Mire elindultak kifelé, Dani kezdeti dühe fásultsággá változott. A szeme majd leragadt, és komoly erőfeszítéssel tudott a lába előtt sorakozó lépcsőfokokra koncentrálni. Igyekezett számba venni, hogy a lánnyal kapcsolatos történtek mennyire befolyásolhatták az eltervezett stratégiáját, de a gondolatai minduntalan szétfutottak. Akárhogy szeretett volna utánuk kapni, ehhez jelen pillanatban túl kimerült volt.
Ahogy leértek az aulába, oldalra pillantott, hogy ellenőrizhesse a lányt. Az most nem tűnt sem harciasnak, sem félénknek. Ahogy átkarolta magát, összetörtnek és elesettnek látszott, erre a képre pedig csak ráerősített kócos, szőke haja és túlzott vékonysága. Dani szemében nem volt most más, csupán egy rémült kislány, aki rossz fát tett a tűzre. Elmerengett azon, hogy talán feleslegesen durván bánt vele az előbb, de aztán emlékeztette magát arra, hogy az ártatlannak tűnő külső milyen bicskanyitogató szemtelenséget és csípős nyelvet takart.
Odafent már ellenőrizte a beosztást, hogy megtudja, kik teljesítettek aznap éjjel készenléti ügyeletet. Ennek köszönhetően elég volt egyetlen hívást megejtenie, és máris elintézte azt, hogy ne neki kelljen az éjszaka további részét az ostoba fruska mellett szobrozva töltenie.
– Szállj be – intett a lánynak, amikor visszaérkeztek a Maseratihoz.
Egy pillanatra eszébe jutott az, hogy ez a liba volt a legelső nő, aki előtt nem nyitotta ki udvariasságból az autó ajtaját. A szülei és a közeg, amiben nevelkedett, ezt a fajta alapvető figyelmességet nagyon is komolyan belénevelte, ez az idióta lány azonban képes volt rávenni arra, hogy feladja az elveit. Elfojtott egy kikívánkozó, mély sóhajt, majd indított. Igyekezett egyetlen pillantást sem vetni a lányra, nehogy ismét lássa rajta azt az elesettséget, amiről nem akart tudomást venni. Egy része még mindig úgy vélte, hogy nagyon is megérdemelte, amit kapott, elvégre önszántából mászott bele az ügybe. A másik felét pedig, ami valahol megértette őt, következetesen elhallgattatta. A fruska ostoba módon kezdett nyomozósdit játszani, hát itt volt az ideje, hogy viselje is a következményeit.
– A családod tudott erről? – kérdezte. Már az utcán jártak, félúton a lány albérlete felé. Szerencsére nem kellett sokat utazniuk, elvégre a Szív utca alig egy köpésre állt a KNI-től.
A szeme sarkából jól látta, hogy útitársa összerezzent.
– Bajuk… bajuk eshet? – dadogta.
– Az attól függ – morogta Dani. – Nos?
– Nem. Egy kívülálló ismerőstől szereztem az információimat… – felelte halkan a lány.
– Szóval a családod nem sejt semmit? – szögezte le a férfi.
– Nem – rázta meg a fejét a liba.
Dani biccentett, de nem folytatta a társalgást. Az égegyadta világon semmi kedve nem volt a szükségesnél többet csevegni a lánnyal. Valószínűleg a csitri is ezt az elvet vallotta, ugyanis már a Szív utcában jártak, amikor ismét megszólalt.
– Ugye nekik nem eshet bajuk?
– Nem – közölte szűkszavúan a férfi.
– Egészen… egészen biztos? – forszírozta tovább az idegesítő liba. Dani nem szívesen vallotta be, de ezzel megszerezte nála az első jó (vagy legalábbis az eddiginél jobb) pontját: legalább sikerült belátnia, hogy az ostobaságával másokat is potenciális veszélybe sodort, és ha másért nem is, a családjáért aggódott.
– Igen – közölte, és szinte számolta a fennmaradó időt addig, míg végre hazamehetett aludni.
Mivel az utcában nem volt parkolóhely, lehúzódott egy kapubejáróban és kirakta a vészvillogót, hogy felkísérhesse a lányt. Szerencsére a készenléti ügyeletesek nem véletlenül voltak készenlétben: Tóthi hadnagy és Stelcz őrmester már ott toporogtak a kapu előtt, őket várva.
– A kisasszony Pető Karolina, a Jutai-gyilkosság koronatanúja – avatta be a két tisztet Dani, ahogy felfelé igyekeztek a régi bérház lépcsőin. – Az ügy lezárásáig huszonnégy órás védőőrizetet teljesítünk mellette. Reggel elkészítem a pontos beosztást, ameddig nem érkezik váltás, addig önök vigyáznak rá. Megértették? – fordult hozzájuk, figyelembe sem véve a mellette álló lányt.
– Igen, uram – felelte Tóthi hadnagy. Dani tudta, hogy a nála egy-két évvel fiatalabb férfi sosem kedvelte őt, de mindig is volt annyira lojális a rendőrséghez és a feljebbvalóihoz, hogy mindezt megpróbálja a lehető leginkább palástolni. Ez a mentalitás akaratlanul is halvány tiszteletet ébresztett benne.
