VI. Dühítő

Amikor megcsörrent a telefonja, azonnal érte kapott, hogy felvehesse.

– Szereztem pár infót – szólt bele Robi, köszönés nélkül. – Tudunk délután találkozni? Hatig biztos bent vagyok a műhelyben.

– Már indulok is – pattant fel Lina az ágyáról.

Rekordgyorsasággal öltözött fel és rohant le a lépcsőkön. Amint kilépett az utcára, az arcába csapott a fagyos szél, és a földalattiig tartó rövid út alatt háromszor is elátkozott néhány túl lassú járókelőt, és még azt is megfontolta, hogy átszalad a piroson. Nem mintha azzal sokat segített volna az ügyön, ha elütteti magát…

Fél óra múlva már a műhelyhez tartozó iroda várójában toporgott. A fejleményeket nem akarták odabent megbeszélni, és Lina egyáltalán nem bánta, hogy elkerülheti a lehetőségét annak, hogy néhány kíváncsi kolléga kihallgassa őket. Robi hamar megérkezett, kávészünet ürügyén felkapta a néhol olajfoltos dzsekijét, aztán kilépett vele az utcára.

– Szóval…? – kérdezte Lina, miután helyet foglaltak egy hideg padon.

– Körbejártam az összes helyet, ami számításba jöhetett – kezdett bele a fiú –, és végül nyomra akadtam. Nem volt nehéz a bizalmukba férkőznöm, ismertem a többségüket – magyarázta. Lina talán sosem látta még őt ennyire gondterheltnek. – Az egyik helyen a tulaj alkalmazott egy bizonyos Megyes Csabát – folytatta az exe. – Persze feketén. Néhány napja a srác felszívódott, és sehol sem lehet elérni őt, szóval azt hiszem, tényleg ő lehet a te embered – húzott elő egy cetlit a farmerja zsebéből. Lina hevesen dobogó szívvel nyújtotta érte a kezét, ám Robi nem adta oda neki. – Lina… biztos vagy abban, hogy bele akarsz ebbe vágni?

– Azt hittem, megegyeztünk – vágta rá a lány, hirtelen feltámadó bosszúsággal. – Ez csak egy szívesség. Nem tartozom magyarázattal neked, és így… kvittek vagyunk.

– Lina, nem vagyok hülye, tudom, mire megy ki a játék. – Robi megcsóválta a fejét. – Nem kéne ezt művelned.

– Felnőtt nő vagyok – makacsolta meg magát Lina, majd nem teketóriázott tovább, kitépte a cetlit a fiú kezéből. – Köszönöm.

Már készült magára hagyni Robit, amikor az exbarátja még utána szólt.

– Légy óvatos, oké?

– Igyekszem majd – pillantott vissza a válla felett a lány, aztán sietős léptekkel hazafelé vette az irányt.

**

Dani igyekezett magára ölteni a lehető legunottabb arckifejezését, mielőtt benyitott volna a felettese irodájába.

– Szentirmay – biccentett az ezredes üdvözlésképpen, majd következetesen nem kínálta hellyel. Dani nem zavartatta magát, enélkül is leült a kényelmetlen karosszékbe.

– Miben lehetek a segítségedre, Fábián? – érdeklődött negédesen.

– Úgy véltem, talán lenne kedved jelenteni az üggyel kapcsolatban – pislogott rá hasonlóan mézes-mázosan Körtvélyessy. – Nos? Mire jutottál, fiam? – kérdezte, annyi iróniát sűrítve az utolsó szóba, hogy Daninak kedve támadt felhorkantani.

Végül visszafogta magát: az mégiscsak rangon aluli lett volna tőle.

– A nyomozás egyelőre zsákutcába futott – adott választ, mire Fábián helyette is felhorkantott.

Neki nyilván nem állt rangján alul a gesztus.

– Szentirmay, nem áll neked jól az, ha hülyének tetteted magad – sziszegte bosszúsan.

Dani magában nagyot sóhajtott, és azt kívánta, bárcsak Fábián ne forszírozta volna tovább a témát. A legkevésbé sem akarta belevonni a főnökét abba, ami történt – egyrészt maga sem volt biztos az ügy kimenetelével kapcsolatban, másrészt, ha egyvalamit megtanult a munkája során, az kétségkívül az volt, hogy minél kevesebben tudnak egy akcióról, az annál biztonságosabban kivitelezhető.

– Nem tudom, mire utalsz, Fábián – emelkedett fel a székéből, továbbra is unottságot mímelve. – Az ügy egyelőre zsákutca. Amint lesz valami fejlemény, te leszel az első, akit értesítek.

Fábián szeme megvillant a nyilvánvaló hazugságot hallva.

– Remek – dörmögte maga elé az idősebb férfi.

