IV. Túl nehéz

Furcsának tartotta, hogyha fahéjat szórt a kávéja tetejére, az sosem oldódott fel a forró italban. Különös. Elmerengve bámulta, ahogy a fűszer kavargott a tejeskávé felszínén, lassú, szinte bánatos köröket írva le. Az ihlet szinte a semmiből jött, mint általában – nem is habozott, azonnal otthagyta a kávéját, hogy a szobájába siethessen, és leülhessen az üres vászon elé. Azóta képtelen volt festeni.

Majdhogynem önkívületben nyomta ki a különböző színeket a palettájára, majd hagyta, hogy elragadja őt mindaz, amit az ihlete sugallt. Mire befejezte, már csaknem estére járt az idő, és a sajgó fájdalom, ami egész végig a mellkasában dörömbölt, még mindig tompán rezonált a szíve környékén. Érezte, hogy a szeme duzzadt volt a fáradtságtól. És a sírástól… az elmúlt néhány napja azzal telt, hogy folyamatosan sírt. De nem csak ő, a barátai is összeomlottak. Amikor összefutottak egymással a lakásban, szinte csak kerülgették a másikat, mert képtelenek voltak beszélni a történtekről… legalábbis még egészen biztosan nem.

Lina óvatos pillantást vetett a kisméretű vászonra: az többé már nem volt üres, hanem Zsombor vidám, élettel teli vonásai bontakoztak ki rajta. Olyan volt, mint mindig, olyan volt, ahogy Lina örökké emlékezni szeretett volna rá… Azt kívánta, bárcsak kitörölhetné a fejéből azt, amit látnia kellett, de tudta, hogy erre nagy valószínűséggel sosem lesz képes. Zsombor életének utolsó percei véglegesen az emlékei közé égtek, fájón és túlságosan is valósághűen. Ahogy a művét nézte, a szíve újra és újra elszorult. Ismét könnyek gyűltek a szemébe, mint már annyiszor az elmúlt rövid időszakban… könnyek, amiktől nem tudott szabadulni.

Hallotta, hogy odakint csöngött a kaputelefon, de esze ágában sem állt kimenni, hogy felvegye, inkább rábízta a barátnőire a dolgot. A dallam hamarosan elhallgatott, majd eljutott a füléig Nóri hangja, bár azt nem tudta kivenni, hogy pontosan mit is mondhatott az érkezőnek. Néhány pillanattal később kopogtattak az ajtaján.

– Gyere csak – préselte ki magából sírástól rekedtes hangon.

Nóri bedugta a fejét, de nem tett megjegyzést sem a vörös szemére, sem a könnyeire. Nem is lett volna értelme, elvégre Lina jól látta rajta, hogy ő is sírt.

– Gyönyörű lett – suttogta a barátnője, alig bírva levenni a tekintetét a száradó képről.

– Köszi – szipogta Lina, majd megköszörülte a torkát. – Valami baj van?

– Öhm, baj nincs… – harapta be az alsó ajkát Nóri, mintha csak tudta volna, hogy amit mondani fog, nem tetszik majd a barátnőjének. – Csak a szüleid vannak itt. Beengedtem őket, mindjárt felérnek.

A lány nagyot nyelt idegességében. Természetesen az elmúlt napokban minden híradóban megemlítették Zsombor halálát, így a családja előbb szerzett tudomást az esetről, minthogy ő felhívta volna őket. Akkor még nem bírt beszélni a történtekről, nem bírta újra elmondani, amit látott, és arra kérte őket, hagyjanak neki egy kevés magányt. A szülei megértették, legalábbis elsőre úgy tűnt, de láthatóan az aggodalmuk nem hagyta őket nyugodni. Lina egyáltalán nem tudta hibáztatni őket azért, hogy most beállítottak, és esze ágában sem állt elküldeni őket, ha már idáig eljöttek, hogy megbizonyosodjanak arról, többé-kevésbé jól van.

Feltápászkodott a székéről, aztán kilépett a nappaliba. Livi az elnyűtt, zöld kanapéjukon terpeszkedett, és valami lakásátalakítós sorozatot nézett a tévében, Nóri pedig továbbra is a szobája ajtaja előtt toporgott, idegesen.

– Minden oké – próbálta megnyugtatni őt, de tudta, hogy különösen hangzott ez a mondat, éppen az ő szájából. – Azaz… nyilván nem oké, de nem bánom, hogy itt vannak, vagy ilyesmi… – magyarázta meg.

– Akkor jó – sóhajtotta Nóri. – Azt hittem, mérges leszel rám…

– Dehogy is! – rázta a fejét Lina, majd végigsimított a kócos haján, és az ajtóhoz lépett, amikor kopogtattak. Az anyja érkezett elsőként, szinte berobbanva a lakásba, majd azonnal a nyakába borult, hogy a szuszt is kiszoríthassa belőle. Lina azt hitte, bánni fogja ezt a túlzott babusgatást, most mégis hagyta, hogy Kamilla anyai ölelése néhány röpke pillanat erejéig elűzze az összes fájdalmas gondolatát.

– Annyira aggódtunk érted, szívem! – mormolta a nő, miután elengedte őt, és kicsit eltolta magától, hogy gondosan szemügyre vehesse. Lina felpillantva látta, hogy az édesapja is Kamilla mellé lépett, majd finoman arrébb tolta a feleségét, hogy ő is megölelhesse.

– Tudjuk, hogy azt kérted, hogy hagyjunk egyedül, de muszáj volt látnunk, hogy megvagy-e még – sóhajtotta Miklós. – Ne haragudj ránk…

– Ne viccelj, apa – nyelte vissza a kikívánkozó könnyeit Lina. – Nem haragszom.