– Remek. Te pedig, szöszi – fordult vissza a csitrihez –, nyafogás nélkül együttműködsz. Világos voltam?
– Mint a nap, Sherlock – fújta kelletlenül a lány, de legalább nem ellenkezett. Daninak már ennyi is elég volt.
Elgondolkodott azon, hogy mond még valamit, aminek köszönhetően nem a fruskáé lesz az utolsó szó, de rég kinőtte már az ilyesmit. Futó köszönést vetett oda a kollégáinak, aztán hátat fordított nekik, és elindult, hogy minél hamarabb felszívódhasson. Csak akkor eszmélt rá arra, hogy nem is igazán maradt ideje aludni, amikor a felsőrakparton végighajtva megpillantotta, hogy az ég alja elkezdett halványszürkévé enyhülni.
A lépcsőn felfelé menet Megyesen tűnődött, és azon, amit a lánytól megtudott. Ha a fruska egy mezei autószervizen keresztül megtalálta őt – vagy legalábbis a munkahelyét, ahol feketén dolgozott – valószínűleg neki is ment volna, ha egy kicsit nagyobb figyelmet fordít minderre. De amint bejött a képbe Végh, és Ambrus feladatot adott neki, sokkal kevésbé törődött a nyomozásnak ezzel az oldalával: meg volt győződve ugyanis arról, hogy Végh köreiben fog rálelni a megoldásra. Erről természetesen még mindig nem mondott le, sőt a lány információi csak megerősítették az elképzeléseit. Feketén végzett munka, tisztára mosott bérlakás, a Puerto Ricóban megkötött szerződés… még az is elképzelhető volt ezek után, hogy Megyes Csaba Végh Emil embere vagy kisebb szabadúszó, és valamilyen úton-módon keresztbe tett a nagyfőnöknek. Ebben az esetben lesz lehetősége megtalálni őt, ha végül sikerül beédelegnie magát abba a körbe, és talán arra is rájöhet, miért kellett Jutainak meghalnia. Ráadásul elvégzi az Ambrusnak ígért hírszerzést is, így több legyet üthet egy csapásra. Már csak arra lesz szüksége, hogy az életben is minden ennyire jól menjen, mint az elképzeléseiben. Szeretett volna nem hinni a megérzéseinek, amik azt súgták, erre szemernyi esélye sem volt.
Nem maradt ereje lezuhanyozni, így gyakorlatilag csak lerugdosta magáról a nadrágját és a zokniját, aztán bedőlt az ágyba. Hamar kellemes félálomba sodródott, de a pihenését szinte egyből megzavarta az éjjeliszekrényére dobott telefonja csörgése. Először nem akarta felvenni, de aztán a kötelesség nem hagyta nyugodni, főleg akkor, amikor meglátta a képernyőn Tomi nevét.
– Mit akarsz? – dörmögte a vonalba.
– Jól vagy? Minden rendben volt? Ugye nem bántál feleslegesen durván azzal a lánnyal? – sóhajtotta a barátja, aggodalmasan sorolva a kérdéseket.
Dani idegesen felmorrant. – Hagyj békén, Tomi – vakkantotta.
– Te is tudod, hogy csak… – kezdett volna bele a további magyarázatba a másik, de Daninak esze ágában se volt végighallgatni. Amilyen gyorsan csak tudta, kinyomta őt, hogy ne kelljen elviselnie a szende és ártatlan fruskáról szóló tirádát.
Egyáltalán nem érzett bűntudatot akkor, amikor végre zavartalanul álomba merülhetett.
**
Általános iskolás kora óta nem aludt hét óráig, most mégis muszáj volt tovább ágyban maradnia, hogy legalább valamennyit képes legyen egyhuzamban pihenni. Amikor megcsörrent a telefonja ébresztője, és ki kellett másznia a paplan melege alól, jól tudta, hogy ismét borzalmas nap elé néz.
Egy ideje rászokott az egyszerű, ének nélküli, hangszeres jazzre, így mielőtt beállt volna a forró víz alá, elindította a zenét, abban reménykedve, hogy az segít majd neki abban, hogy visszatérjen az életbe. A zuhany utáni erős feketekávé szerencsére valamennyire fel tudta ébreszteni. A legelső dolog, ami eszébe jutott, az volt, hogy az ostoba liba védőőrizetéről szóló nyomtatványt alá kell íratnia Fábiánnal. Semmiképpen sem lett volna okos ötlet saját maga után írásos nyomot hagyni… ha Végh belemegy a játszmába, csak magának okozott volna rosszat vele.
Az öregnek nagy valószínűséggel az lesz az első kérése, hogy adja ki neki a lányt, vagy tüntesse el saját kezűleg – de ha mégsem, egy általa elrendelt védőőrizet akkor sem vetett volna túl jó fényt a terveire. Nem mintha szándékában állt volna Végh kezére adni azt a szőke libát. Még akkor sem, ha az lett volna a legegyszerűbb megoldás. Hihetetlen, hogy az a lány tudtán kívül mennyi bajt okozott.
