálát.

Perceken – vagy talán órákon? – át ült csukott szemmel, rimánkodva a Jóistenhez azért, hogy élje túl ezt az utazást. Utána elmegy prostinak is… (jó, azt talán mégsem) csak hadd élje túl. Amikor legmélyebb döbbenetére egy rövid idő elteltével még mindig lélegzett, és a kocsi is egyben volt, kinyitotta a szemét.

Az őrnagy már nem bűvölte a telefonját, hanem az utat figyelte. A feszült tartásából nyilvánvaló volt, hogy még mindig dühös, de az arca nem árult el érzelmeket. Lina nagyot nyelt, ahogy a műszerfalra pillantott: a kilométeróra továbbra is százhúszat mutatott, de a férfi olyan magabiztosan irányította az autót, amihez hasonlót utoljára az apjától és a bátyjától látott.

Ösztönösen kezdett megnyugodni, ahogy rájött arra, hogy a fickó egy kiválóan vezető szociopata.

– Hová megyünk? – kockáztatta meg, hogy feltegye az egyik kérdést a fejében keringő tízezer közül.

– A Központi Nyomozó Irodába – felelte a férfi, szinte már érdektelen hangon.

Linában ismét felment a pumpa, ahogy meghallotta az egykedvű választ.

– És mégis miért?! – vetette oda az őrnagynak. – Mi értelme annak, hogy elrángattál?

A pasas nem méltatta további beszélgetésre. Linának eszébe jutott az, hogy dühében megüti őt, csakhogy visszaadja a korábbi bánásmódot, de a férfi éppen egy százhússzal repesztő autót vezetett, így végül elvetette az ötletet.

Lehajtotta a fejét, és megpróbálta visszanyelni a dühét. Utálta, hogy a kitörni készülő harag mellett megjelentek a könnyei is. Szerencsére valamennyire vissza tudta szipogni őket, de ez nem jelentette azt, hogy a gombóc is eltűnt a torkából. A félelem legalább, hála az égnek, háttérbe szorult: bár a férfi nem volt vele gyengéd és megértő, érezhetően nem akarta bántani. Igyekezett a Maserati gyönyörű, duruzsoló motorhangjára összpontosítani, és megtalálni az elveszett nyugalmát. Az őrnagy mellette, még a nyilvánvaló feszültsége és neheztelése ellenére is hidegvérűnek tűnt, és nem akart ő lenni a hisztis kislány.

Felnőtt, érett nő. Ha kell, még ténylegesen be is pereli a vadbarmot ezért az egész hajcihőért. Azt fogja tenni, igen… mégis hogy képzeli, hogy csak úgy felnyalábolja, és beviszi őt a rendőrségre?!

Úgy döntött azonban, okosabb lesz kivárnia, ameddig az őrnagy magyarázattal szolgál – mert abban bizony nagyon is reménykedett, hogy válaszokat kap a történtekre.

Sosem járt még a Központi Nyomozó Iroda épületében, és tulajdonképpen azt sem tudta, hol kellene keresnie azt, így nagyon is meglepődött azon, hogy a Csengery és Aradi utca sarkán állt, alig egy köpésre a Képzőtől és az albérletüktől. A kívülről régiesnek tűnő épületet azonban nem nézegethette sokáig, az őrnagy ugyanis lehajtott egy mélygarázsba. Odalent csak néhány civil szolgálati és pár rendőrautó parkolt, a félhomályos megvilágítás pedig főleg nem tette bizalomgerjesztőbbé a kihalt helyet.

Miután kiszállt, Lina fázósan karolta át magát. A férfi még annyira sem méltatta, hogy megnézze, követi-e őt, hiszen nyilván tudta, hogy nem lehetett más választása. Lina azért körbepillantott, hátha lát valamiféle menekülőutat, de sajnos a magyarázatok kezdték jobban érdekelni őt, mint az, hogy elfusson.

Az átriumba hosszú lépcsősor vezetett fel. A lány a végére kifulladt, és kapkodnia kellett a levegőt, amit különösen kellemetlennek érzett annak a fényében, hogy az őrnagynak láthatóan meg sem kottyant a táv. Hogy lélegzethez jusson, inkább körbepillantott a félhomályos aulában, ami sokkal modernebbnek tűnt annál, mint amire számított volna. Néhány ügyeletesen kívül senki nem tartózkodott odabent, és a kihaltság itt még ijesztőbbnek tűnt, mint a garázsban.

Lina abbahagyta a nézelődést, majd az újabb lépcsősor alján álldogáló férfira sandított, aki türelmetlenül pillantott vissza rá. A lány legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy miért nem futotta liftre, de aztán úgy döntött, hasznosabb, ha befogja a száját.

