V. Fájó

Dani, amikor megérkezett a lakásához, már az utcafrontról látta, hogy ismét vendégei érkeztek. Megpróbálta elfojtani a fáradtságából adódó dühét, de akárhogy is igyekezett, kivételesen nem tudta visszafogni magát.

– Mi ez itt, egy kurva átjáróház? – szűrte a fogai között, épphogy nem kiabálva. Hajnali ötre járt, bűzlött a cigarettától, és semmi másra nem vágyott néhány órányi alváson kívül.

– Nem jó jel, ha káromkodik – jegyezte meg a kanapén terpeszkedő Laci.

– Nincsen véletlenül máshol dolgotok? – rúgta le magáról a cipőjét Dani.

Tomi, aki mindeddig az egyik fotelban ülve nézte a későesti snooker-adást, komoly pillantással fordult felé.

– Elmeséled, mi volt? – érdeklődött kíváncsian, figyelembe sem véve a barátja bosszankodását.

Marci, aki a másik fotelt foglalta el, és mindeddig csendben maradt, most megtalálta a hangját.

– Mielőtt még belevágnánk a komoly témákba… ezt hallgassátok: mit csinál a pap, ha összekombinálja a matematikát a nyelvtannal? – kúszott számító vigyor az arcára.

Dani elhűlve meredt rá, és hiába ismerte már őt évek óta, mégis meglepte az, hogy a képes volt éppen most elsütni egy szar viccet.

– Marci, nem hiszem, hogy… – próbálta őt csitítani Tomi, de Marci ügyet sem vetett rá.

– Hát osztja az igét…! – rikkantotta el büszkén a vicc csattanóját.

Dani mély, lemondó sóhajt hallatott.

– Hadd öljem meg! – kérlelte őket Laci, majd meg sem várva a választ, felpattant a kanapéról. Marci testi épségét csak annak rutinos reflexei, és Tomi közbelépése mentette meg.

– Nyugi már – próbálta csitítani a kedélyeket ez utóbbi, szelíden visszalökdösve Lacit a kanapé irányába. – Vannak annál fontosabb dolgaink is, minthogy kitekerjük Marci nyakát. Igaz, Dani? – fordult a barátja felé, majd átadva neki a saját, korábban elfoglalt fotelét, ő maga leereszkedett a bosszús Laci mellé a szófára.

– Egészen biztos az, hogy valami újdonsült kis trónkövetelő jött képbe – felelte komoran Dani. – Az a támadás nem lehetett félreértés. Négy jól képzett emberünk halt meg. Jól szervezett támadás volt, és egyértelmű, hogy nem akarnak szövetséget.

Tomi tekintete elsötétült. – De attól még lehet, hogy könnyen eltűntethetőek…

– Akárhogy is, ez nem hangzik jól – mutatott rá Laci. – Annyira nem lehetnek könnyű esetek, ha így összehozták a támadást. Ez azt jelenti, hogy információik vannak rólatok…

– Ráadásul, ha annak az egyetemista fiúnak a halála mögött is ők állnak, az még inkább azt mutatja, hogy nem kezdők – tette hozzá Marci. – Bár az az ügy még mindig fura. Mi okuk lehetett rá?

– Bármi – vont vállat Dani kelletlenül. – Ráadásul Megyesről még mindig nem tudunk semmit, könnyen lehet, hogy ő a kapocs. De jelenleg a Jutai-ügy legkisebb problémám – vallotta be.

– Van már valamiféle tervetek? – kérdezte halkan Marci, pár pillanatnyi néma-nehéz csend után.

– Egyelőre nincsen túl sok információnk. Most igyekszünk tapogatózni – ingatta a fejét Dani.

– És ha ezen a Megyes-fazonon keresztül eljutnál feléjük? – vetette fel Laci. – Már ha nem jön be az öt százalék a százból, és nem derül ki, hogy a két ügynek még sincs semmi köze egymáshoz…

– Lehet, hogy ez nem rossz ötlet – mélázott el Tomi, ahogy Danihoz fordult. – Te is mondtad, ennyi véletlen már túl sok egy lapra – vélte. – Biztos van valaki, aki találkozott már ezzel a kamu-Megyessel. Komoly álcának tűnik, ha ezen a néven már párkapcsolatot kezdett, és lehet, hogy őt könnyebben előkeríthetnéd, mint mást ebből az új szervezetből, akikről egyelőre semmit sem tudtok.

– Túl sok a kérdőjel ebben az ügyben – sóhajtotta Dani. – Valahol igazatok van, de nem tennék nagy összeget arra, hogy meg fogom találni őt. Úgy fest, különösen jól ért a felszívódáshoz. Mindenesetre, Jutai temetésének még adhatok egy esélyt, és felkereshetem pár kapcsolatomat is.