Megpróbált enni néhány falatot – azt is inkább csak azért, hogy ne essen össze a nap végére –, és miközben a tükör előtt állva kötötte a nyakkendőjét, eszébe jutott, hogy milyen rég volt utoljára edzeni. Persze, már másfél éve véget ért az az idő, amikor fontos volt, hogy napi szinten odafigyeljen az ilyesmire, de ettől függetlenül nem kellett volna elhanyagolnia magát. Emlékezett arra, amikor ígéretet tettek ők négyen – Marcival, Tomival és Lacival együtt –, hogy nem fogják elengedni magukat, és mindig felkészülten várják az esetleges krachot.
Milyen hiú ábránd volt… persze, a rutinok és a beidegződések megmaradtak, hiszen az efféléket nem lehetett csak úgy elfelejteni, de Dani tudta, hogy ez a legelső lökés lefelé a lejtőn. Sosem tartotta magát hiúnak, sosem számított ez neki igazán. Az elmúlt tizenegy év egyszerűen csak megtanította arra, hogy vész esetén a tudás és a rutin mellett elengedhetetlen fontosságú a fizikum is.
Felvette a zakóját, aztán magára kanyarította a fekete szövetkabátját. Mielőtt még elfelejtette volna, a Maserati papírjait visszatette megfelelő helyre, majd magához vette az Audi forgalmiját. Kilépett a lakásból, és már éppen készült becsukni az ajtót, amikor megpillantotta Fidót: a kutyája olyan bánatos szemmel nézett utána, mint még talán soha. Egek. Nem elég, hogy elfelejtette levinni az állatot, még enni sem adott neki. Ez aztán a felelős állattartás csúcsa… Gyorsan visszalépett a lakásba, majd leguggolt a kutyához.
– Miért nem szóltál, hogy elfeledkeztem rólad? – dünnyögte az állatnak, miközben megsimogatta a fejét.
Ilyen még sosem történt vele: jóllehet nem önszántából fogadta be a kutyát, hanem a születésnapjára kapta a tesvéreitől, mondván, túl magányos, mégis pillanatok alatt megszerette, és sosem jutott eszébe, hogy túladjon rajta. És főleg nem feledkezett meg a jelenlétéről, egyszer sem.
– Jobb lenne neked más mellett, nem igaz? – sóhajtotta, továbbra is a kutyához beszélve. Fido megnyalta az ujjait, mintha csak értette volna a szavait, és tiltakozna a jelentésük ellen.
Gyorsan pórázt kötött a labradorra, majd nem törődve azzal, hogy el fog késni, lesietett vele az utcára. Miközben Fido füves területtől füves területig rohangált, ő a haragos, zöld színű, fodrozódó Dunát figyelte. A folyó partján erős szél fújt, és bár alapvetően utálta a hideget, most mégis megkönnyebbüléssel fogadta a józanító, őszi reggelt.
Mikor visszaértek a lakásba, kabátban és cipőben ment a konyhába, hogy enni adjon a kutyának. Mivel továbbra is bűntudata volt, dupla adaggal örvendeztette meg az ebet, és amikor az nagy elánnal rávetette magát a tálkájára, búcsúzóul megsimogatta a fejét.
Másodszorra már tényleg sikerült leérnie a kocsijához, a kis közjátéknak hála pedig jóval nyolc óra után ért be a KNI-be. Nem csodálkozott azon, hogy a közvetlen kollégái úgy néztek rá, mint egy földönkívülire: sosem késett még.
– Te jóságos ég, komolyan elkéstél? – hüledezett Alex.
– Elképesztő – mormolta Márk tettetett döbbenettel. Dani igyekezett a lehető legrondább pillantásával megajándékozni őket, remélve azt, hogy elhallgatnak.
Ritát azonban nem tudta ennyivel leszerelni: a nő nem gúnyosan, hanem sokkal inkább aggodalmasan nézett rá. Még fel is állt, hogy közelebb jöhessen hozzá, Dani azonban következetesen nem pillantott fel rá akkor sem, amikor a nő nekidőlt az asztalának.
– Történt valami? – kérdezte halkan.
– Nem – közölte a férfi szűkszavúan. – Mi történt volna?
– Sosem késel, és… – kezdett volna bele Rita, ám még mielőtt befejezhette volna, a Dani asztalán álló vezetékes telefon megcsörrent. A férfi időt kérve intette le a kolléganőjét, majd felkapta a kagylót, hogy beleszólhasson.
– Az ezredes úr arra kéri, hogy haladéktalanul fáradjon az irodájába – tájékoztatta Körtvélyessy titkárnője egy rövid köszönést követően. Dani kezdett rosszat sejteni: ha Fábián már arra sem vette a fáradtságot, hogy saját maga telefonáljon rá, és rendelje magához, az azt jelentette, hogy a felettese tényleg dühös volt.
– Máris indulok – felelte, majd bontotta is a vonalat. Ritát igyekezett minél hamarabb leszerelni (szerencsére a Körtvélyessy irodájába hivatás ellen még a nő sem tiltakozhatott), majd biztonság esetére magához vette a Pető-lány védőőrizetéről szóló, egyelőre még aláíratlan nyomtatványt, és reménykedett abban, hogy adódik majd alkalma arra, hogy Fábián orra alá tolja a papírt.
Esze ágában sem állt sietni – sok ereje egyébként sem lett volna lépcsőkön rohangálni –, így komótosan sétált fel az ezredes irodájához, aztán, hogy biztosítsa felettesét a lehető legtisztább szándékairól, még be is kopogott.