A magassarkúja hangosan kopogott a márványkövezeten, és ő tinédzserkora óta most először érezte magát kellemetlenül azért, mert zajt csapott a cipőjével. Sosem gondolta volna, hogy egy rendőrségi épület ennyire ijesztő tudott lenni éjszaka. Hogy elterelje a figyelmét a bajairól, olvasgatta a feliratokat, amik mellett elhaladtak, és szinte megváltásnak érezte, amikor a harmadik emeleten elfordultak balra, és nem kaptattak tovább.

A férfi egy üvegezett ajtóig vezette őt. A falra szerelt táblán egyszerű, fekete színű betűkkel állt az Életvédelmi Osztály felirat, alatta pedig kisebbel szedve az, hogy mb. osztályvezető: Szentirmay Dániel r. őrnagy.

– Életvédelmi Osztály? – bukott ki belőle a kérdés.

Az őrnagy felvont szemöldökkel nézett rá, miközben szélesre tárta az ajtót.

– Lánykori nevén Gyilkossági Osztály – hagyta meg. Lina kihallotta a szavaiból az enyhe gúnyt. – Nemrég nevezték át. Egyesek szerint jobban hangzik.

A lány elhúzta a száját, és úgy vélte, jobban jár, ha erre nem tesz megjegyzést. Megvárta, hogy a férfi előtte lépjen be az irodába – odabent sötét volt, és ő nyilván nem tudta, merre lehetett a villanykapcsoló –, majd követte őt és körbenézett. Egészen otthonosnak látszott, bár egyáltalán nem olyannak tűnt, amint amilyennek a filmek és sorozatok alapján elképzelte volna. Ez, az aulával ellentétben, már inkább látszott szocialista időkből visszamaradt irodának, mint modern és menő helynek.

Az őrnagy elhúzott egy széket az egyik sötét-tölgyszínű asztaltól, majd egyértelmű mozdulattal jelezte neki, hogy helyezze magát kényelembe. Lina kipillantott az egyik ablakon, de saját magán és a kopottas fakereten kívül semmit nem látott a kinti tájból. Ismételten rá kellett jönnie arra, hogy válaszokat szeretett volna kapni a férfitól, és akadt egy olyan sejtése, hogy daccal és hepciáskodással nem fog szert tenni rájuk. Mély levegőt vett, hogy képes legyen megerőltetni magát.

– Nézze, tudom, hogy eddig nem viselkedtem a lehető… legpozitívabban – kereste sután a szavakat. – De…

Az őrnagy szórakozott pillantással illette. – Az nem kifejezés – jegyezte meg. – Honnan ez a hirtelen jött negédesség? – érdeklődött. – Csak nem valamiféle hátsó szándékod van?

– Te mindig ilyen bunkón viselkedsz, vagy helyzete válogatja? – szűrte a fogai között Lina felháborodva. Jó Isten, hát mit vétett ő, hogy valaki a nyakába szakasztotta ezt a fickót?!

– Úgy látom, ismét tegeződünk – dőlt előre a székében a férfi. – Remek. Most, hogy megint ennyire bizalmas viszonyba kerültünk, elárulhatod, mit is kerestél a Puerto Ricóban.

Lina állta a pillantását, majd tüntetően összefonta maga előtt a karját, azt tettetve, hogy nem érdekelte az őrnagy hangjából sütő gúny.

– Miért, te mit kerestél ott? – vetette fel a fejét kihívóan.

– Eltévesztetted a házszámot, kislány. Itt nem én tartozom elszámolással – felelte a férfi.

– Én sem tartozom azzal – vágott vissza Lina. – Sőt! Akaratom ellenére iderángattál, holott én csak szórakozni indultam. Ez egészen biztosan visszaélés a hivatali jogoddal! Fel is jelenthetnélek! – közölte paprikásan.

Az őrnagy érdektelen pillantással illette. – Tudok adni formanyomtatványt és tollat, ha ezt szeretnéd – vont vállat.

A lány döbbenten tátogva meredt rá. Elakadt a szava, és fogalma sem volt, hogy ezek után mit mondhatott volna. Egyetlen egy dolgot tudott biztosra: hogy képes lenne őt belefojtani egy kávéskanálnyi vízbe. A férfi néhány perc erejéig szintén elcsendesedett – mintha csak arra várt volna, hogy mit felel –, de aztán ismét hátradőlt a székén. Lina, ahogy rámeredt, most először vette észre, hogy a szeme sötét tengerkék színű.

– Szóval, hajlandó lennél közölni, hogy mit műveltél? Nem vagyok sem ostoba, sem megvezethető – szögezte le. – Ne próbálj meg hazudni, különben én teszek majd lépéseket, amiért hátráltatod a rendőrség munkáját.

Lina nagyot nyelt: tudta, hogy vele ellentétben a férfi nem csak üresen fenyegetőzött. Látta a szemében az eltökéltséget, és egyetlen pillanat erejéig újra azt az ijedtséget érezte, mint amit az autóban.