Az édesanyja nem csak őt ölelgette meg, hanem Nórit és Livit is – a szülei régóta ismerték és kedvelték a barátnőit, így ezen nem lepődött meg –, majd elővett a magával hozott reklámszatyorból egy hatalmas dobozt, amiről Lina úgy sejtette, tele lehetett csokis sütivel. Természetesen nem csak a szülei látogatták meg, hanem a két testvére is. A bátyja, Kristóf sután megölelte, az öccse, Krisztián viszont hosszú perceken át szorongatta őt.

Egyikük sem emlegette fel azt, ami történt, és Lina ezért kifejezetten hálás volt. Egyszerűen csak leültek a nappaliban, és őt magát is arra kényszerítették ezzel, hogy ne vonuljon el a szobájába, hanem legyen emberek között. Kristóf ügyetlenül viccelődött azon, hogy az édesanyjuk az egész délelőttjét azzal töltötte, hogy ipari mennyiségű csokis sütit gyártson, és ezen hosszú idők óta halványan és vérszegényen bár, de el tudott mosolyodni. A családja jelenléte, ha nem is hosszú időre, de elvonta a figyelmét arról a borzalomról, ami az utóbbi napokban romba döntötte az idilli, egyszerű kis életét, és talán éppen erre volt szüksége, erre az otthonos, meleg-meghitt megnyugvásra, amit a kis albérletükbe varázsoltak. Úgy tűnt, Nóri és Livi is jobban érezték magukat attól, hogy apró semmiségekről beszélgettek. Az édesapja a végén már a szervizből hozott pletykákkal szórakoztatta őket, és Lina majdnem kezdte mindennapinak érezni magát.

– Biztos vagy abban, hogy nem szeretnél egy rövid időre hazaköltözni, Lina? – kérdezte Miklós a búcsúölelése közben, amikor fél kilenc felé indulni készültek. – Tudod, hogy bármikor örömmel látunk, és talán neked is könnyebb lenne…

Lina megfontolta az ajánlatot. Elsőre nagyon is csábítónak tűnt a lehetőség, hogy visszaköltözzön a gyerekkori szobájába, és nagyjából karácsonyig ott maradjon velük. De tudta jól, hogy az élet nem állt meg, és semmit nem szeretett volna annál kevésbé, minthogy egy ennyire nehéz időszakban magára hagyja a barátnőit.

– Köszönöm az ajánlatot, de… azt hiszem, inkább maradok itt – felelte halkan. Az apja nem győzködte tovább, elvégre ismerte már jól a makacsságát, de azért még egyszer, futólag megölelte.

– A mi ajtónk mindig nyitva áll előtted, kicsim – sóhajtotta. – Ha meggondolod magad, csak egy szavadba kerül. Addig is… ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra.

– Megígérem – nyelt nagyot a lány, és igyekezett visszaszipogni a könnyeket, amik újból megkörnyékezték őt. Még egyszer végigölelgette a családját, majd hagyta, hogy elmenjenek… és szinte abban a pillanatban, ahogy kiléptek a lakás ajtaján, az addigi halovány, kevéske jókedv összes szikrája is velük tartott.

Visszament a konyhába, magába tömött két szelet csokoládés süteményt, de még azok sem tudták elűzni a sírást, ami kerülgette őt. Megpróbált még néhány szót beszélni a barátnőivel, de a társalgásuk elfulladt, mintha ismét nem tudtak volna beszélni egymásról, az egyszerű életről, a kis semmiségekről. A gondolataikat újra beárnyékolta a tény, hogy Zsombor többé nincsen köztük, és ez… még mindig borzasztóan fájt.

Alig fél óra múlva Lina elköszönt Livitől és Nóritól, majd nehéz, imbolygó léptekkel támolygott el az ágyáig. Nem volt ereje lezuhanyozni, holott ilyet szinte sosem csinált: utált úgy lefeküdni, hogy nem vett előtte forró fürdőt. Most azonban képtelen volt még ezzel is foglalkozni. Egyszerűen csak aludni akart, egy kicsit maga mögött hagyni ezt a lehetetlen világot. Nem akart rémálmokat, de nem akarta a valóságot sem. Elege volt… elege volt mindenből. Amint a feje fölé húzta a paplant, kiszakadt belőle a fájó, lassú zokogás, az a fajta, ami minden egyes szívdobbanással beletépett a lelkébe. Nem könnyebbült meg tőle, mint máskor – a sírás ezekben a napokban képtelen volt enyhülést hozni számára.

Amikor végül lekapcsolta a villanyt, kínzó gondolatok környékezték meg, mint minden este azóta. Miért kellett meghalnia? Miért ennyire fiatalon? Miért pont ő? Miért nem én…? Ahogy az oldalán feküdt, a könnyei nem csak az arcát és a párnát, de a kibomló, kócos haját is átnedvesítették. Fogalma sem volt, milyen hosszú időn át kínozta magát… de végül, talán hosszú órák elmúltával zavaros, félelemmel teli álomba sírta magát. Mielőtt önkívületbe zuhant volna, a sötét szoba magányában – még akkor is, ha tudta, hogy reggel már másképp gondolná – azt kívánta, bárcsak igent mondott volna az édesapja ajánlatára.

**

Először kimozdulni volt a legnehezebb. Lina mélyről fakadó fáradtságot érzett, miközben a fürdőszobatükörben nézte saját magát. Sminkhez kellett nyúlnia, hogy emberibbnek – embernek – érezze magát. Aznap reggel érezték először a lányokkal, hogy muszáj kilépniük a lakásból, különben bele fognak bolondulni a bezártságba. Mindezek mellett volt egy prózai oka is annak, hogy el kellett hagynia a magányát: nem hiányozhatott többet az egyetemről, különben veszélyeztette volna a diplomáját. Tudta, hogy kell, hogy szükséges, mégis azt érezte, hogy a legjobb lenne, ha visszabújhatna a paplanja alá, és soha többé nem lépne ki a való életbe.