– Én a helyedben nem fűznék nagy reményeket ahhoz a temetéshez. Ha így el tudott tűnni, nem lesz annyira ostoba, hogy beállítson a szerelme temetésére – morogta Marci.

– Tisztában vagyok vele, de a lehetőséget nem hagyhatom figyelmen kívül – mutatott rá Dani. – Fábián megfigyelés alatt tart, és az ő gyanakvását sem akarom felkelteni, szóval muszáj jól kijátszanom a lapjaimat. Meglátom, merre visz a következő nyom. Már ha egyáltalán lesz következő nyom.

– Akkor hát… kivárásra játszunk? – sóhajtotta Tomi.

– Kivárásra játszunk – erősítette meg Dani majd felállt, megelőzve, hogy ismét merengős csend boruljon a négyesükre. – Most pedig megtennétek, hogy magamra hagytok? Örömmel venném, ha aludhatnék másfél órát…

– Egyeseknek milyen nagy igényeik vannak – vigyorgott rá Laci, de azért követte Marci és Tomi példáját, és ő is felállt a kanapéról, hogy elindulhasson a bejárati ajtó felé.

– Ha szükséged lenne ránk – fordult vissza hozzá Tomi, még mielőtt kiléptek volna a lépcsőházba –, csak hívnod kell.

– Egyelőre nem akarlak bevonni benneteket is – intett nemet Dani. – De ettől függetlenül értékelem az ajánlatot – ajándékozta meg a barátait egy ritka félmosollyal, amikor pedig magára maradt, elhatározta, hogy zuhanyozni felkelés után is ráér majd.

Beállította az ébresztőjét háromnegyed hétre, beletörődéssel véve tudomásul, hogy akkor nincsen ideje aludni, amikor kivételesen tudna is, majd ruhástul eldőlt a kanapén, és hagyta, hogy magával ragadja az álom.

**

Képtelen volt visszafogni magát, aminek köszönhetően olyat tett, amit még soha: elszakított egy üres, hófehér festővásznat. A szeme sarkából látta, hogy Nóri és Livi idegesen rezzentek össze, majd döbbenten fordultak felé.

– Lina…? – suttogta Nóri ijedten, aztán felpattant, hogy a barátnőjéhez siethessen. Megpróbálta átölelni, de Lina kibújt az érintése alól.

Az ablakhoz sétált, aztán vissza az egyik fotelhez, hogy lerogyhasson a párnákra. A tenyerébe temette az arcát, és megpróbálta nem hibáztatni magát mindenért, ami történt. Hiszen ott állt, tehetett volna valamit, odarohanhatott volna, talán… talán. Próbált bűnbakot keresni, kezdve a gyilkosokkal, folytatva az egész rendőrséggel, de a végén mindig annál kötött ki, hogyha előbb kap észbe, megmenthette volna Zsombor életét. Hogy hihette, hogy csak kérdezni akartak valamit Zsombortól? Hogy lehetett olyan ostoba?

Ha visszagondolt arra a napra, és a találkozására a nyomozókkal, akik Zsombor ügyét vizsgálták, a harag még a korábbinál is erősebben parázslott fel benne. Képes volt visszaidézni Szentirmay őrnagy minden egyes szavát, és órákkal később is emlékezett a hangszínére. „Gondolja, hogy magának és a barátainak több esélye lenne?” Gyomorremegtető, fullasztó düh járta át, akármikor jutott eszébe a férfi hangsúlya. És ha igen?

– Meg fogom találni a gyilkosát – suttogta maga elé, nem törődve azzal, hogy Livi és Nóri megkövülve meredtek rá.

– Megőrültél?! – kiáltott fel Livi. – Mégis hogy jut eszedbe ilyen hülyeség?

– Lina, elragadtatod magad – jegyezte meg Nóri, Livivel ellentétben kifejezetten csendesen. – Tudod jól, hogy ennek nincs értelme. Bízd inkább…

– A rendőrségre? – sziszegte Lina. – Hiszen mind tudjuk, milyenek! Talán évek múlva lezárják majd az ügyet, mondván, esély sincs arra, hogy valaha is megtalálják a tettest! Ti is tisztában vagytok vele, hogy így lesz… Sosem fogják megtalálni Zsombor gyilkosát, mert ez nem Amerika és nem is egy krimisorozat, ez itt a kibaszott Magyarország! – vágta oda dühösen.