– Nyomozgattam – suttogta, és tudta, hogy tényleg olyan, mint egy kislány, aki épp bevallja az apró bűneit a szüleinek. – Idáig vezettek az információim.

Az őrnagy elkomorult.

– Miféle információk? – kérdezte. A lány habozott, ami nyilván a férfinak is feltűnt, mert az asztalra támaszkodva megdörzsölte az orrnyergét. – Minél előbb mondod el, annál hamarabb léphetünk tovább.

Lina összepréselte az ajkait, majd mély levegőt vett.

– Megtudtam, hogy Megyes Csaba… vagy akárhogy is hívják őt, egy autószervizben dolgozott. A családomnak vannak kapcsolatai, így ki tudtam deríteni a címét – kezdett bele tétovázva. – Elmentem oda… és előadtam egy sztorit a főbérlőnek, miszerint az unokahúga vagyok, és aggódom érte.

– És elhitte? – kérdezte szkeptikusan a férfi, bár a tekintetében volt még valami, amit Lina nem tudott hová tenni. Az őrnagy valószínűleg nem gondolta volna, hogy eddig jutott, de a lányt ez a felfedezés most nem töltötte el elégtétellel.

– Nem. De azt elmondta, miféle embereknek ad ki lakásokat – felelte húzódozva. – Hogy… olyanok használják ezt a szolgáltatást, akik el akarnak bújni a törvény szeme elől.

A férfi komoran biccentett. – Magához a PR-hez hogy jutottál el?

– A főbérlője mondta, hogy ott kötöttek Megyessel üzletet – magyarázta Lina.

– És mi volt a terved, mit fogsz tenni? – sóhajtott fel az őrnagy, majd most először végigmérte a lány lengébb ruházatát.

Lina érezte, hogy szégyenében fülig pirult… hiszen erre nem volt jó válasza. Ösztönösen megpróbálta lejjebb húzni a szoknyáját, ami ülve kínosan magasra felcsúszott. Igazából… semmilyen válasza nem volt.

– Értem – közölte a férfi néhány másodpercnyi várakozás után, majd kihúzta az egyik fiókot, és elővett néhány mappát, hogy megkeressen valamit. A lány meglepetten figyelte, de legfőképpen akkor döbbent meg, amikor elkezdett kitölteni egy formanyomtatványnak látszó lapot.

– Az micsoda? – kérdezte.

– Huszonnégy órás védőőrizetet fogsz kapni – felelte olyan hangsúllyal az őrnagy, mintha a másnapi reggeliről váltottak volna szót.

– Hogy mi?! – kiáltott fel Lina. – Mégis miért?

A férfi felsóhajtott. – Mert olyan dolgokba ütötted az orrod, amikbe nem kellett volna, és nem akarlak már reggelre holtan látni.

Lina felpattant a székéről dühében. A kistáskája, amit eddig az ölében szorongatott, nagyot puffanva zuhant a földre.

– Miből gondolod, hogy megölnének?! Egyáltalán mi volt ez az egész? Miért kellett iderángatnod? – lépett közelebb a férfi asztalához, hogy rátámaszkodhasson. – Szerintem jogom van a válaszokhoz…!

– Jogod? – állt fel ezek után az őrnagy is. – Neked van a legkevésbé jogod ahhoz, hogy faggatózz – ragadta meg Lina karját. – Ha engedlek bemenni oda, már most a halakkal úszkálnál a Dunában – sziszegte.

A lány megpróbálta elrántani a kezét, de a férfi olyan erősen szorította, hogy ismét attól tartott, a nyoma meg fog látszani.

– Mégis honnan tudhatnád? – vetette oda dacosan. – Az csak egy klub!

– Mit gondolsz, mit művelhetett Megyes, ami miatt szüksége lehetett egy afféle albérletre? – morogta az őrnagy, egyre bosszúsabban. – Hidd el, szöszi, olyan játszmákba próbálsz belefolyni, amik nem a te galamblelkednek valók.

– Megölték az egyik legjobb barátomat! – fakadt ki Lina. – Nem nézhettem végig, hogy a gyilkosa…

– Talán a kis barátod után akarsz menni? – rántotta meg a lányt a férfi. – Mert nagyon jó úton haladsz hozzá!

– Engedj el! – sikoltotta dühtől elcsukló hangon Lina, majd újra megpróbálta kitépni magát az őrnagy szorításából. A férfi ezúttal engedett, mire zihálva hátrált el tőle. Néhány néma másodperc erejéig csak meredtek egymásra, dühösen és indulattelin. – Mégis miből gondolod, Sherlock, hogy már halott lennék, ha bementem volna? – próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Szerette volna felvenni a kesztyűt, ha másban nem, legalább gúny és lenézés tekintetében… szeretett volna visszavágni, megmutatni, hogy se nem kislány, se nem ostoba. – És te mit kerestél ott? – tette fel azt a kérdést, ami már egy ideje motoszkált benne.