A való életbe, ami kegyetlen… a való életbe, ahol ártatlan emberek életét veszik el. Mert Zsombor ártatlanságában egy pillanat erejéig sem kételkedett, még a rendőrök szavai ellenére sem. Jól ismerte a barátját, és tudta, hogy nem keveredhetett bele semmiféle illegális ügybe.

Lina az elmúlt napokban azt érezte, hogy lakótársaival egymástól várták a nem létező megoldást. Néha csak megálltak, mintha mondandójuk lett volna, de sokszor egy szó sem jött ki a szájukon. Lina többször kapta azon magát, hogy bámult kifelé az ablakán, ki a Szív utca szürkeségére, és a szemben álló bérház egyszerű ablakaira. Az élet nem állt meg körülöttük, de ők megálltak benne: mintha egy mindig csordogáló patak közepén úszkáltak volna, odaláncolva a mederhez.

Reggel, mielőtt még elkezdődtek volna az óráik, Klárival és Bencével terveztek találkozni, elvégre régóta – azóta – nem látták egymást. Lina nem tudta, miről beszélgethetnének egymással… nem hitte, hogy képesek lennének Zsomborról igazán megemlékezni, de minden más, amit mondhattak volna, túl banálisnak tűnt ahhoz képest, ami a barátjukkal történt.

Az utcán Livi és Nóri egymás mellett sétáltak, némán. Lina merengve, magába fordulva figyelte őket. A két lány annyira eltérő személyiség volt, még a barátságuk ellenére is, hogy többször veszekedtek és cukkolták egymást, mint amennyit békésen társalogtak. Abban a pillanatban Lina számára szinte zavaró volt a némaságuk és a nyugalmuk… ismét élesen emlékeztette őt arra, ami történt.

A Picassóban mécses égett Zsombor fekete-fehér fotója előtt. Lina néhány másodperc erejéig megkövülten nézte, de aztán hagyta, hogy Nóri szelíden az egyik asztalhoz rángassa. Ahogy sejtette, ismét csak meredtek egymásra, vagy az asztal lapjára, anélkül, hogy érdemben képesek lettek volna beszélgetni. Bence megpróbált szóba hozni néhány általános dolgot, de aztán magától hallgatott el… mintha csak érezte volna, hogy a történtek után lehetetlen ilyesmikkel foglalkozni. Úgy tűnt, mintha ők öten valami külön világot alkottak volna a többi ember között, láthatatlan fallal körülvéve… és Lina úgy érezte, ő maga még ötükön belül is egy külön sziget. Mert ő… ő látta, mi történt.

Mély levegőt vett, majd elnézést kérve a többiektől, kirontott a kávézóból, egyenesen az akkor rákezdő esőbe. Odakint hideg volt, és pillanatok alatt bőrig ázott, mégsem érzett kényszert arra, hogy behúzódjon egy kapualjba. Az emberek elrohantak mellette, ahogy a világ maga is elrohant mellette, ő pedig csak nézte az életet, ami… nem állt meg. Pedig Zsomboré véget ért, örökké és megmásíthatatlanul, és kicsit úgy érezte, az övé is. Ha nem is örökké, egy ideig egészen biztosan…

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az ismét meginduló könnyei összekeveredjenek az eső cseppjeivel. Mennyire igazságtalan az élet… mennyire… elviselhetetlen. Felpillantott az égre, majd vissza az emberekre, és hagyta, hogy a fájdalom lassan átalakuljon az igazságtalanság miatt érzett pislákoló, parázsló haraggá.

**

– Szóval a mi „szürke szamár a ködben” Megyes Csabánknak nincsen bejelentett lakcíme, autója, sehol sem alkalmazták, vállalkozása sincsen, de a munkanélküliek jegyzékében sem vették számba – sorolta Alex a jegyzetfüzetéből felolvasva. – Sőt mi több – emelte fel a mutatóujját –, nem tartozik igazoltan egy egyetemhez sem. Most vagy nagyon gáz ez a csávó, és még a lelke is fekete – próbált viccelődni, de Daninak valószínűleg sikerült elég rondán néznie, mert hamar abbahagyta –, vagy egy szellem – fejezte be gyorsan. – Megpróbáltam minden lehetséges módon keresni, hátha találok valakit, akire ráillik a profilunk, de eltűnt. Márkkal megnéztünk még párat, akik egy-két ponton egyezhettek vele, de végül vagy a munkájuk és a végzettségük nem stimmelt, vagy volt alibijük… Szóval újabb zsákutca.

Dani magában mélyet sóhajtott. Alapvetően semmi új információt nem kapott, és kezdte egyre inkább bosszantani az ügy. Egyébként sem tudott rendesen figyelni arra, amit hallott. Túlságosan is feszült volt, és tartott attól, mit fog hallani aznap este a tanácskozáson. Négy emberük meghalt… ezt már vehették hadüzenetnek. Nem hitte, hogy ilyen mértékű félreértés történhetett.

– Rendben van – felelte magára erőltetett nyugalommal, amikor rájött, hogy Alex a válaszát várja. Tudta, hogy ki kell találnia valamit, amivel lefoglalja a csapatát és saját magát is a nap folyamán, így a papírokért nyúlt. – Még van néhány Jutai-rokon, szegről-végről barát és jöttment a listán, akik tudhatnak valamit – nyújtotta az egyiket a hozzá közelebb álló Márknak. – Ti kérdezzétek ki őket. Rita, te velem jössz – intett a nőnek, aki erre egyből felpattant a helyéről.