– Késtél – vakkantotta neki köszönés helyett Fábián, Dani pedig már meg sem lepődött azon, hogy az ezredes értesült arról, percre pontosan mikor is lépte át a KNI kapuját. Azon meg főleg nem, hogy ezt számon is kérte rajta.
– Tíz éve most először. Vond le a fizetésemből – vetette oda rezignáltan. – Tegnap este kissé hosszúra nyúlt a munkaidőm – lépett közelebb az ezredes asztalához, hogy letehesse rá a papírt.
Körtvélyessy gyanakodva vette a kezébe, majd ahogy gyorsan átfutotta, a gyanakvását felváltotta a meglepettség.
– Ez meg mi?
– Védőőrizet Pető Karolina mellé, aki, mint azt talán te is tudod…
– Nem analfabéta vagyok, kölyök – sziszegte neki Fábián. – Miért kell a lány mellé őrizet? Mi történt?
– Biztos forrásokból tudom, hogy néhányan pályáznak a fejére – közölte Dani olyan hangsúllyal, ami egyértelművé tehette Körtvélyessy számára: többet nem fog elárulni. – Úgy gondoltam, ez a megfelelő döntés. Megtennéd, hogy aláírod?
Fábián ismét gyanakvó pillantást vetett rá. Látszott, hogy ezer kérdése lenne, mégis azt tette fel, amire Dani valahol számított is.
– Főtiszt vagy. Minek kell az én szignóm? – morogta, tehetetlenségtől bosszús hangon. Dani a lelke legmélyén megvetette magát, amiért így viselkedett egykori mentorával, de ha ez volt az ára annak, hogy az ezredes ne keveredjen az ügybe, hajlandó volt megfizetni.
– Azt akartam, hogy tudj az őrizetről, és áldásod add rá – fuvolázta negédesen.
Körtvélyessy hatalmasat sóhajtott.
– Hát persze – dörmögte hitetlenül, de még ennek ellenére is aláírta a papírt. Dani magában megkönnyebbült: mindeddig nem volt biztos abban, hogy az idősebb férfi tényleg megteszi. Már éppen fordult volna ki az irodából, hogy minél előbb visszatérhessen a sajátjába, és ne kelljen tovább szembenéznie Fábiánnal, amikor is az ezredes utána szólt. – Kölyök, fogalmam sincs, mit művelsz – halkította le a hangját egykori mentora. – De legyél óvatos. Nem akarok részvétet nyilvánítani az anyádnak.
Dani legszívesebben felnevetett volna, de még időben visszafojtotta az őszinte, fanyar gesztust.
– Majd igyekszem – felelte, aztán ténylegesen elhagyta az irodát.
**
Lina arra ébredt, hogy Nóri kíméletlenül felrázta őt. Néhány pillanat erejéig azt sem tudta, hol lehet.
– Miért áll két rendőr a lakás ajtaja előtt? – kérdezte a barátnője kétségbeesetten. – Mit műveltél, Lina?! Azt mondták, ők a védőőrizeted…
Lina nagyot nyelt, ahogy minden eszébe jutott abból, ami előző nap – azaz félig-meddig aznap – történt. Hajnalban, amikor végre ágyba került, hosszú órákon át csak forgolódott, azon merengve, amit tett, és úgy reggel hatra járhatott, mire elnyomta az álom. Most, tíz óra környékén ismét vaskos kődarab módjára ülte meg a gyomrát a félelem.
– Lina…
– Főzzünk egy kávét, és… és megpróbálom elmagyarázni – nyelt nagyot a szőke lány, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát.
Nóri egyre ijedtebben pillantott rá, de bólintott, miközben feltápászkodott az ágyról.
Livi odakint várt rájuk, és hasonlóan ijedtnek tűnt, mint Nóri. Lina nem tudta hibáztatni őket, mégsem szólt egy szót sem addig, ameddig meg nem kapta a kávéját, és óvatosan bele nem kortyolt a forró italba. Legalább maradt ideje gondolkodni… és meghozni a döntését, miszerint nem mondhat el mindent a barátnőinek. Ha már magát bajba keverte, nem akart másokat is magával rántani.
– Azt hiszem, a kis nyomozásom… a kelleténél jobban sikerült – suttogta maga elé. – A nyomozást vezető rendőr… biztos abban, hogy Csabának voltak nem túlságosan… legális dolgai – köszörülte meg a torkát, kihagyva a meséből a saját információit. – És szerinte… mármint Szentirmay őrnagy szerint – ejtette ki fintorogva a férfi nevét – magamra vontam néhány nem túl tisztességes alak figyelmét.
– Jóságos egek – suttogta Nóri rémülten. – Lina, ez…
– De ők ott kint… akkor végig figyelnek rád, ugye? – remegett meg Livi hangja is, nyilván az őrizetre célozva. – Szóval nem eshet bajod, igaz?
– Remélhetőleg nem – bólintott rá Lina, és nagyon reménykedett abban, hogy tényleg ez az igazság. Félt. Ahogy egyre inkább átgondolta, mibe is keveredett, úgy kezdett egyre jobban félni. Ha az őrnagynak igaza van… azok az emberek megölték Zsombort.