Nóri felsóhajtott. – Miért, úgy gondolod, neked talán menne? Szerinted több esélyed van? – kérdezte épp olyan halkan, mint az előbb. – Legyél már észnél, Lina…

Lina meg sem hallotta. Tudta, hogy képtelen lesz tovább egyhelyben ülni és itatni az egereket. A vad düh, amit érzett, szinte égette őt belülről, és egészen biztos volt abban, hogy nem hagyhatja magát lebeszélni. A makacssága, ami gyerekkorától fogva végigkísérte élete minden egyes fontosabb szakaszát, most is ott duruzsolt benne. Nem fogja tétlenül várni a megváltást, nem fogja tétlenül végignézni, ahogy nem történt semmi! Zsombor meghalt… és ő nem fogja engedni, hogy a gyilkosa szabadlábon maradjon.

– Nem tudom – felelte végül Nórinak. – De akárhogy is, képtelen vagyok tehetetlenül nézni, ahogy nem történik semmi…

– És ha… és ha mi is célpontok vagyunk? – súgta Livi elfehéredve.

– Ugyan, Livi! – intette le Nóri. – Nem lenne rá okuk, nem tettünk semmit…

– Mint ahogy Zsombor sem – nyögte Livi. – Lina pedig egyébként is látta a gyilkosságot…

A szobára félelemmel keveredett, vészterhes csend ereszkedett. Lina némán figyelte a rémült barátnőit, és azon járt az esze, hogy mennyi igazság lehetett Livi szavaiban. Vajon tényleg félnie kellett volna, csak azért, mert látta a gyilkosságot? Hiszen semmi érdemleges információt nem tudott meg. Ha tudna bármit, sokkal könnyebben kezdhetett volna kutatni a gyilkos után…

– Livi, ez abszurdum – jelentette ki végül Nóri. – Semmi értelme nem lenne, hogy minket szúrjanak ki maguknak – tette hozzá, ám Lina a szavai ellenére is jól látta az aggodalmas pillantását, amivel őt illette.

Elfordította a fejét, hogy ne kelljen törődnie vele. Tudta, hogy tennie kellett valamit… hogy tenni fog valamit. Okosan csinálja majd, természetesen, és rohan őrült módjára a saját vesztébe. Még az is lehet, hogy több sikerrel járna, mint a korrupt, bürokráciában úszó rendőrség, és akkor lehet, hogy a lelke is megnyugodna… Mert abban egészen biztos volt, hogy addig, ameddig Zsombor gyilkosai nem kerülnek rács mögé, ő képtelen lesz tétlenül ülni.

**

Az idő másnap reggel még mindig embert próbáló volt, az utcák pedig majdhogynem néptelenek, így Lina, bár átfagyott a rövid út alatt is, egészen hamar érkezett meg a Picassóba. A barátságos művészkávézó nyüzsgött, mint mindig, és Lina még a hangulata ellenére is jólesőn szívta be a kávé meg a péksütik kellemesen bizsergető illatát.

– Kel, ráérsz néhány percre? – lépett a pulthoz, hogy magára vonja a férfi figyelmét. Látta, ahogy Kel szánakozva mérte végig őt, és sejtette, hogy az együttérzés nem csak a gyászának, de a látványos nyúzottságának is szólhatott.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Kel, miután intett az egyik kollégájának, hogy tartsa pár percig a frontot helyette is.

– Tűrhetően – mosolyodott el szomorúan Lina. – Viszont… a segítségedre lenne szükségem. Mondd, tudsz bármit is Zsombor barátjáról? – kérdezte halkan.

Még az éjszakai forgolódása alatt ugrott be neki, hogy megkérdezhetné Kelt, és kezdhetné akár vele is a magánnyomozását: a férfi gyakran vált afféle lelki szemetesládává, amikor beültek egy-egy kávéra, és kiöntötték neki a szívüket, így bátran remélte, hogy tudhatott valamit az eltűnt Megyes Csabáról. Ráadáson azon a szörnyű napon egyedül ő találkozott a férfival. A megérzései azt súgták, hogy azon a nyomon kellett elindulnia, amit Csaba hagyott maga után… túlságosan is gyanús volt, hogy a fiú éppen akkor szívódott fel, amikor Zsombor életét vesztette. Ez nem lehetett véletlen.

– Zsombor talán nekem mesélt róla először – bólintott Kel, még annak ellenére is, hogy gyanakodva pásztázta a lányt. – Nem tudta még pontosan, mit is érzett, és nem talált mást, akinek kiönthette volna a szívét. Azt hiszem, félt nektek bevallani…

– Hiszen tudhatta volna, hogy sosem ítélnénk el! – nyelt nagyot Lina.