A közeli barátokkal és a fiú szüleivel már befürödtek korábban: ez utóbbiak azt sem tudták, hogy a gyerekük a saját neméhez vonzódott, nemhogy tisztában lettek volna a partnere kilétével. Sőt mi több, azt hitték, hogy a fiuk Pető Karolinával járt. Dani gyanakodva vette tudomásul az információt, hiszen a lány ezt nem említette. Kelletlenség járta át a gondolatra, hogy fel kell hajtania a lányt, és ismét ki kell kérdeznie.

Nem hitte persze igazán, hogy Pető Karolina volt az ügy központi szereplője. Inkább úgy festett, Jutai csak titkolta az identitását a szülei elől, ez pedig még jobban Megyes Csabára terelte a gyanút.

Mindezek mellett számításba kellett vennie azt is, hogy az ügy esetlegesen kapcsolatban állhatott azzal, ami hajnalban történt a szállítmánnyal. Egyre nagyobbnak tűnt az esély arra, hogy ugyanaz a személy vagy szervezett csoport állhatott mögötte. Elvégre, mindez nem lehetett puszta véletlen, főleg nem az, amilyen módon végeztek a fiúval… Bár azt nem értette, hogy az aranylelkű Jutai Zsombor miként került ebbe a képbe. Talán, ha végre rálelne erre a különös Megyes Csabára, összeállna a kép.

– Te hiszel abban, hogy bárki érdemleges információt adhat? – törte meg a csendet Rita, miután beszálltak az autóba, és Dani indított.

– Nem – közölte Dani szűkszavúan.

– És mit fogunk tenni, ha zsákutcába jutunk? – harapdálta az ajkát a nő.

– Ezen majd akkor gondolkodunk, ha már ott leszünk – felelte a férfi, igyekezve diplomatikus maradni.

A nő szerencsére ismerte már annyira, hogy ezek után ne kérdezzen tovább. Dani hagyta, hogy a gondolatai ismét az este felé kalandozzanak, de mindemellett arra is alaposan ügyelt, hogy az, ami a fejében járt, ne üljön ki az arcára. Régen megtanulta már, hogy az érzéseket kimutatni egyenlő a gyengeséggel, és olyan múlttal – és jelennel –, amit neki kellett cipelnie, az ember nem engedhetett meg magának minimális gyengeséget sem, mert az könnyedén az életébe kerülhetett.

– Pontosan hová is tartunk? – érdeklődött Rita hosszú percekkel később.

– Az egyetemre – vont vállat Dani. – Kihallgatjuk a vele kapcsolatban álló diákokat.

– És gondolod, hogy ez majd segíteni fog? – kételkedett a nő.

– Nem – sóhajtotta Dani. – De legalább addig sem ülünk odabent tétlenül.

**

Dani megkockáztatta, hogy élete legeredménytelenebb napján kellett túlesnie. A kihallgatások, ahogy várta, az égvilágon semmi eredménnyel nem szolgáltak: Jutait mindenki kedvelte, aki nem, az közömbös volt, és csak egy komplexusos, nyilvánvalóan dühből homofób szaktársa nyilatkozott róla ellenségesen, de Dani róla végképp nem tudta elképzelni a profi gyilkosságot. A Pető-lánnyal kapcsolatos kérdést Ritára bízta, hogy ne neki kelljen törődnie vele, de miután a nő újból csatlakozott hozzá az egyetem előtt, csak annyit tudott meg, hogy Jutai fedősztoriként használta őt a szülei előtt.

Telefonon egyeztetett Alexszel, átadva azok nevét, akik minimálisan gyanúsnak tűnhettek, hogy mielőtt hazaindulnának, nyomoztassák le őket. Dani tudta, hogy hiábavaló az erőfeszítés, mégsem akart elvarratlan szálakat kapni. Alex megemlítette neki a vonalban, hogy Körtvélyessy szeretne beszélni vele, és személyes jelentést vár, de mivel az ezredes még arra sem volt képes – nyilvánvalóan előre eltervezetten –, hogy mindezt közvetlenül vele közölje, Dani úgy vélte, ráér holnapig.

– Szóval, akkor ennyi? – ásított Rita, amikor kiléptek az utcára.

– Már biztosan – bólintott rá a férfi. – Ha gondolod, hazaviszlek. – Már bőven késő délutánra járt az idő, és semmi értelmét nem látta, hogy még bemenjenek a KNI-be.

Odakint csontig hatolt a hideg, de a borús idő ellenére sem esett az eső úgy, mint az elmúlt napokban általában tette. Rita fázósan húzta össze a kabátját, ahogy elindultak a messzebb parkoló autó felé. Dani nem figyelt igazán a mellette sétáló nőre, hanem mint általában, elmerült a gondolataiban és a környezete figyelésében.

– Nézd – suttogta neki Rita, amint átértek az Andrássy út ellenkező oldalára. Dani érdeklődve követte társa pillantását, majd kiszúrta az ismerős, szőke lányt, aki éppen akkor lépett ki abból a kávézóból, ahol Dani is járt a kihallgatások okán.

– Mi van vele? – fordult Ritához.

– Nem mondtam neked, de amikor ma beszéltem vele… már akkor is nagyon megviselt volt. Aggódom miatta, furcsán viselkedett…

– Végignézte a barátja halálát – vont vállat a férfi. – Nem a mi tisztünk törődni a lelki bajaival.