– De ha igaz ez az egész, hogy Csaba… ilyen ember volt – suttogta Nóri. – Akkor Zsombor… szerintetek ő tudta? Szerintetek ő is…?
– Zsombor nem ilyen… volt – vágta rá egyből Lina. – Ő sosem…
– Akkor azt hiszitek, Csaba miatt történt… minden? – kérdezte bizonytalanul Livi. – Egyáltalán mik ezek a nem legális dolgok? – rágcsálta az alsó ajkát. – Drog? – mormolta halkan a szoba csöndjébe.
– Nem tudom – ingatta a fejét bizonytalanul Lina.
Hosszú percekig tartó némaság ereszkedett közéjük, amit végül Nóri tört meg elsőként.
– Hihetetlen, hogy ilyesmi… ilyesmi tényleg létezik – motyogta bizonytalanul. – Ez…
Lina óvatosan a kezéért nyúlt, hogy megszoríthassa, jóllehet furcsán érezte magát amiatt, hogy éppen ő vigasztalja a barátnőit.
– Minden rendben lesz, Nóri. Valahogy majd… megoldjuk. És itt vannak a rendőrök is – próbálta elhitetni nem csak Nórival és Livivel, de saját magával is azt, hogy az élete hamarosan visszarázódhat a normális kerékvágásba.
Amint felnézett a legjobb barátnőire, látta rajtuk, hogy nem hittek neki, azonban képtelen volt hibáztatni őket… sajnos ő sem hitt saját magának.
**
Dani leparkolt az irodaháznak tűnő, nagy üvegablakos épület előtt, majd még egyszer megnézte a GPS-be beütött koordinátákat, amiket aznap kora délután kapott. A rövid telefonhívás szófukar volt, de pontos, neki pedig nem kellett kétszer elgondolkodnia rajta, ki is lehet az a bizonyos „főnök”, aki hívatta őt aznap estére.
Mély levegőt vett, majd lassan fújta ki, hosszú másodpercekre elnyújtva a folyamatot. A máskor hasznos módszer most egy cseppnyit sem segített abban, hogy eltűntesse a testéből a feszült idegességet.
Ahogy Marci megjegyezte, még mielőtt elindult volna: vagy bejött a terve Véghgel szemben, vagy most sétál bele egy előre megkomponált csapdába. Dani biztos volt abban, hogyha ez utóbbi a helyzet, akkor nem jut ki élve. Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy semmi értelme nem lenne annak, ha jelen pillanatban végeznének vele… ha Végh nem is bízik benne, annyira nem ostoba, hogy szó nélkül eltegye láb alól. Márpedig Dani nem becsülte le az öreget: nyilvánvalóan akadt sütnivalója, és kellőképpen ravasz volt ahhoz, hogy ha nem is dőlt be neki teljes mértékben a Puerto Rico-i szereplése után, most mégis felvegye a kesztyűt, és belemenjen a játszmába. Dani pedig értett a játszmákhoz, nem is véletlenül. Az ilyesmi már-már családi szokásnak számított az ő köreiben.
A barátainak most sem engedte, hogy elkísérjék, és a távolból őrködjenek. Persze, a jelenlétük biztosította volna, hogy mindenképpen túléli a kalandot, azonban, ha Véghnek vagy az őreinek feltűnik a kis csel, oda az egész terv esetleges sikere. Márpedig Dani nem akart kockáztatni, legalábbis nem ilyen módon. A munkájának mindig is a része volt az, hogy alkalomadtán veszélyeztetnie kellett a saját testi épségét.
Végh főhadiszállása meglepően csicsás berendezéssel büszkélkedhetett: az épület kívülről látszó letisztultsága azonnal eltűnt, amint betette a lábát, és végigsétált a süppedős bársonyszőnyegen. Nem csak őrök garmadája, de egy recepciós is fogadta őt – itt Daninak már kedve támadt kellemesen elröhögni az egész helyzet abszurditásán –, akinek el kellett mesélnie, hogy mit is keres ezen a csodaszép helyen.
Olyan tiszteletköröket kellett lefutnia, mint amilyeneket még az arisztokraták között sem, de végül sikeresen feljutott Végh Emil irodájáig. A helyiséget legalább olyan ormótlanul rendezték be, mint az épület többi részét, ráadásul a férfi odabent dohányzott, zárt ablakoknál, aminek következtében fülledt, füsttől terhes volt a levegő.
Végh megkínálta, Dani pedig nem utasította vissza, holott két éve sikerült leszoknia. Amikor mélyet szívott a cigarettából, megkönnyebbülés ömlött végig rajta, mintha ez alatt a két év alatt csak arra várt volna, hogy mikor vehet újra a kezébe egy szálat.
– Megfontoltam az ajánlatodat – kezdett bele Végh irritálóan mézesmázos hangon. Dani, ha megengedheti magának a luxust, egészen biztosan összerezzent volna. – És végül arra jutottam, hogy hasznos tagjává válhatnál a mi kis klubunknak, fiam – mosolyodott el.
Dani szerette volna hagyni, hogy az undor, amit érzett, kiüljön az arcára, de nem tehetette. Mosolyognia kellett, méghozzá úgy, hogy az ne tűnjön annyira erőltetettnek, mint amilyen erőltetett ténylegesen volt. Arra gondolt, hogy valószínűleg ez a megszólítás az, ami a leginkább sugallta: Végh nem bízott benne.