– Valószínűleg tudta is, de ez… azt hiszem, érthető, hogy nem volt neki egyszerű – vont vállat szomorú mosollyal a férfi. – Hol is tartottam…? Igen, szóval nyilvánvalóvá vált, hogy Zsombor fülig beleszeretett abba a srácba. Valamennyivel idősebb volt nála, talán egy-két évvel, legalábbis én így szűrtem le a szavaiból. Már dolgozott, ha jól tudom, autókkal foglalkozott… – ráncolta a homlokát. Lina szája elnyílt meglepettségében, ahogy hallgatta. – Azt hiszem, valamelyik közeli műhelyben – folytatta Kel. – Mást sajnos nem tudok róla. Találkoztam vele azon a napon… de tudod, hogy már elmeséltem Bencének is, ami történt. A rendőrség grafikusa készített egy fantomképet, de arról fogalmam sincs, hogy jutottak-e valamire.

– És esetleg… el tudnád mondani nekem is, hogy nézett ki? – kérdezte tapogatózva a lány.

– Elég átlagos srác, rövid, barna hajjal, barna szemmel. Kicsit kisfiúsan helyes. Nagyon szimpatikus volt elsőre, de azok után, hogy így eltűnt – sóhajtotta a férfi –, nem tudom, mit gondolhatnék. A rendőrségi rajzoló igazából nagyon jól kiszedte belőlem a többi részletet, de elég nehéz lenne leírni őt – vont vállat. – De miért fontos ez, Lina?

– Csak… érdekelt. Köszönöm, Kel, rengeteget segítettél! – erőltetett magára mosolyt Lina. Ezen a nyomon már el tudott indulni… sőt mi több, még az is lehet, hogy sikerrel járhat. Elvégre akadtak kapcsolatai, nem is akármilyenek.

– Mire készülsz? – fordult utána a férfi, amikor Lina már leugrott a bárszékről, és induláshoz öltözködött.

– Semmire – hárított ügyetlenül a lány, majd gyorsan viszlátot intett. – Később találkozunk!

– Lina, ne csinálj őrültséget! – kiáltott még utána Kel idegesen, de a lány már nem nézett vissza, csak kilépett a hideg szélbe, és sietősen megnyújtotta a lépteit, hogy mielőbb hazaérhessen.

**

Először a bátyját akarta megkérni arra, hogy segítsen neki, de aztán rájött, hogy őrültség lenne, ha belevonná ebbe Kristófot. Egyrészt akár még veszélybe is sodorhatná a bátyját – arra nem akart gondolni, hogy saját maga is veszélybe kerülhetett, egyelőre nem –, másrészt Kristóf biztos nem engedné őt egyedül nyomozgatni. Márpedig a legkevésbé sem akarta, hogy Kristóf is belekeveredjen ebbe az őrületbe.

Sürgősen elő kellett rukkolnia egy másik megoldással. Szerencsére nem szűkölködött kapcsolatokban, ha autószervizekről volt szó, de olyan embert kellett találnia, aki nem Pető Miklós kicsi lányát látta benne. Sokan vagy atyáskodtak volna felette, vagy a konkurenciától érkező betolakodónak vélték volna. Biztosítania kellett azt, hogy válaszokat kap, és amikor beugrott az első használható ötlet, elfintorodott. De hiába agyalt tovább, más megoldás nem jutott eszébe, így félretette a kelletlenségét, és tárcsázta a rég nem használt számot, amit szentimentális butaságból nem törölt ki a mobiljából.

A szíve a torkába ugrott, és minden egyes csöngésnél nagyot rebbent.

– Ez most valami vicc, igaz? – vette fel hosszas várakozás után.

– Szia, Robi – próbálta megtalálni a hangját a lány. – Kérnék egy szívességet…

– Szívességet? – hitetlenkedett Robi. – Mi a fene ütött beléd, Lina? Legalább egy éve nem is hallottam rólad, erre…

– Nekem ehhez nincs most erőm, Robi – szakította félbe a litániát Lina. – Emlékszel még, hogy tartozol nekem, igaz? Szeretném beváltani azt a bizonyos szívességet – hangsúlyozta.

A fiú néhány másodpercig nem felelt.

– Oké – találta végül meg a hangját. Még a telefonon keresztül is érződött a kelletlensége. – Most akarod megbeszélni vagy találkozzunk?

– Holnap bemegyek tíz körül hozzád, ha úgy jó.

– Várni foglak – hagyta rá Robi, aztán bontotta is a vonalat.