A nő rosszallóan meredt rá, és amikor egymás mellé értek, csak azért is megtorpant, hogy köszönthesse a lányt, aki üdvözletképpen kimérten biccentett feléjük. Dani, bár tovább akart sétálni, az arcára írt érzelmeket látva mégiscsak megállt, hogy figyelemmel kísérhesse a történteket. Mialatt Rita szóval tartotta, valami olyasmit látott a lány szemében, ami semmi jót nem sugallt. Úgy tűnt, Ritának igaza volt.

Kiváló emberismerőnek tartotta magát, a szakmájában kulcsfontosságú volt, hogy észrevegye a jeleket, és felfigyeljen apróságokra, akár mások viselkedésének kapcsán is. Ennek a lánynak pedig minden gesztusa, de még a tartása, a testbeszéde és a kurta válaszai is azt sugallták, hogy a gyásza átlépett a harag fázisába. Bár általában nem szokott törődni az effélékkel, most mégis komolyan pillantott rá.

– Nem ártana szakemberhez fordulnia a történtek miatt – közölte, félbeszakítva Rita kedves szavait.

– Talán őrültnek tűnök? – fordult felé a lány, abban a pillanatban már leplezetlenül haragosan. Úgy tűnt, szívesen mondana valami sértőbbet is, de végül csöndben maradt.

– Az őrnagy csak arra célzott, hogy ilyen trauma után… – szólt közbe Rita, ám a lány nem hagyta, hogy befejezze.

– Ha békén hagynának, talán lenne idejük a gyilkosra koncentrálni. Esküszöm, olyan, mintha csak alibiből lennének itt… – csuklott el a hangja, és a düh közé vád mosódott. Dani állta a pillantását. Nem nézett volna ki ennyi bátorságot a libából, de nem a buta vakmerősége kötötte le a leginkább.

Ahogy figyelte őt, egyre kellemetlenebb előérzet öntötte el. Szeretett volna hinni abban, hogy nem lett volna képes őrültséget művelni, de ismerte a tehetetlen, frusztráló dühöt, ami most a lányban dúlt. A lehető legrosszabb tanácsadó volt, és benne felpislákolt a gondolat, hogy talán nem ártana jobban odafigyelnie arra, hogy ez a zavarodott kislány mit tesz első haragjában.

– Higgye el, mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy… – kezdett bele Rita megnyugtatónak szánt hangon, de Dani egy kézmozdulattal elhallgattatta a nőt.

– Jobb lenne, ha nem tenne semmi őrültséget – pillantott szigorúan a lányra.

Az hideg haraggal a szemében nézett vissza rá. – Nem készülök őrültségre – hangsúlyozta az utolsó szót. Dani könnyedén kiérezte a hangjából a gúnyt, és ennek kapcsán meg is volt a véleménye a fruskáról. Sokk ide, sokk oda… semmi szüksége nem volt ennek a lánynak a ki-ha-én-nem játékára.

– Gondolja, hogy magának és a barátainak több esélye lenne? – érdeklődött, és gondosan ügyelt arra, hogy ne szakítsa meg vele a szemkontaktust. A lány hamar elfordította a pillantását, majd összepréselte az ajkait, és szó nélkül faképnél hagyta őket, folytatva az útját.

Rita egészen addig bámult utána, ameddig az alakja el nem tűnt a sarkon, de Daninak esze ágában sem volt utána fordulni.

– Szerinted… szerinted csinálni fog valami butaságot? – kérdezte idegesen a nő.

– Remélhetőleg nem – hagyta meg a férfi, aztán tovább indult. Úgy döntött, hogy egyelőre korai lenne intézkednie mindössze egyetlen incidens alapján, és nem is akart téves következtetéseket levonni kétpercnyi beszélgetésből, de abban egészen biztos volt, hogy a temetés alatt is szemmel kell majd tartania a lányt.

Mialatt átautóztak a városon Rita lakásáig, csend ereszkedett rájuk. Dani nem bánta, hogy nem kellett a nő aggodalmas fecsegését hallgatnia az ügyükkel kapcsolatban, így kivételesen kiélvezte azt, hogy a rádióból szóló klasszikus zenén kívül csak az autó és a forgalom hangjai zavarták meg a koncentrálásban. Amikor megérkeztek, Rita halk köszönettel búcsúzott tőle, Dani pedig megszokásból megvárta, hogy becsukódjon utána a társasház kapuja.

Úgy döntött, mielőtt elindulna, még hazaugrik pár percre, vesz egy zuhanyt és átöltözik. Alig tíz perc alatt hazaért, bár azt nem állította volna, hogy végig betartotta a sebességkorlátozást. Szeretett volna gyorsan túlesni az otthoni teendőin, hogy még hat előtt útnak indulhasson, ám amikor megpillantotta az ajtaja mellett a falnak dőlő alakot, minden reménye elszállt arra, hogy hamar végezhessen.

– Mit szeretnél, Tomi? Dolgom van, úgyhogy nem érek rá sokáig – közölte kissé túl kimérten hívatlan látogatójával, majd ellépve mellette, kinyitotta az ajtót. Fido, amint ki tudta préselni magát a résen, egyből lerohanta őket, és láthatóan nem tudta eldönteni, hogy melyikőjüknek örüljön jobban.

– Látom, nem vagy jó kedvedben – nevetett fel kedélyesen Tomi, majd belépve a lakásba, felakasztotta bőrdzsekijét a fogasra, mintha csak hazaérkezett volna. – Nem mintha egyébként ez meglepne… de tudod mit? Szépen leülünk…

– Nem – tiltakozott Dani, de a barátját nem hatotta meg.

–… kerítek valami piát…

– Nem.

–… és elmondod, mi a helyzet – fejezte be Tomi.

– Tényleg nincsen időm erre, Tomi – próbálkozott Dani még egyszer, természetesen sikertelenül. A barátja nem törődött az ellenkezésével, hanem szelíd lökéssel elindította őt a terasz felé, így végül beadta a derekát, és leült a kinti kanapéra. Tomi néhány perccel később csatlakozott hozzá, és a kettejük között álló kis üvegasztalra tett két poharat, egy üveg bort, egy doboz cigarettával és egy öngyújtóval együtt. Dani nem tudta visszafojtani a halvány mosolyát, ahogy a barátja precízen kitöltötte az italt.

– Mesélj, mi a helyzet? – érdeklődött derűsen Tomi, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a fotelban.

Dani megadóan sóhajtott.

– Pár napja megöltek egy egyetemistát.

– Érintőlegesen hallottam róla a hírekben… Mi történt pontosan? – vonta fel a szemöldökét Tomi, mialatt a kezében forgatta a borospoharat.

– Lelőtték egy rendszám nélküli, sötétített ablakú autóból – mesélte Dani fanyar mosollyal.

– Megszokott melónak hangzik – ráncolta a homlokát Tomi. – De akkor mégis hogy került a rendőrség orra elé egy ilyen ügy?

– Fényes nappal történt – emelte ki Dani.

– Ezek szerint nem Ambrus volt…? – mormolta meglepetten Tomi.

– Nem – rázta meg a fejét Dani. – Azóta megtámadták egy szállítmányunkat, négy emberünk halott. Meglepődnék, ha ez véletlen lenne…

– Szóval azt hiszed, hogy a fiú gyanús halála és a ti ügyetek összefügg?

– Meggyőződésem, hogy igen – sóhajtotta Dani. – Még nem tudom, pontosan hogyan. A fiú eddig makulátlanul tisztának tűnik, épp úgy, mint mindenki a környezetében. Az egyetlen gyanús nyom a partnere, aki a gyilkosság után eltűnt. Talán ő keveredhetett efféle ügyekbe…

– Hogy hívják? – vonta össze a szemöldökét Tomi.

– Az áldozatot Jutai Zsombornak, a partnerét Megyes Csabának. Ez utóbbival kapcsolatban egyre inkább gyanítom, hogy álnév – fejtette ki Dani. – Semmit nem találtam róla eddig, pedig még van is egy tanúnk, aki személyleírást tudott adni róla – tette hozzá, majd dióhéjban elmagyarázta Megyes Csaba rejtélyét.

– Nem, soha nem hallottam még ezt a nevet – ingatta a fejét Tomi. – Mindenesetre tényleg gyanúsan hangzik. És az áldozat barátai sem tudnak róla semmit?

– Nem, Jutai a halála napján akarta bemutatni nekik – vont vállat Dani.

– Hát, ez tényleg elég veszett ügynek tűnik – mormolta Tomi. – A kapcsolataiddal mi a helyzet?

– Egyelőre csak Kis Jével beszéltem, utána pedig jött a hír a támadásról – felelte Dani. – Ma este lesz egy tanácskozásunk, nem tudom, mi derül majd ki, és azt sem, kik lehetnek ezek, akiknek érdekében állt ez a hadüzenet. Remélhetőleg valami komolyanvehetetlen banda, akiket fél perc arrébb pöckölni.

– Jó ideje nem voltak már ilyen problémáitok – csóválta a fejét Tomi.

– Úgy látszik, az ördög sosem alszik – fintorodott el Dani. A barátja felsóhajtott, majd néhány perc erejéig elcsöndesedett.

– Látom rajtad, hogy van még valami, ami nyomja a lelkedet – törte meg a némaságot. – Mi történt ezen kívül?

Dani enyhe nyomást gyakorolt a halántékára, hátha az elmulasztja az újrakezdődő migrénjével járó fájdalmat.

– Ma beszéltem pár szót a lánnyal, aki látta a gyilkosságot. Ő az első a baráti körből, aki átlépett a második fázisba.

– Düh? – vonta fel a szemöldökét Tomi.

– Düh – biccentett rezignáltan a barátja. – Olyan elszánt, makacs harag áradt belőle, hogy attól tartok, valami ostobaságot fog tenni.

– Aggódsz miatta? – mosolyodott el Tomi.

– Egyszerűen csak nem akarok még egy hullát – horkantott fel Dani, direkt nem véve figyelembe a barátja elnéző mosolyát.

– Ha egyelőre ti sem találjátok a gyilkost, nem hiszem, hogy pont neki sikerülne – jegyezte meg végül Tomi. – Hogy hívják a lányt?

– Pető Karolinának – vont vállat Dani, majd megsimogatta a mellé telepedő Fido fejét.

– Pető Lina? – kérdezte meglepetten a barátja.

– Ismered? – fordult felé szkeptikusan Dani.

– Személyesen nem – rázta meg a fejét Tomi. – Csak láttam néhány művét egy kortárs kiállításon. A kritikusok nagyon kedvelik a stílusát, és tényleg gyönyörű képeket fest… – kezdte mesélni, de hamar abba is hagyta. Dani úgy sejtette, nem vághatott túl érdeklődő arcot, de ezért nem is hibáztatta magát. Közepesen sem érdekelte a lány reményteli jövője. – Szóval attól tartasz, hogy szemet szúrhat azoknak, akik megölték Jutait? – köszörülte meg a torkát Tomi, elterelve a témát.

– Nem tudom. A lány nem látott semmi érdemlegeset, és remélhetőleg nem ölnek feleslegesen – fejtegette Dani. – De minden attól függ, ki áll a háttérben… Jutait már így is igen teátrálisan tűntették el, ennyi erővel akár a lányt is elsöpörhetik az útból. Utálom az ilyen hatásvadász dolgokat – morogta. – Gondolj bele, az üzenet, bárkinek is szánták, célba ért volna akkor is, ha éjszaka ölik meg egy félreeső helyen. Ambrus sosem volt ilyen, és mindig is örültem neki, hogy inkább az egészséges diszkréció híve.

– Ha gondolod, és tényleg aggódsz amiatt a lány miatt, megfigyelhetjük – ajánlotta fel Tomi, de Dani leintette.

– Egyelőre még nincsen rá szükség – felelte. – De ha esetleg úgy adódik, mindenképpen értesítelek – mondott kurta köszönetet. Tomi mosolya megsúgta neki, hogy a barátja elértette a gesztusát, így hagyta elcsendesedni a beszélgetést, hogy néhány percen át kellemes némaságba süppedhessenek. – Tulajdonképpen minek hoztad ki ezeket? – sandított a doboz cigarettára és a borra, amikhez egy ujjal sem nyúltak.

– Ezerszer mondtam már, Danikám – nevetett fel Tomi, Dani azonban csak egy kelletlen mordulással honorálta a megszólítást. – Mégis hogy festene, ha egy-egy pohár víz mellett ücsörögnénk? Oda lenne a stílus és az imidzs!

**

Tomit csak fél nyolc környékén sikerült kidobnia a lakásából. Bár még magának is nehezen vallotta be, a barátja jelenléte minden morgása ellenére megnyugtatta, és emlékeztette őt a legfontosabbra: hogy nincsen egyedül és soha nem is lesz.

A zuhanyt végül kihagyta, elvégre nem maradt rá érdemi ideje. Gyorsan átöltözött – a munkában hordott öltönyét lecserélte egy jóval kényelmesebb, sötétkék pulóverre –, majd felkapta a kabátját, és lesietett az autójához, amit a könnyebbség kedvéért nem parkolt le a garázsba, csak egyszerűen kint hagyott az utcán. Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így hamar átért a városon, majd behajtott a kőbányai, kívülről egyszerű, kicsit elhanyagolt egykori ipari központnak tűnő épület kapuján. A garázsajtó előtt még csak csengetnie sem kellett, az őrök, akik a kamerákat figyelték, azonnal nyitották neki a kaput, ő pedig elfoglalta megszokott helyét a mélygarázsban.

A főhadiszállás legfelső emeletére vezető lépcsősor hosszú volt, de mint általában, itt sem használta a liftet. Még a vastag falak ellenére is jól hallhatta, hogy az alsó szinteken dübörgött a zene, jóllehet úgy sejtette, hogy a korai időpontnak köszönhetően még csak most indult be igazán az éjszakai élet. A legfelső emeletre kizárólag a belső kör tagjai léphettek be, így az üvegezett ajtó előtt két marcona őr feszített, akik, amint meglátták Danit, kérdés nélkül álltak el az útjából és engedték be őt.

Odabent drága szőnyeg borította a folyosót, a bútorok és a tapéta pedig azt sejttették, hogy valaki igen sok pénzt ölt a berendezésbe. Dani, amikor első alkalommal járt itt, szinte ámulva nézett körül: sosem gondolta volna, hogy a kívülről lerobbantnak tűnő épület ilyesmit rejt. Persze, az elmúlt majdhogynem tíz évben bőven akadt ideje megszokni a látványt, és azt a luxust, ami kijárt a maffia legfőbb embereinek.

Habozás nélkül Ambrus irodája felé vette az irányt, majd rövid kopogás után egyből be is nyitott az impozáns helyiségbe. Odabent Ambruson kívül csak Aurél ült, ami híven mutatta a tényt, hogy korán érkezett.

– Dani! – üdvözölte őt Ambrus, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy némi derű áttörte a gondterheltsége szürkeségét. – Gyere, ülj le – intett az Aurél mellett álló karosszékre.

– Szépfiú – dörmögte Aurél. A hangjából hiányzott a megszokott gúny, ami hűen tükrözte a helyzet komolyságát. Nem mintha Ambrus előtt gyakran kimutatták volna az ellenszenvüket: az idősödő maffiavezér nem szerette látni a két legjobb embere rivalizálását.

– A többiek? – érdeklődött Dani, miután az órájára pillantott. Lehet, hogy néhány perccel a vártnál korábban érkezett, de lassan ideje lett volna, ha a belső kör többi tagja is befut. A főnök nem szerette a késést, ezt mindenki jól tudta.

– Csak ennyien leszünk – közölte Ambrus. – Egyelőre veletek szerettem volna beszélni az ügyről.

Dani felvonta a szemöldökét, és a szeme sarkából látta, hogy Aurél is megrezzent mellette. Nagyon rég történt utoljára olyan, hogy Ambrus még a belső kör tagjait sem hívatta magához, hanem kizárólag az alvezéreivel tanácskozott.

– Ennyire komoly?

– Nem arról van szó, hogy nem bíznék bennük, csak nem akarok felesleges ijedelmet kelteni – legyintett Ambrus, majd belemarkolt az asztalán álló mogyoróval teli tálba, elvéve néhány szemet belőle.

– Tehát úgy gondolod, nem fogjuk könnyedén eltüntetni őket az útból? – kérdezte Aurél.

– Beavatnátok abba, hogy pontosan mi történt? – érdeklődött Dani.

– Ez nem mesedélután, Szépfiú – morrant rá Aurél, de mielőtt folytathatta volna, Ambrus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Miután felhívtál azzal kapcsolatban, hogy mi történt, megkértem Aurélt, hogy kezdjen el kutakodni, és derítse ki, mégis kik és miért végeztek ki egy egyetemista fiút fényes nappal, egyértelmű módszerrel – fogott bele a maffiavezér. – Először szerettem volna azt hinni, hogy talán tényleg csak véletlen egybeesés, vagy esetleg valamelyik kisebb szövetségesünk volt. Abban az esetben sem lettem volna boldog, ha ez a verzió válik be, de a hajnali akció után már merő botorság lenne ezt hinni.

– Kis Jé elmondása szerint szervezett támadás volt. Mi sem számítottunk rá, nyilván könnyű lehetett rajtunk ütni, de ettől függetlenül tudták, hogy mikor érkezik a cucc, és hogy hányan lesznek ott az átvételnél – szúrta közbe Aurél. – Megöltek négy embert a tűzharcban. Nem a szállítmány volt az elsődleges cél, ez nyilvánvaló. Akárhogy is, ez…

– Nyílt hadüzenet – nyugtázta Dani.

– Az – bólintott rá Ambrus. – Pontosan nem tudjuk még, kik ők, vagy hányan vannak. Épp ezért kérettelek titeket ide.

– Elkezdek kutatni az ügyben – felelte Dani, megpróbálva elfojtani a kitörni készülő, mély sóhaját. Még ha számított is ilyesmire, nem volt jó a valóságban hallani a tényeket. Nagyon rég botlottak utoljára efféle ügybe, hiszen a maffia évek óta egyeduralkodó szerepet töltött be a magyar alvilágban: aki egykor színre lépett ellenük, mára halott volt, vagy szövetséges-alávetett helyzetbe került hozzájuk képest. Határozottan elszoktak már az ilyen nyílt támadástól.

– Nem is vártam kevesebbet – mosolyodott el Ambrus. Fáradtnak és legalább tíz évvel öregebbnek látszott, mint akár egy héttel ezelőtt.

Dani kifelé menet elsétált a szalon előtt. Odabentről cigarettafüst gyűrűzött ki a folyosóra, fel-felcsapó nevetéssel együtt, neki pedig be sem kellett volna pillantania, hogy tudja, a belső kör éppen késő esti pókerpartit tartott.

– Nem csatlakozol, Szépfiú? – ordított oda neki a Kapitány. Megszokott, morgós-dörmögő hangját visszaverte a lambéria, így ezerszer hangosabbnak érződött, mint amilyen valójában volt. Dani készült visszautasítani az ajánlatot és hazamenni aludni, de aztán rájött, hogy sem Aurél, sem Ambrus nem beszélt velük normálisan a történtekről. Kétsége sem lehetett afelől, hogy elsősorban ezért invitálták őt játszani, tekintve, hogy az esetek kilencven százalékában utáltak vele pókerezni, mert mindig porig alázta az egész társaságot.

– Csak egy körre – adta meg magát, majd hagyta, hogy széket húzzanak neki az asztalhoz, és leültessék maguk közé. Kis Jé fejét kötés takarta közvetlenül a füle fölött, ékesen mutatva, hogy nem úszta meg sértetlenül a harcot. A vele szemben ülő Feri fáradtnak és aggodalmasnak látszott, épp úgy, ahogy Rómeó is.

– Nem tűnsz vidámnak – jegyezte meg halkan Feri, miközben a Kapitány mindannyiuknak osztott.

– Azt hiszem, a közeljövőben nem lesz okunk sokat nevetni – ingatta a fejét Dani, ahogy vetett egy pillantást az értéktelen lapjaira.

– Felvesszük a kesztyűt? – tolt be néhány zsetont Jé, hogy emelje a tétet.

– Nem igazán van más választásunk – bólintott Dani.

– Pedig már rég beleéltem magam abba, hogy megvívtuk az összes harcunkat – dobta el a lapjait Rómeó.

– Ugyan – legyintett a Kapitány, miközben gyanakodva vizsgálta Danit. – Miben fogadjunk, hogy semmid nincs, Szépfiú?

– Csak akkor derítheted ki, ha beszállsz – rakott be Dani még egy ötszázast.

– És mi van azzal az üggyel, amivel kapcsolatban felhívtál? A halott fiúval? – kérdezte Jé, ahogy ő is kiszállt a játékból.

– Egyelőre semmi, bár egészen biztos vagyok abban, hogy minden összefügg – mosolyodott el fanyarul Dani. – Most viszont fontosabb, hogy rájöjjünk, ki áll a támadás mögött.

– Az biztos – dörmögte a Kapitány, majd bosszúsan eldobta a saját lapjait. Dani vetett egy pillantást a drillre, ami nyilvánvalóan értékesebb volt az ő semmijénél. – Mutasd, mid volt, Szépfiú!

Dani elfojtotta a mosolyát, ahogy felfordította a két kártyáját.

– Tényleg nem játszom veled többet! – morogta a Kapitány, végigsimítva kopaszra borotvált fején. Az asztaltársaság halkan felnevetett, de jól érződött, hogy a feszült hangulat rányomta a bélyegét még a játékukra is.

– Lassan megyek – emelkedett fel a székéből Dani. – Tartsátok nyitva a szemeteket – kérte őket. – És legyetek diszkrétek. Ambrus nem szeretne fejetlenséget alsóbb szinteken az üggyel kapcsolatban.

Megvárta, hogy mindenki biccentsen beleegyezése jeléül, majd kilépett a szalon ajtaján, és elindult a kijárat felé. Semmit nem akart annál inkább, minthogy végre hazaérjen, bedőljön az ágyába, és átaludja az éjszakából fennmaradó időt, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen azon agyalnia, mi minden történt az elmúlt napokban, és mi mindent hozhatnak magukkal az elkövetkezők.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (V. Fájó)