Dani ezt nem csodálta. Őrültnek nézte volna az öreget akkor, ha megbízik benne.
– Végtelenül megtisztelő – bólintott rá, és hagyta, hogy a hangját enyhe, játékos gúny színezze.
Végh elnevette magát. – Reméltem is, hogy így gondolod majd – közölte, aztán az előtte álló mappák közül felvette az egyiket, hogy felé nyújthassa. Dani a hamutálba tette a cigijét, majd elvette tőle, és belepillantott.
Nem lepődött meg túlságosan azon, hogy Pető Karolina személyi adatlapjával találkozott benne, sőt még az sem késztette döbbenetre, hogy megtalálta a Jutai-ügy kapcsán tett vallomását, és az előzőleg elrendezett védőőrizet nyomtatványát is. Rövid ideig eltöprengett azon, ki lehet Végh téglája a KNI-n belül, de aztán leengedte a papírokat.
– Mi van vele? – érdeklődött.
– Az a lány fenyegetést jelent. El akarom tüntetni az útból – jelentette ki Végh elkomorodva. – Mi az oka ennek a hirtelen jött védőőrizetnek?
– Körtvélyessy rendelte el – vonta meg a vállát Dani. – A lány koronatanú, még akkor is, ha semmi érdemlegeset nem látott.
– Valóban? – emelte meg a szemöldökét az idősebb férfi. – Akkor mi értelme az őrizetnek? – villant meg a szeme.
– Én is csupán ma reggel tudtam meg – dőlt hátra a székében Dani, majd újból felvette a cigarettát, lepöckölte róla a hamut, és mélyet szívott belőle. – Körtvélyessy mániákusan ragaszkodik a részletekhez, és akkor is reménykedik, ha nincs rá oka. A lány nem tud semmit, a nyomozás pedig zsákutca. Pár nap, és nyom hiányában lezárják majd.
Végh a homlokát ráncolta.
– Akkor sem tetszik nekem – ingatta a fejét. – Azt akarom, hogy eltűnjön az útból – pillantott célzatosan Danira.
– A lány nem fenyegetés rád nézve, én pedig nem fogom ilyen ostobaságok miatt kompromittálni magam – vetette oda félvállról a férfi. – Ha most hirtelen meghal, azzal csak szítod a rendőrség gyanakvását. Hagyd kifutni az ügyet.
– Mennyire vagy biztos abban, hogy nem tud semmit?
– Ha tudott volna, elmondja – sóhajtotta Dani, mintha csak egy ideggyenge ötévesnek magyarázna. – Én magam hallgattam ki. Az a lány nem jelent rád fenyegetést, és nem elég, hogy stratégiailag rossz döntés megölni őt, még mezei ostobaság is. Nem csak a rendőrség figyelmét hívnád fel magadra, hanem Szokolét is.
Végh kelletlenül sóhajtott fel. – Pedig már beleéltem magam – fújta ki hosszan a cigarettafüstöt. Dani érezte, hogy direkt játszott rá a gúnyos hangszínre, így hagyta, hogy mosoly üljön az arcára.
– Megöletheted, senkinek nem fog hiányozni – dobta vissza a mappát az idősebb férfi elé –, csak várj még vele egy kicsit – vonta meg a vállát, és amikor felhangzott Végh nevetése, egészen biztos volt abban, hogy csatát nyert.
**
Lina hosszú léptekkel sietett végig a Képzőművészeti Egyetem egyik folyosóján. Akármennyire is sietett, Tóthi hadnagy és Stelcz őrmester gond nélkül tartották vele a lépést. A lány valahol csodálta őket, főleg annak tudatában, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtak.
– Szóval mindenhová követnek majd, igaz? Még az óráimra is beülnek? – kérdezte, miután kicsit lelassított.
– Igen, kisasszony – bólintott rá a hadnagy. – Egészen biztos vagyok abban, hogy az őrnagy úr tájékoztatta az egyetem vezetőségét és a tanárait a helyzetről… – kezdett bele, de valószínűleg nem kerülte el a figyelmét Lina ösztönös horkantása. – Ne legyen ennyire szigorú vele. Szentirmay őrnagy úr csak jót akar önnek.
Lina félig elképedve, félig elismerően pillantott Tóthi hadnagyra: eddig úgy látta, a férfi sem kedveli jobban a felettesét, mint valószínűleg bárki más ezen a világegyetemen, most mégis képes volt védeni őt.
– Szerintem az az ember senkinek nem akar jót saját magán kívül – dörmögte bosszúsan, holott tudta, hogy ez nem igaz. De most valahogy… túlságosan is jólesett a kicsinyesség, és még jobban az, hogy Stelcz őrmester felnevetett a szavait hallva.
– Ugyan – köszörülte meg a torkát zavartan Tóthi hadnagy, de Lina valamiért úgy sejtette, a férfi a köhögéssel szerette volna leplezni a mosolyát. Ettől egy kicsit ő maga is jobb kedvre derült, és eszébe jutott az a közhely, miszerint a nevetés gyógyír. Lehet, hogy csak annyit ér el vele, mintha sebtapasszal akarna elfedni egy mély vágást, de a semminél ez is jobbnak tűnt.