Lina hagyta, hogy a telefon az ágyára essen, és úgy érezte, mintha az elmúlt percekben nem kapott volna rendesen levegőt. Mélyet sóhajtott. Rosszul érezte magát, mert sosem hitte, hogy valaha is behajtja majd azt a szívességet az exén. De a szükség törvényt bontott, Zsombor ezerszer fontosabb volt Robinál.

Végigdőlt az ágyán, és oldalra fordítva a fejét, körbenézett a szobájában. A helyiség úgy festett, mint egy csatatér, amit még egy tornádó is megtépázott. Néhány perc múlva erőt vett magán, kiment a konyhába, összeszedett néhány tisztítószert, meg egy nagyobbfajta reklámzacskót, és legalább két és fél órán keresztül próbálta újra élhetővé tenni a szobát. Amikor éjfél környékén bezuhant az ágyába, azzal a tudattal sikerült álomba merülnie, hogy aznap először tett valamit az ügy érdekében. És másnap… másnap Robi talán hasznos információkkal szolgálhat a számára.

**

A szülei műhelyében érezte magát a legotthonosabban, de minden szerviz kellemes melegséggel töltötte el. Mások talán menekültek volna a zajos, olajszagú és helyenként nagyon koszos helyiségekből, Lina azonban már kislánykorában is gyakran segédkezett az édesapjának. Még a meztelen nős naptárak is mosolyt csaltak az arcára, pedig azt sosem tudta megérteni, hogy ezek miért voltak velejárói egy felnőtt munkahelynek.

A fiúk vidáman köszöntötték, amikor meglátták – a műhely tulajdonosa az édesapja jó barátja volt –, és elirányították Robi munkaállomása felé. Lina végigfuttatta a pillantását az exén, aki éppen egy Opel Astra motorját bütykölte, majd nagyot sóhajtva odalépett hozzá.

– Szia – köszönt neki, mire a fiú felkapta a fejét.

– Szia – felelte Robi. Az elmúlt egy év alatt szinte semmit sem változott. Lina igyekezett elkerülni, hogy megrohanják az emlékek, és próbált nem törődni a régen annyira szeretett, kisfiúsan édes félmosollyal. – Sosem hittem volna, hogy behajtod még rajtam ezt a szívességet, Lin. Nem vagy az a típus, aki…

– Tudom. De ez most nagyon fontos – vágott közbe a lány. Robi felvonta a szemöldökét, majd kiegyenesedett, és a teljes figyelmét felé fordította.

– Akkor hadd halljam – válaszolta. Lina érezte, ahogy a tekintete végigfutott rajta. Sejtette, mit láthatott, és ebben megerősítették egykori barátja szavai is. – Nem nézel ki túl fényesen.

– Hiányoztak a bókjaid – mosolyodott el fanyarul, de a halvány, keserű vidámság is hamar lekopott az ajkairól. – Ezek szerint még mindig utálod a híreket nézni…? – kérdezte.

– Ja, eléggé – vont vállat Robi. – Mi történt?

Lina mély levegőt vett. Azóta, hogy beszélt a nyomozóval, most először kellett elmesélnie a történteket. Hiába akart határozott és tárgyilagos lenni, a hangja cserben hagyta, és mire a végére ért, sok helyen elfulladtak a szavai. Próbálta visszapislogni az szemébe kúszó könnyeket, mindhiába.

– Jó ég – suttogta Robi. Őszintén megrendültnek tűnt, és ez valahol jólesett. – Lina, én… nagyon sajnálom. Esküszöm, most megölelnélek, ha nem lennék tiszta mocsok.

A lány hangtalanul és örömtelenül nevette el magát. – Megvagyok… tényleg. De szükségem van a segítségedre, hogy… rájöjjek pár dologra.

– Pontosan mire? Ugye nem akarod belekeverni magad semmiféle butaságba? – vonta fel a szemöldökét Robi.

– Csak meg kellene nekem tudnod, hogy a környéken lévő műhelyekben dolgozott-e egy bizonyos Megyes Csaba – sóhajtotta Lina. – És ha igen, akkor tudnak-e róla valamit. A pontos helyről fogalmam sincs, de szerintem csak az ötödik, hatodik és hetedik kerület jöhet szóba. Talán a tizenharmadik – sorolta, és a tények világa adott neki egy kevés erőt ahhoz, hogy elfojtsa a könnyeit.

– Lina nem tetszik nekem ez az egész – ingatta a fejét a fiú. – Nem kellene belebonyolódnod ebbe…

– Robi, ez az én dolgom, nem a tiéd. Magam mennék kérdezősködni, de tudod, hogy reagálna a konkurencia. A Pető név nem ismeretlen, egy csomó helyről elzavarnának – vonta meg a vállát a lány.

– Szóval tényleg erről van szó? Miért nem hagyod ezt az egészet a rendőrségre? Ki ez a Megyes? – kérdezősködött tovább Robi. Lina értékelte az aggodalmát, de bosszantotta is, hogy beleütötte az orrát a dolgaiba.

– Azért jöttem hozzád, mert ha ezt megteszed nekem, kvittek leszünk – fonta karba a kezét a lány. – Nem fogok könyörögni. Hadd ne kelljen emlékeztetnem arra, hogy ki szerezte neked ezt a melót…

– Pedig épp azt teszed – fintorodott el a fiú. – De oké. Értem. Nem az én dolgom. Úgy csinálsz baromságot, ahogy akarsz. Felhívlak, ha megtudok valamit.

– Köszönöm – biccentett Lina, ám fellélegezni csak akkor mert igazán, amikor maga mögött hagyta a műhelyt, és az utcán az arcába vágott a jeges szél.

**

– Tudjátok… valahogy megnyugtatóbb arra gondolni, hogy ő már egy jobb helyen van – szipogta Klári, ahogy a konyhájukban ülve belekortyolt az elé tett licsi-ízű teába.

Lina visszasétált a vízforralóhoz, hogy feltegyen egy újabb kört, és végre saját magának is készíthessen egy bögrényi teát. Néha ő is azzal ámította magát, mint amivel Klári, és jobb pillanatokban, a lelke gyermekies fele – az, amelyik hitt a mennyországban – tényleg hajlamos volt elhinni, hogy Zsombor boldog lehet ott, ahová került. Bárhol is legyen az a hely…

Nóri, aki Klári mellett ült az asztalnál, nagyot sóhajtott.

– Tudjuk már, hol lesz a temetés? – kérdezte komoran.

– A Farkasrétiben – felelte Klári.

A beszélgetés lassú mederben folytatódott tovább, de Lina nem bírt figyelni a barátai hangjára. Úgy döntött, egy kevés friss levegő nem árthat neki, így kilépett a köpésnyi kis erkélyükre. Fázósan ölelte át magát – a csontig hatoló hideg továbbra is fáradhatatlanul telepedett Budapest utcáira.

Mint annyiszor, most is Zsombor ötlött az eszébe. A mosolya, a nevetése, a pozitív szemlélete… az a pozitív szemlélet, ami kettejükben mindig is közös volt. Lina tudta jól, hogy a barátja mennyire haragudna rá amiatt, ahogy viselkedett, ahogy itatta az egereket, ahogy kifordult magából…

Mennyire igaz, hogy a halál egyedül az élőknek fájt… Megrendült volt és elveszett. Nem kapaszkodhatott senkibe… évek óta nem érezte magát ennyire elveszettnek és magányosnak. Alig telt el másfél hét Zsombor halála óta, mégis úgy tűnt, mintha már hónapok is elmúltak volna. Az élet ment tovább, a gyász azonban továbbra is fájdalmas, sötét és fojtogató árnyékként telepedett rájuk. Lina tudta jól, hogy ki kellene törnie belőle, ha másért nem, hát a saját józan esze érdekében, erre azonban nem látott megoldást azon kívül, hogy megpróbált a tettek mezejére lépni.

**

Lina a pap beszéde alatt az első sorok egyikében ült, de végig azt kívánta, bár hátrasomfordálhatott volna, hogy ne kelljen hallania a személytelen, szívszorító szertartást. Vetett egy rövid pillantást a mellette szorongó Livire és Bencére, és sejtette, hogy ő maga is legalább annyira összetörten festhet, mint a két barátja. Még arra is figyelnie kellett, hogy elkerülje Zsombor szüleit, elvégre biztos rájöttek már a nyomozók kérdezősködése miatt, hogy hazudtak nekik. Lina pedig… nem akart a szemükbe nézni ezek után, főleg nem így.

Ha az elmúlt néhány napban el is kezdett kimászni a gödörből, hát a temetés kegyetlenül, kacagva lökte vissza a legmélyére. Amikor már a menetet követték, fagyoskodva a legkeményebb telet idéző őszi időjárásban, képtelen volt levenni a szemét a sötét ébenfából készült koporsóról, amire aranyszínnel festették fel a feliratot: Jutai Zsombor, élt 23 évet.

A harangok dörgő hangon kongtak, Zsombort búcsúztatva. Lina azt kívánta, bárcsak ne kellett volna hallania őket. Szinte tyúklépésben haladtak, holott ő rohanni akart – rohanni, hogy mielőbb véget érhessen ez a rémálom. A kiásott sírnál a pap ismét beszédbe kezdett, miközben a koporsót leeresztették, Lina pedig rájött, hogy képtelen végignézni. Képtelen végignézni azt, ahogy virágokat dobálnak a koporsóra, képtelen végignézni, ahogy betemetik földdel, ahogy a rögök koppannak a vastag fa felszínén…

Legszívesebben ismét elrohant volna, de nem tehette. Tartozott ennyivel Zsombornak, így nagyot nyelt, lehunyta a szemét, és a mellette álló Bencébe kapaszkodott. A fiú támogatón ölelte át a derekát, nehogy összeessen, Lina pedig mély levegőt véve igyekezett elkerülni a pánikrohamot, ami lassan felkúszott a torkán.

**

Dani direkt lemaradt, amikor elindult a menet, és Ritát is magával vonta. A legkevésbé sem akarta zavarni a gyászoló családtagokat és barátokat, a területet pedig a leghátsó sorból is jól beláthatták.

Amikor megálltak, a lehető legtávolabb a sírtól, egy narancsszínű levelekkel díszített kőrisfa alatt, a zsebébe süllyesztette a kezét, és két rövid pillanat erejéig lehunyta a szemét. Az elmúlt napokban alig maradt ideje a pihenésre: minden erejével azon dolgozott, hogy végre információra bukkanhasson a történtekkel kapcsolatban. A pap beszéde nem ért már el hozzájuk, így maradt lehetősége arra, hogy a levelek susogására figyeljen.

– Szerinted találunk itt bármit? – hajolt hozzá Rita.

– Nem hiszem – ingatta a fejét.

A szertartás lassan a végét járta, ám épp úgy, ahogy korábban megjósolta, az égvilágon semmi sem történt. Az emberek lassan elkezdtek hazafelé szállingózni, ők azonban ott maradtak még néhány perc erejéig, ameddig a közeli ismerősök részvétet nyilvánítottak a fiú szüleinek.

– Talán este kellene visszajönnünk – vetette fel Rita. – Lehet, hogy Megyes akkor próbálkozna…

– A temető zárva van este, parancsra lenne szükségünk hozzá, ha legálisan akarnánk figyelni a sírt – ingatta a fejét Dani. – Bizonyítékunk azonban nincs, így parancsot sem kaphatnánk – tette hozzá.

– Francba már… – dörmögte Rita bosszúsan. A férfi valahol megértette a kifakadását, de már rég megtanulta, hogy az ilyesmiken kár keseregni.

Inkább visszafordította a figyelmét a Pető-lányra. Ő maradt a leghosszabb ideig a fejfa mellett, még azt is kivárta, hogy a szülők elmenjenek. Dani igyekezett leplezni az érdeklődését, mégis kíváncsian figyelte, ahogy a lány váltott pár szót a Jutai házaspárral – kínos beszélgetésnek látszott –, majd amikor egyedül maradt, leguggolt a friss földhányás és a koszorúk halmai mellé, letett egyetlen szál hófehér rózsát a többi mellé, és kedves mozdulattal végigsimított a fejfán. Mennyire szentimentális.

A lány végül megfordult, hogy otthagyhassa a sírt. Dani nem csodálkozott azon, hogy egyből kiszúrta őket – elvégre meg sem próbáltak rejtőzködni –, de azon már igen, hogy feléjük vette az irányt. Amikor elérhető közelségbe ért hozzájuk, már a tekintetében csillogó dühöt is ki tudta venni.

Ez a lány határozottan bosszantotta.

– Jó napot – köszöntötte őket hűvösen a szőke csitri.

– Részvétünk a barátja miatt – próbálta őt kedvesen megszólítani Rita, de Dani úgy sejtette, ez csak olaj lehetett a tűzre. A fruska kimért biccentése hamar meg is erősítette a sejtéseit.

– Mit keresnek itt? – kérdezte. Dani, már éppen elküldte volna melegebb éghajlatra a faggatózásával együtt, ám Rita megelőzte őt.

– Nos, tudja – kezdett bele a nő, továbbra is kedves hangon –, fennállt a lehetősége annak, hogy Megyes Csaba megjelenik a temetésen… – magyarázta.

– Értem – vágott közbe pattogósan a lány. – És jutottak valamire? Megtalálták őt az alapján, amit tudnak róla? – érdeklődött. Dani tökéletesen érezte a hangjából kicsendülő enyhe gúnyt, és csak azért nem kapta fel rajta a vizet, mert többévnyi rutin állt a háta mögött. Szigorú, már-már rendreutasító pillantást vetett a lányra, de az állta a pillantását. A szeme barna volt. Hatalmas és mézbarna, mint egy riadt őznek… azzal a kivétellel, hogy a liba inkább tűnt haragosnak, mint ijedtnek.