Dani nem várta meg, hogy elbocsássák, hanem önállósította magát, és elhagyta a felettese irodáját. A KNI ennyire későn már kongott az ürességtől: hacsak nem adódott valami különlegesebb ügy, az összes tiszt szeretett lelépni délután öt órakor. Mivel aznap már neki sem akadt több dolga, a garázs felé vette az irányt. Reménykedett abban, hogy este kivételesen tud majd egy keveset pihenni, elvégre az elmúlt napokban nem maradt lehetősége arra, hogy három-négy óránál többet aludjon. Hol információkat igyekezett szerezni arról a bizonyos bandáról, akik nemrég bukkantak fel Budapesten, hol csak a gondolatai nem hagyták őt nyugodni. Információk terén ő maga alig jutott valamire – ez, amellett, hogy szánalmasan hangzott, valószínűleg a fáradtságának volt köszönhető –, de úgy értesült, hogy a többiek már nagyobb sikerrel jártak, így érdeklődve várta az aznapi tanácskozásukat.

Ám mielőtt a maffia főhadiszállására (majd aludni) mehetett volna, el kellett még intéznie valamit. Miután bepattant a kocsijába, és beindította a motort, már tárcsázta is Tomit. Amint a barátja felvette, egyből ki is hangosította a mobilt – ennyire fáradtan nem volt kedve telefont a füléhez szorítva csevegni, és még vezetni is egyszerre.

– Baj van? – kérdezte Tomi egyből, meg sem várva a köszönését.

– Ha hívlak, az bajt jelent? – vonta fel a szemöldökét Dani, bár ezt a barátja nyilván nem láthatta.

– Hm, az esetek többségében… – nevetett fel Tomi, de hamar elkomolyodott. – Mondd, miről lenne szó?

– Inkább ne telefonon beszéljük meg – kérte Dani.

– Oké – sóhajtotta a barátja. – Fél óra múlva a Princípiuszon?

– Jó lesz – pillantott a műszerfal kijelzőjére Dani, némi merengés után. Mikor jártak utoljára a Princípiuszon? Ötlete sem volt. – Értesíted Laciékat?

– Persze – egyezett bele Tomi, aztán bontotta is a vonalat.

A külváros felé vette az irányt, és mivel a megengedettnél többel hajtott, a megadott fél óra helyett tíz perc alatt teljesítette a kívánt távot. Miután leparkolt a kiszuperált gyárépület takarásában, kiszállt az autóból, és elindult a lerobbantnak látszó épület felé.

A fellengzősen Princípiusznak nevezett főhadiszállás-rejtekhelyet hosszú évekkel ezelőtt rendezték be, miután összedobták a pénzt a régies raktárépület megvásárlásra. Az egykori gyár kívülről kitűnően elrejtette a Princípiuszt a kíváncsiskodó pillantások elől, belülről azonban direkt úgy alakították ki, hogy megfeleljen az akkori igényeiknek. Manapság csak nagyon ritkán használták, de mind a négyen tisztában voltak azzal, hogy bármikor jól jöhet még egy menedék – az a maroknyi ember ugyanis, aki rajtuk kívül tisztában volt a hely létezésével, tartott még annyira tőlük, hogy messze elkerülje azt. Nem mintha egyébként át tudták volna törni a védelmet, amivel anno ellátták a helyet…

Dani fellépcsőzött az épület hátsó részén álló, szinte teljesen a falba olvadó bejárathoz, és a rozsdás zárba dugta a zsebéből előhalászott kulcsot. Az ajtó nehezen nyílt, a sarokvasak pedig szinte sikongattak, miután a férfi jószerével berúgta azt. Dani elkönyvelte magában, hogy nem ártana megolajozni őket, de a figyelmét ezek után inkább a szűkös, fehérre meszelt falú, előszobaszerű helyiségre fordította, és az előtte álló, fémesen csillogó acélajtóhoz lépett. Ez már jóval több védelmet biztosított, mint a külső bejárat, aminek gyakorlatilag csak annyi volt a célja, hogy a második ajtót elrejtse szem elől.

Beütötte a saját kódját a vasajtó melletti panelen, és amikor az rövid pittyenés után hangtalanul feltárult, belépett a modern, tágas helyiségbe, ami távolról sem emlékeztetett a romos külsőre. Olyan rég jártak errefelé, hogy mindent por fedett, így miután Dani felakasztotta a kabátját az egyik fogasra, és felkapcsolgatta a villanyokat, gyorsan beindította a légszűrőt és a légkondit is, mielőtt megfulladt volna – a gondosan letakart ablakokat sajnos nem nyithatta ki, hacsak nem akarta a kiszűrődő fénnyel felhívni magukra a figyelmet.

Megfontolta, hogy elkezd takarítani, és megszabadul a kosz és a por jelentős részétől, de végül lebeszélte magát az ötletről. Körbefuttatta a pillantását a rengeteg emléket idéző, lakásszerű irodának látszó főhadiszálláson, a számítógépeken, a fegyvereken, és a sokszor életmentő konyhájukon. Még egy hálószoba is akadt az egyik ajtó mögött szükség esetére, Danit pedig néhány pillanat erejéig csábította a lehetőség, hogy ledőljön aludni húsz percre.

Végül erőt vett magán, és alvás helyett lefőzött egy adagnyi kávét – szerencsére az itt tárolt alapanyagoknak semmi baja nem lett az elmúlt hónapok (talán már egy év is volt?) során. Mire mindennel elkészült, tompa zúgás hangja szűrődött be kintről. Rá se kellett néznie a kamerákra, azok nélkül is sejtette, hogy valamelyik barátja éppen megérkezett.

Rövid pittyenés után kinyílt a páncélozott ajtó, majd Laci lépett be a főhadiszállásukra.

– Jó ég, hogy néz ki ez a hely – fintorodott el, miközben levette a napszemüvegét.

– Nem ártana neki egy takarítás – hagyta meg Dani, majd megemelte a kiöntőt. – Kávét?

– Van sajátom – mutatta meg a papírpoharat Laci. – Minőségibb, mint az a lötty.

Dani elfojtotta a késztetést, hogy a szemét forgassa, és már szinte fel sem tűnt neki az újonnan felhangzó pittyenő hang.

– Egy laikus azt hinné, nekem kellene nagyobb sznobnak lennem, és nem neked – jegyezte meg, miközben saját magának csészébe öntötte az emlegetett löttyöt.

– Ugyan! – nevetett fel az éppen akkor belépő Marci. – Ha az országnak lenne királya, Lacinál még ő sem lehetne nagyobb sznob – vélte, mialatt nosztalgikus pillantással körbefordult. – Hé, csak nem kávét érzek?

Dani szó nélkül töltötte ki a fekete maradékát egy másik csészébe, majd miután beledobott két kockacukrot, a barátja felé nyújtotta.

– Köszi – huppant le az egyik kanapéra Marci, majd felköhögött, amikor az ülőgarnitúrából tetemes mennyiségű por csapott elő. – A fenébe, kéne ide egy bejárónő – legyezett az arca előtt.

– Épp elég lenne, ha egyszer mi vennénk a fáradtságot arra, hogy kitakarítsunk – közölte az utolsóként érkező Tomi, miután becsukta maga után az ajtót. – Bezzeg nekem nem hagytál kávét, mi? – sérelmezte egyből, ahogy az üres kiöntőre pillantott.

– Főzz magadnak, csak ennyi fért a gépbe – vonta meg a vállát Dani.

Laci, aki nem volt hajlandó leülni egyik porfogó fotelükbe sem, végül a konyhapulton foglalt helyet.

– Szóval, beszélhetnénk a fontosabb ügyeinkről is? – érdeklődött.

Tomi, aki éppen morcosan machinált a kávéfőzővel, Danira pillantott a válla felett.

– Igen, ez engem is érdekelne – sóhajtotta. – Mi történt?

– A temetés kudarc volt, ahogy arra számítottunk – fogott bele Dani, ahogy leült az egyik fotelba, igyekezve minél óvatosabban manőverezni, és elkerülni a porfelhőt. – Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy találkoztam a lánnyal.

– Milyen lánnyal? – vonta fel a szemöldökét Marci.

– Gondolom, a szemtanúnkkal – vélte Laci. – Hogy is hívják?

– Pető Karolinának – sóhajtotta Dani. – Egyre inkább nyugtalanít, főleg azok után, amit tegnap produkált. Úgy tűnik, meggyőzte magát arról, hogy a rendőrség tehetetlen, és most már tényleg tartok attól, hogy valami idiótaságot fog művelni.

– Nahát, Dani, te aggódsz érte? – vigyorodott el Laci.

Dani elfojtott egy horkantást. – Nem aggódom – szögezte le. – Csupán nem akarok még egy hullát eltakarítani.

– Rendben, szóval úgy sejted, a kislány pattogni fog – vonta le a konklúziót Marci.

– Csak olvasok a jelekből – sóhajtotta Dani. – De igen, erre számítok, és azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy megkérjelek benneteket arra, hogy tartsátok szemmel egy kicsit.

Laci időközben otthagyta a konyhapultot, és elindult az egyik íróasztal felé, hogy beizzítsa a számítógépeket.

– Mit is mondtál? Pető Karolina? – kérdezte, miután a rendszer felállt, majd amikor Dani rábólintott, beütötte a lány nevét. – Nem is rossz bőr a csaj. Csípem a szőkéket…

Marci elnevette magát, aztán ő is csatlakozott a barátjukhoz, hogy tanulmányozza a lány aktáját. Dani még egy szemforgatásra sem méltatta Laci megjegyzését, és a helyén is maradt – átvizsgálta már a fruska adatait, és egyszer sem talált benne semmi kirívót.

– Szerintem könnyedén megoldható – jegyezte meg Tomi. – Simán rá tudunk állni addig, ameddig nem születik megoldás az üggyel kapcsolatban.

– És ha esetleg beigazolódik a sejtésed? – érdeklődött Marci. – Lépjünk közbe?

Dani elmélázva nyelte le a kávéja utolsó kortyát.

– Ne, egyelőre ne. Kíváncsi vagyok, mik a tervei – sóhajtotta. – Persze, ez nem vonatkozik arra, ha életveszélybe sodorja magát. Akkor természetesen mentsétek ki – kérte a barátait.

– Azért reméljük, hogy arra nem lesz szükség – komorodott el Tomi.

Dani bólintott, és magában, titkon azt kívánta, bárcsak végre csalódnia kellene a megérzéseiben, és a lánynak esze ágában sem lenne az, hogy saját maga eredjen a barátja gyilkosának a nyomába. Kész tragikomédia lenne, annyi bizonyos…

– Indulsz is? – kérdezte Marci, amikor húsz perccel később Dani már a kabátjáért nyúlt.

– Időben oda akarok érni a tanácskozásra – pillantott a karórájára.

– Kíváncsi vagyok, mik a fejlemények – jegyezte meg komoran Laci.

– Majd mindenképp meséld el, mi volt – tette hozzá Tomi is.

– Holnapnál előbb egészen biztosan nem – vágta rá Dani. – Eszetekbe se jusson megint betörni a lakásomra. Valamikor aludni is akarok.

– Nem nagyon kell betörni – vigyorodott el Laci. – Sőt a kutyád még vidám üdvözöl is…

Dani majdnem visszaszólt valami igazán kedveset, de végül visszafogta a megjegyzést. Magára kanyarította a kabátját, és úgy döntött, hangzatos viszlátok nélkül hagyja el a helyet.

– Vigyázz magadra! – kérte Tomi.

– Hé, várj, azt tudod, hogy miért nem találják Palikát az erődben? – kiáltott utána Marci.

Dani gyorsan és hangosan bevágta maga mögött az acélajtót, és titkon hálát rebegett azért, hogy nem hallotta a poént.

**

Dani, miután belépett Ambrus és Aurél mögött a maffiavezér irodájába, az egyik szabad karosszék felé vette az irányt, hogy helyet foglalhasson.

– Mi tartott ennyi ideig, Szépfiú? – kérdezte az utóbbi, amint meglátta őt. Dani titokban az órára pillantott, de természetesen egy percet sem késett, sőt. – Már azt hittük, elvesztél.

– És azt te felettébb sajnáltad volna, nem igaz? – vágott vissza, direkt negédesre mímelt hangon, majd leült a másik szabad karosszékbe.

– Mindenképpen – duruzsolta Aurél.

– Elég lesz – szólt rájuk Ambrus, ám a hangjában nem érződött a szokásos, szeretetteli él. A maffiavezér a legtöbbször úgy kezelte őket, mintha a fiai lettek volna, de most a gondterheltsége felülírta a megszokott kedvességet. – Inkább kezdjünk bele.

– Ismét zárt tanácskozást tartunk? – vonta fel a szemöldökét Dani.

– Jobb így, egyelőre – sóhajtotta Ambrus. – Természetesen, az információkat eljuttatjuk a belső körhöz is, de ami most kerül szóba, azt jobb lesz bizalmasan kezelnünk. Terveim vannak, és a feladat számodra testhezálló.

– Ja, az alakoskodás mindig jól ment – szúrta közbe Aurél.

Dani – bár maga elől is szívesen titkolta volna – kezdett aggódni.

– Mit tudtunk meg róluk? – kérdezett rá

– Ma sikerült néhány friss információhoz jutnunk Aurél egyik informátorán keresztül – bólintott Ambrus, majd eltolta maga elől a kistálkányi sósmogyorót, amiből eddig szemezgetett. – A vezetőjük neve Végh Emil. A banda nem kis létszámú, bár pontos adatokat még nem tudunk – sóhajtotta. – Az biztos, hogy van közöttük pár profi is, és kellő mennyiségű szakember.

– Ez nem hangzik jól – ingatta a fejét Dani.

– Sajnos tényleg nem. Remélem, egyetértesz abban, hogy mielőbb lépnünk kell – fogalmazta meg az idős férfi.

– Természetesen – hagyta meg Dani, egyre inkább gyanakodva. – De mi is lenne mindebben az én szerepem?

– Szükségem van egy beépített emberre.

Dani mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Nem igazán volt szüksége további magyarázatra: tökéletesen átlátta, Ambrus mi mindent is értett a megbízatása alatt. Tudta jól, hogy ez az életébe is kerülhet, ha nem alakítja megfelelően a ráosztott szerepet, de azzal is tisztában volt, hogy nem mondhatott nemet. Egy ennyire kényes ügy esetében semmiképp sem, tekintve, hogy az így szerzett információk létfontosságúak lehettek.

– Szóval játsszak kettős ügynököt? – kérdezte.

– Lényegében igen – bólintott rá Ambrus, és ha lehetséges volt, a gondterheltsége még tovább mélyült. Dani nem túlzott, ha azt állította, sosem látta még ilyen idegesnek a férfit. – A mi köreinkben mindenki tudja, hogy az én emberem vagy. El kell hitetned Véghgel, hogy megrendült a hited bennünk – magyarázta. – Megbeszéljük majd, miféle apróságokat és fél-igazságokat szivárogtathatsz ki neki rólunk, hogy úgy érezze, megérje az egyezség. A mi részünkről pedig az lenne a legfontosabb, hogy megtudjuk a szervezete felépítését, hogy hány embere van, miféle felszereléssel operálnak.

– Zseniális, ugye, Szépfiú? – vigyorodott el Aurél, némileg rosszmájúan. Daninak nem kellett találgatni afelől, hogy a másik a halálát kívánja-e. – Ő azt hiszi majd, hogy neki kémkedsz. De közben meg nekünk. Ez aztán a neked való feladat…

– Aurél! – vetett rá egy rendreutasító pillantást Ambrus, majd visszafordult Danihoz. – Mit mondasz? Tudom, hogy nem egyszerű feladat, de bízom abban, hogy te vagy az, aki ezt probléma nélkül kivitelezhetné…

– Vállalom – hagyta meg a férfi, és ügyelt arra, hogy csak magában sóhajtson hatalmasat. Akármilyen veszélyes is volt ez a megbízatás, így lehetősége nyílt arra, hogy kiderítse, az új szervezetnek köze lehetett-e Jutai halálához, és ha szerencsés, talán Megyesről (vagy akárhogy is hívták azt a szerencsétlent) is megtudhat majd valamit. Persze, még mindig nem bízhatott száz százalékosan abban, hogy annak az ügynek köze lehetett ehhez az újonnan felbukkant bandához, mégis gyanakodott. A véletlenekben nem hitt.

Ambrus aggodalmasan, de elmosolyodott. – Remek – nyugtázta, aztán elővett egy mappát az asztalon álló iratok közül, és Dani felé nyújtotta. – Összeszedtem mindent, amit eddig megtudtunk. A fő székhelyeik a Puerto Rico, a Costa Rica és a Panama. Azt ajánlom, a PR-ben kezdj.

Dani futólag kinyitotta a mappát, és felmérte Végh Emil adatait: a férfinak természetesen volt legális, bejelentett cége, ráadásul papíron patyolattiszta. Ez is azt sejttette, amit már eddig is tudtak: az új szervezet nem kispályás. A kép alapján, amit szintén a mappába csatoltak, Dani nem ismerte fel a férfit, de egészen biztos volt abban, hogyha jobban átnézi az összes rendelkezésére álló rendszert, találhat még róla plusz információkat.

Valószínűleg Ambrus is ezen a véleményen lehetett, mert megkérte, hogy tartsa nyitva a szemét. Dani gépiesen bólintott, majd pár percnyi futó megbeszélés után elhagyta az irodát. A rutin hajtotta – az kényszerítette végig a folyosón, az ültette be a volán mögé, az vezetett haza, és mászott fel a lépcsőn helyette.

Fido kitörő örömmel üdvözölte, ő most mégsem tudta megadni azt a figyelmet az állatnak, amit megérdemelt volna. Lehanyatlott a kanapéra, nézte a plafont, és azon gondolkodott, mibe keveredett. Nem most… hanem hosszú évekkel ezelőtt. A mostani helyzeten elvégre már nyilvánvalóan nem változtathatott… Bár, ha jobban átgondolta, lehet, hogy tíz éve sem volt választása.

**

Lina idegesen toporgott a régi, körgangos bérház udvarában, azt várva, hogy a gondnok megjelenjen. Nem volt nehéz megtalálni a férfi telefonszámát – az egyik lakó mellett besurrant az udvarra, aztán egyszerűen elolvasta a kiragasztott papírokat –, és miután beszélt vele egy keveset telefonon, a gondnok, aki egyébként a szomszédban lakott, hajlandó volt lejönni hozzá. Amikor végre megpillantotta az érkező férfit, aki nyilvánvalóan keresett valakit a tekintetével, odasprintelt hozzá, és lenyelve a torkába gyűlt idegesség-gombócot, gyorsan bemutatkozott neki, majd elregélte az előre kitalált sztoriját. A buszon idefelé jövet ezerszer elpróbálta: kiadja magát Megyes Csaba unokahúgának, aggódik azért, mert már napok óta nem hallott róla semmit, és kikönyörgi a férfiból a lakás főbérlőjének a számát, hátha tőle megtudhat valamit. Pofonegyszerű.

Mivel nem volt profi hazudozó, a hangja jópárszor megremegett, de szerencsére az idős gondnok nem törődött vele, vagy csak betudta aggodalomnak.

– Jól van, csak nehogy elsírja magát itt nekem – dörmögte a gondnok zavartan. – Keresek magácskának egy telefonszámot.

Lina hálásan mosolygott a férfira, majd még át is kísérte a szomszédos házba, és megvárta a lakása előtt szobrozva, ameddig kikereste a régimódi telefonregiszterből a megfelelő számot. Nem győzött hálálkodni – valószínűleg kicsit túlzásba is vitte, mert a férfi a végén szinte rácsukta az ajtót.

Könnyedén visszajutott az utcára, és örömében legszívesebben táncot járt volna. Hát mégis jutott valamire…! Talán többre is, mint a rendőrség. Persze, ezt nyilvánvalóan csak a bátyjának és a kapcsolataiknak köszönhette, hiszen a nevük jól ismert volt autós körökben. Elgondolkodott azon, hogy Kel vajon elmondta-e a rendőrségnek azt az infót is Csabáról, de aztán rájött, hogy ha így is történt, a nyomozók törvényes úton akkor sem lelhettek rá Megyesre, hiszen Zsombor szerelme feketén dolgozott.

Még az eszmefuttatás ellenére is gyomorgörcs fogta el, ahogy bepötyögte a kapott mobilszámot a telefonjába – ha nincs igaza, és a rendőrök valamilyen úton-módon mégiscsak ráakadtak a főbérlőre, lehet, hogy így, másodszor bekopogtatva, nem fog sikerrel járni.

Amikor felvették, hadarva és remegő hangon mutatkozott be, majd újfent gyorsan elregélte a szívszorító történetet. A férfi – mély, rekedtes hangú – hallhatóan megdöbbent a monológján, de némi ráhatás után belement abba, hogy találkozzanak, és megmutassa a lakást, hátha ott Lina, az „aggódó unokahúg”, talál valamit azzal kapcsolatban, hová tűnhetett Megyes. Szerencsére éppen nem volt semmi dolga, így a találkozót nem kellett másnapra halasztani.

Lina a várakozás közben – mivel a lépcsőházba visszaosonni nem akart, elvégre az túl furcsa lett volna – a ház falának dőlt, odakint az utcán. Még mindig hideg volt, de jelenleg legalább nem fújt az a csontig hatoló, északi szél, ami az elmúlt napokban megkeserítette az életüket. Lopva figyelte a mellette elsétáló embereket, próbálta kitalálni, milyen lehetett az életük, hogy elszórakoztassa magát egy kicsit, és ne gondoljon másra. Hogy ne gondoljon Zsomborra…

Sajnos, akárhogy is küzdött ellene, a halál visszatérő gondolata maradt. Nem csak nappal kísértette az, aminek szemtanúja volt. Esténként rendszerint rosszul aludt, és csak nagy erőfeszítések árán tudta elkerülni, hogy ne szokjon rá az altatóra. Tisztában volt vele, hogy abból semmi jó nem származott volna, és egyedül azzal tudta kirángatni magát az önpusztításból, hogy olyankor elképzelte, Zsombor mekkorát csalódna benne, ha látná ezt.

A többiek, a barátai… nyilvánvalóan jobban kezelték a gyászukat, mint ő. Lina már ezerszer átbeszélte magával, hogy mindez annak a következménye lehetett, hogy ő látta Zsombort meghalni, ám hiába: attól még borzalmasan érezte magát. Folyton kísértette a tudat, ahogy csak állt ott tehetetlenül… talán léphetett volna, csak túl gyáva volt, hogy megtegye.

Hiába próbálta a józaneszével megmagyarázni magának, hogy bármit is tett volna abban a pillanatban, csak annyit ért volna el, hogy őt is megölik… a józanész itt sajnos nem segített. A gondolatait végül az szakította félbe, hogy egy sötétszürke BMW leparkolt közvetlenül előtte. A volán mögül egy jólöltözött, negyvenes férfi szállt ki, és olyan nyilvánvalóan keresett valakit a tekintetével, hogy Lina tudta: ő az embere. Bátortalanul intett neki, majd leküzdve az idegességét, odasietett hozzá.

– Igazán hálás vagyok, hogy tényleg idefáradt – kezdett bele remegő hangon, majd gyorsan kezet nyújtott. – Pető Lina vagyok.

– Zilt Károly – fogadta el a kézfogást a férfi. – Szóval ön Megyes Csaba unokahúga – vonta fel a szemöldökét.

– Igen – felelte gyorsan Lina. – Már napok óta nem tudom elérni őt, és nagyon aggódom érte – hadarta egy szuszra. – Arra gondoltam, hogy hátha a lakásában…

A férfi hirtelen felnevetett, mire a lány gyorsan elharapta a mondadója végét. Meredten, és egyre feszültebben bámult Ziltre, és nagyon nem tudta mire vélni a kacagását.

– Ugyan, kislány, mindketten tudjuk, hogy hazudik – mosolygott rá a férfi, de inkább tűnt álkedvesnek, mint bizalomgerjesztőnek. – Mi lenne, ha elmesélné inkább az igazságot?

Lina néhány másodperc erejéig csak tátogott döbbenetében. Megrázta a fejét, és elgondolkodott egy újabb hazugságon, de azok után, hogy egyszer már lebukott, butaság lett volna.

– Honnan tudta? – sóhajtott fel.

– Ötletem sincs, mi köze lehet egy olyan emberhez, mint amilyen ez a Megyes is – vont vállat a férfi –, de higgye el, számomra nyilvánvaló, hogy magácska hazudik. Szóval, kapok egy magyarázatot? Ha elmondja az igazat, megfontolom, hogy segítsek-e – tette hozzá.

Lina, bár egyre inkább kezdett gyanakodni, az utolsó mondat hatására leküzdötte a kétségeit, és nem elfutott, hanem dióhéjban elmesélte, mi történt Zsomborral. Ez volt a legjobb lehetősége, nem szalaszthatta el a saját félelmei miatt. Zilt figyelmesen hallgatta, majd bólintott.

– Jöjjön velem – intett neki, majd elindult a lépcsőház felé, és a kapukóddal kinyitotta az ajtót. Lina fejében megfordult, hogy most fogják megölni, vagy eladni prostinak, de végül csak erőt vett magán, és leküzdve az ösztönös félelmét, elindult a férfi után. Jó ég, ha a szülei látták volna, mit művel…

Követte a férfit fel a lépcsőn, majd végig a gang folyosóján. Megálltak egy lakás előtt, ő pedig átkarolta magát, ameddig Zilt előkereste a megfelelő kulcsot. Egy apró, garzonszerű, kicsit dohszagú, de tiszta lakás tárult a szeme elé. Alig néhány bútort látott, ám ezen kívül semmi nem utalt arra, hogy laknák: se egy fénykép, se egy eldobott ruha, se egy könyv a polcon. Egyedül a kis konyhaasztalon árválkodott egy fehér boríték, azt azonban a férfi kérdés nélkül kapta fel, majd miután belepillantott, a kabátja belső zsebébe süllyesztette.

– Figyeljen, kislány – fordult végül hozzá. Lina kezdett egyre inkább megijedni, de próbálta nem kimutatni a félelmét. – Nem véletlen az, hogy a rendőrség nem jutott el ide – mutatott körbe a lakásban. – Tudja, azok az emberek, akik ilyen albérleteket vesznek ki, nincsenek nyilvántartva. A bérleti díj nem olcsó, de ez az ára annak, hogy eltüntessünk minden nyomot. Mi nem kérdezünk, ők pedig megfizetik a diszkréciónkat, cserébe azért, hogy elrejtőzhessenek a törvény szeme elől.

Lina megilletődve pislogott. Persze, hazudott volna akkor, ha azt állítja, hogy a lelke mélyén nem számított valami efféle magyarázatra, az igazság mégis szíven ütötte.

– És Megyes Csaba? – kérdezte óvatosan. – Mi lehet vele?

– Fogalmam sincs, drágám. Ameddig fizet – paskolta meg a kabátja zsebét –, én nem kérdezek. Az ügyfelekkel egyébként is a kollégáim találkoznak, ők kötik általában az üzletet.

Lina lázasan gondolkodott, mit kérdezhetne még. Tudta, ha most itt nem jut semmire, akkor elakad a nyomozásban, és felteheti a polcra az eddigi eredményeit.

– Csabával hol találkoztak a… kollégái? – érdeklődött végül.

Zilt ismét felvonta a szemöldökét. – Az üzleteket általában nyilvános helyeken kötjük, főleg szórakozóhelyeken. Legfőképpen a Puerto Ricóban. Ha nem csal az emlékezetem, Megyessel is ott intéztük el a szerződést.

A lány magában diadalmasan elmosolyodott, ahogy meghallotta a nevet: végre, egy újabb nyom, amin tovább indulhat!

– Én a helyében azért vigyáznék – tette hozzá a férfi, mielőtt Lina köszönetet mondhatott volna. – Valószínűleg Megyes nem véletlenül tűnt el.

Lina nem tudott mit felelni, de Károly nem is várt választ: kiterelte őt a lakásból, majd futó köszönés után magára hagyta a gangon. A lány néhány másodperc erejéig csak bámult maga elé, tanácstalanul, aztán elindult, hogy visszamehessen az utcára, és hazafelé vegye az irányt.

Ziltnek valószínűleg igaza lehet… hiszen ő maga is tudta, hogy nem volt éppen életbiztosítás az, amibe készült belevágni. Azonban mégsem ez kötötte le teljes mértékben a gondolatait, hanem sokkal inkább az, amit a férfi Megyesről és ezekről a bizonyos albérlőkről mesélt.

Sosem áltatta magát, hogy nem léteznek efféle törvénytelenségek a városban, mégis megdöbbent azon, amit most megtudott. Ezek után elképzelni sem tudta, miféle alak lehetett igazából Megyes Csaba… Azt pedig főleg nem, hogy Zsombor hogyan kerülhetett a képbe.

**

Lina alig aludt az éjjel: folyamatosan az járt a fejében, amit aznap megtudott. Vajon Zsombor mennyire lehetett képben mindezzel? Az alapján, amit Zilttől megtudott, Megyes Csaba – már ha egyáltalán így hívták – nem lehetett jó ember. Másképpen miért lett volna szüksége egy afféle albérletre? Amiatt, hogy feketén dolgozott, a lány még nem ítélte volna el, ismerte ő az autószervizek életét, tudta, mi hogyan működött. De az, amit Zilt elmondott, már korántsem nyugtatta meg.

Nem, Zsombor biztos nem tudhatott erről, különben sosem lett volna ezzel a… Csabával. A szerelem nem vakíthatta el ennyire. De vajon mi állhat a háttérben? Mit művelt Megyes pontosan? Talán drog…? Vagy embercsempészet? Rablás? És miért kellett Zsombornak meghalnia? Vajon Megyes ölte meg? Vagy épp ellenkezőleg, Megyes csak az ok, amiért megölték?

Linának egy pillanatra eszébe jutott az, hogy talán Zsombor mégiscsak tudhatott mindenről, hogy talán ő is… De hamar elvetette az ötletet. Ismerte a barátját, évek óta, és végtelenül becsületesnek tartotta. Zsombor sosem keveredett volna semmiféle kétes ügybe.

Bármi is történt, egyértelműen Megyes volt a lényeg, ő volt a kapocs. Ha ő gyilkolt, azért, ha miatta öltek, azért. Eszébe jutott az is, Zsombor milyen végtelen szeretettel beszélt a barátjáról, amikor nagy ritkán, de azért szóba került. Őszintén szerette őt… és Lina arra gondolt, hogyha Zsombor tényleg szerette, akkor Csaba – vagy akárhogy is hívják – nem lehetett rossz ember. A barátja mindig is remek emberismerő volt. De mi van akkor, ha a szerelem mégiscsak vakká tette?

Átfordult a másik oldalára, magához ölelte a paplanját, majd lehunyta a szemét, de továbbra sem tudott elaludni. Megfordult a fejében, hogy a rendőrséghez kellett volna fordulnia az új információival, de elég volt felidéznie magában az őrnagy gúnyos szavait, hogy meggondolja magát. Nem, a rendőrséghez nem fog fordulni.

Visszaemlékezett Zilt magyarázatára, arra a kevés információra, amit a férfi adott neki, és már tudta is, mit fog tenni. Puerto Rico. Csak lesz ott valaki, aki találkozott már Megyes Csabával…

**

– Valamerre járt ma, de nem az egyetemen – mesélte Laci, miközben a mellé somfordáló, simogatásra éhes Fido fülét vakargatta. – Mire reggel odaértünk az albérletükhöz Tomival, addigra már nem volt otthon. Kerestük az egyetemen és a környéken is, de nem találtuk – sóhajtotta lemondóan. – Végül ott maradtunk a lépcsőház előtt. Csak késő délután ért haza.

Hajnali négy felé járhatott, és Dani már az idejét sem tudta annak, hogy mikor aludt egyhuzamban pár óránál többet. Szerette volna kikapcsolni a gondolatait, és nagyon szerette volna, hogy az a fruska ne műveljen semmi ostobaságot. És – ha nem túl nagy kérés – nagyon szeretett volna békésen aludni. Legalább öt órát.

– Gondterheltnek tűnt – jegyezte meg halkan Tomi, kiegészítve Laci szavait.

– Mindenesetre, ma jobban rajta tartjuk a szemünket, és nem hagyjuk, hogy kicsússzon a kezünkből – fűzte hozzá Laci. – Egy vicc, hogy valami diáklány kifogott rajtunk, ráadásul úgy, hogy még csak nem is tud rólunk – fintorodott el.

– Már így is rengeteget segítetek – ingatta a fejét Dani. – Arról nem ti tehettek, hogy munka miatt később értetek oda – tette hozzá, de Laci még így is csak egy fintorral felelt.

– Inkább mesélj arról, hogy mi a helyzet a megbízásoddal – kérte Tomi. – Van már valami fejlemény?

– Este tervezek ellátogatni a Puerto Ricóba – sóhajtotta Dani. Szeretett volna nem gondolni erre az ügyre, holott tudta: akármit is tesz, mindenképpen ezen fog kattogni az agya. – Aztán meglátjuk, hogy alakul.

– Nem kellene készenlétben maradnunk, hogy kimentsünk, ha valami rosszul sül el? – kérdezte Marci. – Nem egy életbiztosítás ez a kettős-ügynök terv.

– Észrevehetnének titeket, és akkor csak nagyobb bajba sodornátok – felelte Dani. – Nem, ezt most egyedül kell megoldanom – szögezte le. – De értékelem a felajánlást.

A barátai lassan szedelőzködni kezdtek. Fido mindenkitől bezsebelt egy búcsúsimogatást, és Dani észre sem vette, már az ajtóban állt, azzal a közeli ígérettel a tarsolyában, hogy hamarosan bedőlhet az ágyába.

– Azért azt megígéred, hogy nagyon vigyázol magadra, ugye? – fordult még vissza Tomi, már a legfelső lépcsőfokról.

– Hát persze – felelte Dani egy fanyar mosollyal, majd becsukta az ajtót, ráfordította a zárat, és elvánszorgott a hálószobájáig.

Csak addig jutott, hogy a zoknit és a nadrágot levegye magáról, utána felelőtlenül eldőlt az ágyon, és ezt követően még a kavargó gondolatai sem akadályozhatták meg abban, hogy szinte abban a pillanatban elnyomja az álom, amint párnát ért a feje.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (VII. Vad)