– Dolgoztam – felelte a férfi, újból kimért hangszínt használva. – És éppen ezért jól tudom, mi várt volna téged odabent, szöszi – tette hozzá, majdhogynem ridegen.

Lina, ahogy a szemébe nézett, hirtelen elbizonytalanodott, és percek óta most először, a dühe helyét ismét átvette a pislákoló ijedtség. Visszahátrált a székéig, majd lehanyatlott rá.

– Én…

– Ez a világ nem a te súlycsoportodnak való – vágott közbe az őrnagy, miközben ő maga is visszaült az asztala mögé, hogy folytassa a papír kitöltését. – Már így is felfigyelhettek arra, hogy megpróbáltál kutatni utánuk.

– De mégis kik? – suttogta Lina. – Kik ezek az ők? Akik megölték Zsombort? Tudod, hogy kik ők? Beépítve dolgozol? Vagy…

– Elég – állította le a kérdésözönt a férfi, Lina pedig hátrahőkölt. A dühvel és a gúnnyal tudott mit kezdeni: nem érdekelte az őrnagy szarkazmusa vagy a ráakasztott személyeskedő nevek, de… de ez a kiismerhetetlen ridegség megrémítette, és emlékeztette arra, hogy talán tényleg nem volt jó ötlet az, amit művelt. – Minél többet tudsz, annál nagyobb veszélyben vagy – folytatta a férfi.

– De…

– Nincsen semmi de, szöszi – morrant rá az őrnagy. – Azt teszed, amit mondok, és a fenekeden maradsz. Zokszó nélkül elviseled a védőőrizetet, amit kirendelek melléd, sőt mi több, hálás leszel, hogy megpróbállak életben tartani. Érthető voltam?

– Nem hiszem el, hogy erre tényleg szükség van! – makacsolta meg magát Lina, újból felbuzdulva azon, hogy a férfi, elhagyva a hűvösséget, visszatért a maga morgós-gúnyos valójához.

– Te komolyan ennyire ostoba vagy, vagy csak ilyen jól tetteted? – dörzsölte meg a halántékát a férfi. – Ennyi életösztön sincsen benned? Láttad meghalni a barátodat, és most mindenáron a sorsára szeretnél jutni? – kérdezte.

Lina felháborodottan akart válaszolni, de az őrnagy tekintete megakadályozta benne. A férfi, még ha nem is volt kedves, őszintének tűnt, és a lány elbizonytalanodott, ahogy a szemébe nézett. Hiszen rendőr. Hinnie kellene neki. Nyilván a férfinak sem az volt a legkedvesebb időtöltése, hogy hajnalban pátyolgassa… Valószínűleg okkal tette. Mi van, ha tényleg veszélyben van az élete?

Ebbe bele sem gondolt, egyetlen alkalommal sem, még akkor sem, amikor látta a barátai és a bátyja nyilvánvaló aggodalmát. Persze, megvolt benne a félsz, főleg azután, hogy beszélt Zilttel Megyes albérleténél, tudta azt is, hogy nem életbiztosítás az ügy, de az nem fordult meg a fejében, hogy valóban, tényleg, teljesen meghalhat. Az, hogy valaki direkt a fejére pályázzon… az pedig főleg nem.

– Miért akarnának pont engem? – suttogta.

– Zavaró elem vagy – vonta meg a vállát a férfi, fel sem pillantva a nyomtatványról. – Ráadásul a gyilkosság egyetlen tényleges szemtanúja. Miért ne tüntetnének el, ha könnyedén megtehetik?

A lány nagyot nyelt, majd megpróbálta lecsillapítani a szíve heves dobogását. Nem akart hinni abban, hogy ez egy lehetőség, holott a józanesze tudta, hogy az. Hiszen Zsombort is megölték…

– És mi lesz most? – kérdezte.

– Ameddig le nem zárjuk az ügyet, és el nem kapjuk a gyilkost, addig mindenhová két kolléga fog kísérni. Egyszerre védenek téged, és tőled a világot – vont olyan könnyedén vállat az őrnagy, mintha teljességgel érdektelen dolgokról beszélne.

Számára valószínűleg azok is voltak. Linában újra felpislákolt a gyűlölet, ahogy hallgatta, pedig valahol mélyen tudta: lehet, hogy tényleg hálásnak kellett volna lennie. Elvégre, a férfi megmentette az életét… Lehunyta a szemét. Az irodát ellepő csendet egyedül az őrnagy tollának sercegése törte meg, és ő abban a szent pillanatban fogta fel ténylegesen, hogy valószínűleg hatalmas bajba sodorta magát.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (VIII. Idegelő)