– Nézzék a jó oldalát – fordult vissza pár pillanat erejéig két újdonsült testőréhez. – Legalább művelődnek egy kicsit a Képzőn – engedett meg magának egy enyhén gúnyos mosolyt.
Az egyetem épületében végre közel sem volt már olyan hideg, mint az elmúlt napokban. Lina leadta a kabátját a ruhatárban – utálta egész nap magával hurcolni –, váltott néhány szót a nénivel, aki azóta itt dolgozott, mióta ő elkezdett a Képzőn tanulni, aztán megmászta a hosszú lépcsősorokat, és megpróbálta magával elhitetni, hogy semmi sem változott.
De sajnos jól tudta, hogy minden más lett. Nem futhatott többé Zsomborba az egyetem kicsit sötét, de sosem komor, néhány helyen a hallgatók által összefestett falú folyosóin. A többi diák, akik elmentek mellette, a megszokott köszönés mellett hosszú, szánakozó pillantásokkal is megajándékozták, épp úgy, ahogy a tanárok is. Az előadó előtt álldogáló évfolyamtársai között kiszúrta a lehangoltnak látszó Bencét, így nem törődve a többiekkel, átvágott a kisebb tömegen, és megállt a fiú mellett, hogy ő is nekivethesse a hátát a falnak.
– Kérdezzem meg, hogy vagy? – érdeklődött, miközben a pillantása az egyáltalán nem diszkrét rendőrökre esett. Jóllehet azok nem egyenruhában, hanem öltönyben álldogáltak mellettük, mint egy valamirevaló amerikai sorozatban, ennek ellenére is egyértelmű volt, hogy nem idevalók.
– Inkább ne – mormolta Lina. – Meddig vagy ma? – terelte el a témát a lehető leghamarabb.
– Csak most, jelenkoron – intett a fejével az előadó ajtaja felé. – Utána megyek haza, lesz egy interjúm.
– Tényleg? – kérdezte a lány, jóval izgatottabban. – Nem is mesélted, hogy visszahívtak!
– Nem onnan, ahonnan szerettem volna – ingatta a fejét Bence, valamivel még lesújtottabban. – Ez a másik hely, nem a Ludwig. Onnan még elutasító e-mailt sem kaptam. De azért megnézem ezt is… a pénzre szükségem lenne, és jobb, mint a McDonald’s.
Lina nagyot sóhajtott. Kislánykora óta nem érdekelték az olyan világi dolgok, mint a pénz, de az élet természetesen megtanította őt arra, hogy nem bújhat el örökké a festővásznai mögé. Már gyerekkorában is tapasztalta azt, hogy néhanapján a szüleinek meg kellett húzniuk a nadrágszíjat: saját vállalkozást üzemeltetve nem ment mindig a legjobban a szekér. Voltak évek, amikor egyáltalán nem kellett nélkülözniük, azonban egyszer-egyszer elkerülhetetlenül beütött a krach. Mostanában nem igazán voltak problémáik, és Lina maga is jól tanult, így az ösztöndíjával és kevés szülői segítséggel megoldotta az életet. De tudta, hogy ez nem lesz mindig így, hogy nem lakhat örökké egy lepukkant albérletben a barátnőivel, és ha befejezi az egyetemet, az ösztöndíjának is lőttek. Mindeddig egyszer sem fordult meg a fejében a gondolat, hogy mit kezd majd akkor, ha nem lesz keresett és világhírű festőművész.
Talán ez mutatta azt, hogy kezdett felnőni. Akárhogy is nézte, olyan szakmát – hivatást – választott magának, amiben különösképpen nehéz volt befutni és elhelyezkedni. Márpedig, ha nem jut semmire a szakmai életben, lehúzhatja a vécén a festőművész diplomáját. Persze soha nem fordult volna meg a fejében az, hogy valami másra lenne hivatott… ha visszamehetett volna az időben, akkor sem jelentkezett volna más egyetemre. Az nem az ő világa lett volna. De most először elkezdett félni attól, mi vár rá a jövőben.
Megpróbálta elhessegetni magától a zavaró gondolatokat. Amellett, ami az elmúlt időszakban kísértette őt, semmi szüksége nem volt további problémákra. A jövőjével ráért még foglalkozni, elvégre két félév, egy mestermunka és egy szakdolgozat választotta el a diplomájától.
– Hirtelen semmi biztató nem jut eszembe – fordult végül vissza a barátjához.
– Igen, az feltűnt – mosolyodott el Bence. – Nem baj, lesz ez még jobb. Egyszer eljön a mi időnk is, Lina.
A lány nagyon szeretett volna hinni a szavaiban, de abban a pillanatban túlságosan sötétnek látszott minden, és ebben a sötétségben kivételesen nem tudta meglátni a jót.
**
Dani végigsietett az utcán, majd beszállt a sötétített ablakú autóba, ami a Szív utcában vesztegelt, egy lerobbant Opel és egy viszonylag jó állapotban lévő Mazda között. Marci éppen egy vicc végénél járhatott, a poénnak csúfolt csattanó pedig fájdalmas nyögésre késztette a volán mögött ülő Lacit. Dani hálát adott az égi hatalmaknak, amiért volt annyira szerencsés, hogy lekésse a vicc elejét.