– Hát… ami azt illeti, nem igazán – hajtotta le a fejét Rita, mintha szégyenkezett volna a lány előtt. – Sajnos a nyomozás eddig nem hozott eredményt, de természetesen nem adjuk fel. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy… – váltott a legmegnyugtatóbb hangszínére, de Dani tudta jól, hogy felesleges az egész. Egyébként is, mi szükség volt arra, hogy magyarázkodjanak ennek a buta libának? Soha nem fogja megérteni Rita túlzott empátiáját, az már biztos.

– Értem – ismételte magát a fruska. – Mindenesetre… sok sikert – vetette még oda nekik, félig gúnyosan, félig kihívóan, majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.

Amint a lány elég messzire ért tőlük, Dani hagyta, hogy halvány mosolyra húzódjanak az ajkai. Azon kívül, hogy messzemenően bosszantónak találta ezt az idióta, szőke libát, azt még magának is be kellett vallania, hogy a merészsége és a temperamentuma figyelemre méltónak tűnt.

– Most már én is félek attól, hogy valami őrültséget fog csinálni – mormolta Rita, amikor már ők maguk is az autók felé tartottak.

A férfi nem felelt, csak komoran biccentett. Egyelőre még reménykedhetett abban, hogy a lány végül észhez tér, és nem kezd semmiféle öngyilkos akcióba… jelenleg ugyanis semmi szüksége nem volt arra, hogy a neki kijutó, minimális mennyiségű alvást azzal cserélje fel, hogy egy buta kislány életét próbálja megmenteni.

**

Lina meredten nézte a busz mellett elsuhanó tájat, a komor fénybe burkolózó házakat, és a borús, őszi eget. A düh éppen úgy marta a torkát, mint legutóbb, amikor összetűzésbe került a rendőrséggel. Úgy tűnt, a nyomozók ténylegesen tehetetlenek voltak… ő pedig most már csak abban reménykedhetett, hogy Robi sikerrel jár, és az információinak köszönhetően talán közelebb kerülhetnek Zsombor gyilkosához.

Néhány napja még… annyira egyszerű volt minden. Nem csinált mást, csak egyetemre járt, a barátaival beszélgetett, szórakozott, festett. Persze, sosem nevezte volna könnyűnek az életét, de nem feküdt a vállain és a szívén ilyen mázsás súly, mint most. A világ azonban két perc alatt képes volt kifordulni a sarkaiból…

Majdnem egy órájába telt, mire hazaért az albérletükbe. A fejében Zsombor szüleinek a szavai kongtak. A házaspár nem haragudott rá, sőt… valamiféle kifacsart módon még ők mondtak köszönetet, amiért kiállt a fiuk mellett. Úgy tűnt, szégyellték magukat, amiért Zsombor nem mert kitárulkozni előttük, és Lina, ahogy hallgatta őket, végtelenül kínosan és szerencsétlenül érezte magát.

A lakás kongott az ürességtől, és hiába nézett körül az előszobában, csupán az ő kabátja lógott a fogasokon. Nem zavarta az egyedüllét – az elmúlt néhány napban nagyobb szüksége volt rá, mint bármikor máskor. Már a buszon megfogalmazódott benne az ötlet, hogy mire vágyott. Azóta, mióta lefestette Zsombort, egyszer sem nyúlt az ecseteihez, holott már kisgyerekkora óta a rajzolás és a festés nyújtotta számára az egyetlen menekülési lehetőséget. Mindig hozzájuk futott, ha ki kellett adnia a gőzt, ha szerette volna valahogy levezetni a felgyűlt indulatait.

Leült a hófehér, tiszta vászon elé, majd magára rángatta az egyik festős pólóját, aminek egykori sárga színe ki sem látszott már a rengeteg folt alól. Most nem tervezett, nem akart semmire gondolni – csak palettára nyomta a festékeket, igyekezve kikeverni valami szépet… valamit, ami tükrözte az érzéseit.

Órákon át csak festett. Úgy, mint régen. Mintha semmi sem változott volna. Hallotta a kinti ajtócsapódásokat, amik jelezték Nóri és Livi hazaérkezését, de nem törődött velük, és a barátnői is régen megtanulták már, hogy ne zavarják, amikor éppen alkotott. Több óra és néhány kényszerből beiktatott mosdószünet után az ecsetvonásokból végül összeállt a Farkasréti temető tájának szép sziluettje, a fehér vagy már réges-rég megkopott márvány sírkövekkel, és közöttük az egyetlen, ébenfából ácsolt fejfával.

Vissza a történet főlapjához
Tovább a következő fejezethez (VI. Dühítő)