– Mi a helyzet? – fordult hozzá hátra Laci, miután kiheverte a sokkot. Dani észrevette a sarkon abban a pillanatban beforduló Pető Karolinát, és konstatálnia kellett, hogy a lány nem festett sokkal bizalomgerjesztőbben, mint előző éjjel. Mögötte még mindig Tóthi hadnagy és Stelcz őrmester lépkedett, de tudta, hogy egy órán belül megérkezik majd a váltásuk.
– Végh rá pályázik – intett a fejével a lány felé, aki éppen a kulcsával bíbelődött. – Egyelőre sikerült lebeszélnem róla, de ettől függetlenül nem bízom abban, hogy tényleg képes is lesz tartani magát ahhoz, amit ajánlottam neki. Jobban kell ügyelnünk rá – tette hozzá. Azt kívánta, hogy a csitri bárcsak a fenekén maradt volna ahelyett, hogy belekeverte magát az ügybe. Nem tartotta magát irgalmas szamaritánusnak, de semmi kedve nem volt ahhoz, hogy holtan lássa, akár napokon belül. Lehetett bármennyire idegesítő, nem volt több egy ártatlan, egyetemista kislánynál. Nem érdemelte volna meg, hogy Végh trófeái közé kerüljön.
– Figyelni fogunk, ne aggódj. Kicsit kiestünk a gyakorlatból, de nem fog gondot okozni, hogy megvédjük – próbálta nyugtatni Marci. Dani fáradtan felsóhajtott: igen, a barátai túl jól ismerték. Nyilvánvalóan mindkettőjük levette, mennyire feszült a történtek miatt, ő pedig a mai napig kényelmetlenül érezte magát akkor, ha ilyen mértékben kiismerték, még abban az esetben is, ha ezt a legbizalmasabb barátai tették.
– És Végh téged nem követtet? – kérdezett rá Laci.
– Egész nap figyeltem, de nem – rázta meg a fejét Dani. – Nem mintha ez bármit is jelentene. Végh nem bízik bennem, ez nyilvánvaló... egyelőre keringőzünk, és azt figyeljük, ki rontja el előbb a lépést.
– Mindig is utáltam ezeket a játszmákat – dörmögte Marci kelletlenül. – Sosem tudhatod, mi lesz a végkifejlet. Ő nem tudja, mit várhat tőled, te nem tudod, mit várhatsz tőle…
– Itt egyedül az információ számít, amit megszerezhetünk – felelte Dani, nyugalmat erőltetve magára. Valahol megértette a barátja álláspontját, de a családjának, a származásának és főleg a nagyapjának köszönhetően efféle játszmák között élte az egész eddigi életét. – Le is lövethetett volna már a legelső pillanatban, de az nem lett volna… kifizetődő.
– És ha az információ fals?
– Mindennek megvan a maga ára – vont vállat Dani. – Okosnak is kell lennünk, nem csak ravasznak.
– Az lett volna a legegyszerűbb, ha te lövöd le őt az első pillanatban – jegyezte meg Laci fintorogva, ahogy kibontott egy csomag előre pörkölt szotyit.
– Mintha ez valaha is ennyire egyszerű lett volna – nevetett fel halkan Marci, meglepve ezzel Danit. – Mit gondolsz, mennyi időnk van?
– Őszintén nem tudom – rázta meg a fejét Dani. – Véghnek téglája van a KNI-ben. Nem tudom sokáig elhúzni a legálisan folyó nyomozást, különben akadhatnak kellemetlen pillanataim, ha ez visszajut Végh-hez. Az Ügyészség meg nem fog sok időt adni, ha nem találunk új nyomot. Viszont amint pont kerül az ügy végére…
– A lány napjai meg vannak számlálva – hümmögte Laci.
– Igen – bólintott rá Dani kelletlenül. – Még nem tudom, pontosan mit tehetnék azon kívül, hogy megpróbáljuk megvédeni. Holnap egyeztetek Ambrussal, hátha neki lesz valami ötlete Véghgel kapcsolatban.
Fél órával később Tomi is megérkezett, Laci és Marci pedig hazaindultak. Dani dióhéjban elmesélte ugyanazt, amit a másik két barátjuknak is. Tomi gondterhelten hallgatta végig az összefoglalót, majd halkan felsóhajtott.
– Vissza a jó öreg mókuskerékbe, nem igaz? – mormolta maga elé. – Tudod, néha úgy érzem, ennek sosem lesz vége. Sosem fogunk szabadulni. Ha nem a mi szekrényünkből kerülnek elő csontvázak…
– A maffia csak rám tartozik. Én rángattalak bele titeket is az ügybe – vetette ellen Dani komoran. – Ha…
– Lehet, hogy a maffia rád tartozik, de te meg közénk tartozol – állította le Tomi. – Te is tudod, hogy nem erre utaltam, Dani. Nyilván nem fogjuk a hátsó sorból végignézni azt, ahogy küszködsz. Csak azon gondolkodtam, vége lesz-e ennek valaha is – jegyezte meg. Dani érezte a hangsúlyán, hogy választ várt tőle, de nem tudott mit felelni. – Nem lesz, igaz? – mosolyodott el fanyarul Tomi, miután megunta a hosszú csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése