A kávézó zajos volt, péksütemény- és
kávéillat lengte be, és roskadásig telt fiatalokkal. Minden egyes asztalt
csicsergő baráti társaságok foglaltak el, Daninak pedig már attól megfájdult a
feje, hogy körülnézett. Az egyetlen megszokott színű felület a parketta volt a
lábuk alatt, és Dani úgy vélte, igen komoly munka lehetett ennyi egymáshoz nem
illő bútort összeherdálni. Megvetően mérte végig a sárga tapétát, a kék
asztalokat, és a szivárvány minden színében pompázó székeket. A falakra nem
csak festményeket aggattak, hanem skicceket és tárgyakat is (meg mert volna
esküdni, hogy az egyik sarokban egy napszemüveget látott kiállítva), ami csak
még cukrosabbá és gusztustalanabbá tette a helyet.
– Ez nagyon jól néz ki! – állapította meg mellette Rita,
ahogy egy ötéves gyerek lelkesedésével csodálkozott rá a Picasso „művészkávézó”
(milyen bugyuta név) összehányt, sztereotípiákra apelláló berendezésére.
Dani maga mögött hagyta a nőt, odalépett a pulthoz, és nem
törődve a sorral, ami elé bevágott, megszólította az ott dolgozó felszolgálót,
aki az eklektikus kávézóhoz mérten meglepően normálisan nézett ki a jólfésült
hajával és az összeszedett, elegáns ruháival. A képet rontotta a logóval
ellátott, türkizkék köpenye, de Dani ezt hajlandó volt elnézni. Továbbra sem
törődve a méltatlankodó tömeggel, megmutatta az igazolványát.
– Kiss Kelemennel szeretnék néhány szót váltani.
A férfi elkomorodott. – Én vagyok – felelte. – Máris… egy
pillanat – köszörülte meg a torkát. Úgy tűnt, értette, hogy miért kereste fel
őt, bár ez nem kifejezetten lepte meg Danit. Azért ehhez nem kellett
atomfizikusnak lenni. Arrébb húzódott az őt nem túl kedves pillantásokkal
illető embersor útjából, magával vonva a hozzá csatlakozó Ritát is, majd
megvárta, hogy Kiss szóljon az egyik munkatársának, és otthagyva a pultot
bekísérje őket a raktárhelyiségbe. Szerencsére ide már csak alig szűrődött be a
zaj, és a színkavalkád is mérséklődött.
Dani bemutatkozott, majd bemutatta Ritát is, aztán elfogadta
azt a nem túl kényelmesnek tűnő széket, amit a férfi fel tudott ajánlani.
Hagyta, hogy a nő részvétét fejezze ki, és felvázolja az alaphelyzetet: ha
lehetősége volt rá, kihasználta Rita empatikus és emberközeli jellemét az
efféle kihallgatásoknál, így időt spórolt saját magának, és a kikérdezett fél
is nagyobb eséllyel nyugodott meg. Ha másban nem is, ebben mindenképp elismerte
társa érdemeit.
– Igen, tényleg találkoztam vele – magyarázta zavartan
Kelemen, amikor néhány percnyi csevej után Dani konkrétan rákérdezett a
Megyes-ügyre. – Jó viszonyt ápoltam Zsomborral, mesélt is már nekem Csabáról,
így örültem, hogy megismerhettem. Kedvesnek tűnt, legalább negyedórát várt a
többiekre. Már nekem is kezdett különös lenni, hogy nem jönnek, holott asztalt
is foglaltak. Ez nem jellemző rájuk, ha néhányan késnek is, nem mind. Aggódtam
értük, és… – Elharapta a mondatot, majd nagyot nyelt idegességében.
– Tudom, hogy ez nagyon nehéz – nyugtatta kedvesen Rita. –
De a legapróbb információ is fontos lehet a nyomozás szempontjából.
– Persze, igen… – köszörülte meg a torkát a férfi. – Akkor
is rengetegen voltak, úgyhogy kicsit elterelődött a figyelmem az aggodalomról
és Csabáról. Láttam őt telefonálni, aztán nem sokkal később eltűnt. El sem
köszönt tőlem, de aztán az újonnan érkező vendégek pletykálni kezdtek arról, mi
történt, és utána megérkezett Bence is, aki elmondta, hogy Zsombor… – Ismét
elcsuklott a hangja.
Dani elgondolkodott a szavain, majd néhány másodpercnyi néma
csend után megszólalt.
– Mit gondol, tudna pontos személyleírást adni róla? –
kérdezte.
– Úgy gondolják, hogy… – kezdett bele meglepetten Kelemen,
de Dani félbeszakította a kérdését.
– Válaszoljon a kérdésre – szólította fel, talán kissé
durvábban a kelleténél, nem törődve Rita rosszalló pillantásával.
– Igen.
– Nagyszerű – jelentette ki Dani, majd felállt. –
Egyeztetünk időpontot egy fantomképrajzolóval. Előreláthatóan be kell majd
fáradnia a Központi Nyomozó Irodába, hogy felvegyük a pontos vallomását, és
elkészülhessen a kép. Remélem, ez nem fog problémát okozni – tette hozzá az
udvariassági normák kedvéért, de a hangsúlyából bárkinek nyilvánvaló lehetett,
hogy közel sem érdekelték a másik problémái. Elköszönt, majd kilépett a
raktárhelyiségből, hogy minél előbb friss levegőt szívhasson. Biztos volt
abban, hogy Rita néhány percet eltölt még Kelemen társaságában, hogy feloldja
az ő hűvös távozását, de nem bánta.
Addig is volt ideje kiszellőztetni a fejét, és még egyszer
átgondolni azt, amit hallott. Ezek után teljességgel egyértelműnek látszott,
hogy Megyes szerepet játszott a történtekben. Mi másért rohant volna el, szinte
egyből a gyilkosság után? Egyre zavarosabbnak tűntek a tények, így Dani
szerette volna legalább egy részről tisztázni a dolgokat, mielőtt mélyebben
elmerült volna az ügy elemzésében.
Miután Rita csatlakozott hozzá, hazavitte a nőt, elvégre
lejárt a munkaidejük. Szerencsére Rita lakása nem állt távol a sajátjától, így
hamar ki tudta tenni őt, és gyorsan hazaért ő maga is. Üdvözölte a kutyáját, aztán
szelíden arrébb tessékelte a lelkes golden retrievert, amikor az felugrott
előtte a kanapéra, és leült az állat mellett fennmaradó, nem túl széles helyre.
Elővette a telefonját, majd elindította a hívást.
– Ajánlom, hogy jó okod legyen erre, Szépfiú – dörmögte Kis
Jé jól ismert hangja a vonalba. – Legszebb álmomból vertél fel.
Dani vetett egy pillantást az órára, ami negyed hetet
mutatott.
– Ilyen korán szunyókálsz, Csipkerózsika? – fojtott el egy
halvány mosolyt.
– Kapd be – ásította a másik férfi. – Csütörtök éjjel
érkezik egy fontos szállítmány, igyekszem már most rápihenni. Mit akarsz?
Dani elkomorodott, ahogy ismét eszébe jutott az aznapi ügy,
amivel kapcsolatban kérdezni tervezett Jétől.
– Ma délután megöltek egy fiatal egyetemistát – köszörülte
meg a torkát. – Az érdekel, mi voltunk-e. A neve Jutai Zsombor.
– Jutai – ízlelgette a nevet Kis Jé, most már élénkebben. – Nem
hiszem – felelte határozottan. – A fejem tenném rá, hogy nincs ilyen nevünk.
Gyanúsak voltak a módszerek, vagy miért érdekel?
Dani fanyarul elmosolyodott, ám ennek a gesztusnak már
fikarcnyi derűhöz sem volt köze. Éppen ettől a választól tartott, márpedig
tudta, hogy Jének hihetett a témával kapcsolatban, hiszen a férfi tartotta
számon ezeket az ügyeket.
– Igen, az elkövetés módja hasonlított a mi módszereinkhez –
sóhajtotta. – Bár az tény, hogy különös volt, elvégre fényes nappal, a
belvárosban végeztek vele.
– Ez nem Ambrus stílusa. Csak valami kurva jó okkal csinálná
ezt – firtatta Kis Jé. – És abban az esetben tudtál volna róla jó előre…
– Tudom. De ez lett volna a legmegnyugtatóbb magyarázat –
felelte Dani. – Beszélni fogok Ambrussal a történtekről. Ha nem mi voltunk,
ezek az információk számunkra sem biztos, hogy jót jelentenek.
– Hát, van egy minimális esély arra, hogy csak valamelyik
szövetségesünk lőtt túl a célon – hümmögte Jé, de nem hangzott úgy, mintha el
is hitte volna a saját szavait. – Azért nem árt lecsekkolni. Ambrus nem bírja
az ilyen feltűnő baromságokat.
– Még valami – vetette közbe Dani, puszta kíváncsiságból. –
Egy bizonyos Megyes Csabáról sem hallottál?
– Nem – válaszolta rövid gondolkodás után Jé. – Miért? Ő is
benne volt a buliban?
– Az elhunyt fiú párja, aki felszívódott a gyilkosság után.
Túl sok az egybeesés ahhoz, hogy véletlen legyen – sóhajtotta Dani. – Köszönöm
az információkat, Jé.
– Sejtem, hogy nem segítettem sokat… Azért még utánanézek,
de nem hiszem, hogy bármit is találnék. Ha mégis lesz valami, megcsörgetlek.
Dani még egyszer köszönetet mondott a férfinak, majd lerakta
a telefont. Merengve simogatta meg a mellé kuporodó Fido fejét. Alapvetően
annak sem örült volna, ha Jé most megerősíti abban, hogy Jutait ők tűntették el
– elvégre, ez azt jelentette volna, hogy el kell tussolnia az ügyet –,
összességében azonban mégiscsak megnyugtatta volna ez a lehetőség. Akkor
legalább tudta volna, mi történt, és biztos lehetne abban, hogy Jutai (és talán
ez a Megyes nevű srác) mindössze beleütötte valami olyanba az orrát, amibe nem
lett volna szabad.
Így azonban semmi más nem maradt, csak rengeteg talány, ami
gyanakvásra adott okot. Az ő módszereikkel öltek, de mégsem ők voltak. Ráadásul
fényes nappal, nevetségesen a gyilkosságra vonva a figyelmet. Benne lehetett a
pakliban, hogy egy szövetségesük túlkapása az egész ügy, ahogy Jé is említette,
de Dani egyre kevésbé hitt ebben. Ambrus nem volt híve az ilyen
színpadiasságnak: szerette tisztán és csendesen intézni a munkát, és ezt
megkövetelte a szövetségeseiktől is. De akkor ki állhatott ennek az egésznek a
hátterében? Miért kellett egy látszólag ártatlan egyetemista fiúnak meghalnia?
És hová tűnt a partnere?
Túl sok kérdés, amikre egyelőre nem tudott felelni.
Megdörzsölte a homlokát, mélyet sóhajtott, majd amikor Fido jelzésértékűen
megnyalta az ujjait, amikkel eddig az állat füle tövét vakargatta, felállt,
hogy levihesse őt sétálni, és addig is kiszellőztesse egy kicsit a fejét.
**
Dani reggelre sem lett okosabb. Egy
kellemetlen, forgolódással teli éjszaka után ismét az irodájában ült, olyan
fáradtan, mint még talán soha. Megmasszírozta a halántékát, majd levette a
zakóját a széke háttámlájáról, hogy megkereshesse azt a levél fájdalomcsillapítót,
amit a legutóbb süllyesztett az egyik belső zsebébe. Amikor megtalálta, rá
kellett jönnie, hogy már az összes szemet beszedte belőle, csak elfelejtette
kidobni a szemetet…
Mély levegőt vett, majd száműzte a használhatatlan levelet a
kukába, és visszakönyökölt az asztalára. Az ügy teljes zsákutcának tűnt, és bár
reménykedhetett még Kiss Kelemenben és egy hasznos fantomképben, a megérzései
azt súgták, nem fogja megtalálni azt a bizonyos Megyes Csabát. Ha semmi köze
nem lett volna a gyilkossághoz, már jelentkezett volna náluk, így azonban, hogy
szőrén-szálán eltűnt, Dani sejtései egyre inkább erősödtek vele kapcsolatban.
Ha nem is közvetett tettesként – persze, látott jó pár példát szerelemféltésből
elkövetett gyilkosságra, ez mégsem illett a profilba az alapján, amit a pultos
mesélt –, valamiképp biztosan. Annyit tudott, hogy valahogy elő kellett
kerítenie, mert túl sok ponton kapcsolódott a fiú halálához, más nyom pedig nem
maradt.
Többféle nyilvántartás szemrevételezésekor azonban kiderült
– nem túl meglepő módon –, hogy legalább százhatvan Megyes Csaba élt az
országban. Ezt a számot természetesen le tudták csökkenteni húsz körülire az
életkor, családi állapot és a tanulmányok figyelembe vételével, és tudta azt
is, hogy a fantomkép, ami épp azokban a percekben készült két emelettel lejjebb,
nyújthatott nekik segítséget, mégsem mert reménykedni. Ha mégis valami
komolyabb, nem teljes mértékben legális ügy állt a háttérben, esélytelen, hogy
így a nyomára akadjon. El kellett volna mennie Ambrushoz, hogy ne csak
telefonon keresztül tájékoztathassa erről a különös gyilkosságról a férfit,
hanem személyesen is – úgy lett volna lehetőségük arra is, hogy átbeszéljék az
ügyet. Aztán felkereshetné a kapcsolatait, hátha ilyen módon megtalálhatná
Megyest. Persze, nem adta fel a reményt arra, hogy a fantomkép alapján talán
rálelhetnek a férfira, de ha őszinte szeretett volna lenni magával, nem hitt
igazán ebben a lehetőségben.
Amikor rájött, hogy elkalandoztak a gondolatai,
visszafordította a figyelmét az előtte heverő mappára és a rengeteg fotóra,
amik katonás rendben feküdtek a jelentések mellett, gondosan sorrendbe állítva.
Ezerszer átnézte őket, de alig jutott valamire. A fejfájását az aznap reggeli
dupla kávé sem mulasztotta el, a nem létező gyógyszer pedig most már biztosan
nem fogja… úgyhogy nem volt sok választása azon kívül, hogy túléli azt a napot
a kezdődő migrénjével együtt. Szerencsére az élet ránevelte arra, hogy
hidegvérrel szemlélje még a legidegesítőbb helyzeteket is.
Tulajdonképpen semmi érdemleges nyomot nem találtak,
tekintve, hogy a fiút távolról lőtték le. Ujjlenyomatok nyilvánvalóan nem
voltak, a piszkos munkát pedig egy elsötétített ablakú, rendszám nélküli
autóból intézték el, már, ha hihettek az egyetlen szemtanújúknak – aki ugyebár szintén
nem szolgált semmi használható információval. A köztéri kamerák igen csekély
mennyiségű és meglehetősen rossz minőségű felvételét megtekintve sem jutott
előrébb. Úgy tűnt, egyik sem vette fel magát az autót, ami két dolgot
jelenthetett: egyrészt, hogy nevetségesen kevés kamerát állítottak fel a
környéken, másrészt pedig, hogy a sofőr nagyon is jól tudta, hogy ez a kevés
kamera merre van és milyen szögben áll, ezáltal pedig merről kell érkezniük és
merre kell menekülniük. Egyedül annyi pontos információval rendelkeztek, hogy
az autó maga egy Mercedes – kivéve persze, ha a lány tévedett –, de akárhogy
is, ezernyi fekete Mercedes futott a magyar utakon, ennyi erővel egy tűt is
kereshettek volna egy szénakazalban. Megyes Csaba – és a róla személyleírást adó
Kiss Kelemen – volt az egyetlen reménye az előrejutásra, meg persze a
kapcsolatai, amiket nem ártott volna minél hamarabb felkeresnie.
A gondolataiból a telefon csörgése szakította ki, méghozzá
meglehetősen durván – mivel az idegesítő csengőhang csak megsokszorozta a
fejfájását, a lehető leggyorsabban felkapta a kagylót.
– Szentirmay – dörmögte, még a megszokottnál is mogorvábban.
– Itt Szakos – morogta neki vissza a vonal végéről a másik
fél, majd szinte egyből fel is nevetett. Dani elnyomott egy fintort,
megállapítva, hogy legalább valaki vicces hangulatában volt. – Le tudnál jönni
pár percre? Kész vagyok a boncolással.
– Persze – sóhajtotta Dani, majd meggyőzve magát arról, hogy
nem fog ártani egy kevés mozgás, feltápászkodott az egyébként meglehetősen
kényelmetlen és olcsó székéből, aztán magára hagyta a jelenleg teljességgel
üres irodát.
A labornak kikiáltott, kihalt és szürke helyiség az
alagsorban kapott helyet, és Dani mindig is nevetségesnek érezte, hogy
„labornak” hívja a helyet, tekintve, hogy a szükséges felszerelések nyolcvan
százaléka pénzhiány miatt sosem állt rendelkezésre. Miután belépett, figyelmen
kívül hagyta a másik két boncasztalon fekvő holttestet, amin éppen két másik
halottkémük dolgozott, és egyenesen a harmadikhoz sietett, aminél Gergő akkor
takarta vissza Jutai Zsombort.
– Jó reggelt – pillantott rá a halottkém, amikor közvetlenül
mellé lépett.
– Délután három óra van – jegyezte meg Dani. – De neked is.
Gergő szokásához híven kevéssé törődött az afféle világi
dolgokkal, mint az idő. Dani már régen megszokta, főleg annak köszönhetően,
hogy a férfi volt az egyetlen valamirevaló halottkém a rendőrség háza táján.
– Sikerült kiszednem a golyót – mutatott fel egy
Petri-csészét, majd a kezébe is adta, hogy jobba megvizsgálhassa.
– Ez egy huszonnégyes Glockból van – görgette körbe az
üvegedényben a fémdarabot Dani.
– Pontosan – bólintott rá a halottkém. – Nem olcsó darab, az
már biztos.
– Nem – hagyta meg Dani, ahogy a gondolataiba merülve bámult
a golyóra. Noha már eddig is sejtette, most egyre inkább körvonalazódtak a
fejében a tények. Ez a golyó professzionális fegyverből származott, és nem
hobbi sportlövő pisztolyból. Senki nem vett volna egy huszonnégyes Glockot úgy,
hogy nem tudja használni azt, ez pedig megerősítette őt abban, amit már eddig
is tudott: Jutai Zsombort nemes egyszerűséggel kivégezték, mintha csak
valakinek az útjában állt volna.
**
– Fogadni mernék arra, hogy valaki
egyszerűen ki akarta nyíratni a srácot – jegyezte meg Márk maga elé meredve,
miközben a tolla végével egy döglött legyet piszkált az ablakpárkányon. Rita
undorodva figyelte minden egyes mozdulatát, Alex pedig félig-meddig aludt az
asztala mögött.
– És mi oka lehetett volna rá? – kérdezte a nő. – Bárkit
hallgattunk meg eddig, mind azt mondták, hogy nem voltak ellenségei.
– Vagy csak nem ismerték eléggé – mutatott rá Márk. –
Akárhogy is nézed, Rita, ez olyan, mint egy kivégzés – vonta meg a vállát.
Dani magába merülve hallgatta a beszélgetésüket, de esze
ágában sem volt közbeszólni – ahhoz túlságosan is lekötötték a saját
gondolatai. Aznapra, azaz csütörtök délutánra nyilvánvalóvá vált a tény: legális
szinteken megrekedt az ügy. Szerdán elkészült a fantomképük, ők pedig
összevetették azt az adatbázis alapján megmaradt húsz Megyes Csabával. Senkire
sem illett tökéletesen a személyleírás, de három férfira még nagyjából
rásüthették az ismertetőjegyeket. Bár a munkájuk elvileg nem egyezett – a
pultos elmondása szerint Megyes Csaba szerelőműhelyben dolgozott –, Dani mégis
elküldte Alexet és Márkot, hogy nézzenek rájuk. Elég hamar kiderült, hogy
vakvágányra futottak: mindhármójuknak volt alibije arra az időszakra, amit
többen meg is erősítettek.
Amikor végre elérkezett a délután öt óra, és elkezdhettek
szedelődzködni, hagyta, hogy Rita, Alex és Márk előbb elhagyják az irodát, mint
ő. Nem volt most olyan hangulatban, hogy a felesleges fecsegésüket hallgassa,
egyszerűen csak szeretett volna hazaérni, és elfelejteni mindent, ami történt.
Mire leért a garázsba, az már gyanúsan kongott az
ürességtől. Amikor véget ért a munkaidő, az ügyeleteseken kívül mindenki úgy
rohant haza, mintha üldözték volna. Alig hajtott ki a garázsból, máris elővette
a telefonját, majd kihangosítva a műszerfalra erősített tokba tette. Csak pár
másodpercig csöngött, mielőtt felvették volna.
– Már vártam a hívásod – hallotta meg az idős férfi jól
ismert hangját.
– Jé elmondta, mi történt?
– El, és a legkevésbé sem derít fel az ügy – válaszolta
Ambrus. – Én egészen biztosan nem adtam ki efféle parancsot.
– Fogalmam sincs, ki tehette. A KNI-vel nem jutottam egyről
a kettőre – magyarázta Dani, ahogy mereven az utat figyelte. – Vagy valamelyik
szövetségesünk, ami még a jobbik eset, vagy…
– Vagy valami újonnan felbukkant kis trónkövetelő – hagyta
rá Ambrus. – Egyik lehetőség sem tölt el örömmel. Akárhogy is legyen,
megoldható. Ha a szövetségeseink voltak, nem fogják megköszönni, amit tőlem
kapnak ezért, miután kiderítettem a részleteket – tette hozzá. – Gyűlölöm az
efféle hanyagságot, és ezerszer világossá tettem, hogy nem tűröm a felesleges
feltűnősködést. Kutass tovább az ügyben, tudni akarom, ki volt az. Már
beszéltem Auréllal, és őt is ráállítottam a keresgélésre. Hívj, ha megtudtál
valamit.
– Természetesen – felelte Dani beleegyezően.
Miután bontották a hívást, gyakorlatilag már a lakótelepen
járt. Ám amint befordult a megfelelő utcába, és szokása szerint felpillantott a
lakása ablakaira, el kellett fintorodnia: a villanyok ugyanis égtek, és mérget
mert volna venni rá, hogy nem ő hagyta úgy. Ambrus hívása szinte egyből kiment
a fejéből, csakhogy a feszültség helyét átvegye a bosszúság: nem, ehhez most
egyáltalán nem volt kedve.
Ha őszinte akart lenni, a morgolódáson kívül nem vette a
szívére a dolgot, és akármennyire is igyekezett, képtelen volt fenyegetőnek
találni a történteket. Hogyha a lakásában tartózkodó aktuális valaki azért is
tört be hozzá, mert meg akarta ölni, valószínűleg nem jelenthetett nagy
fenyegetést… de legalábbis az IQ-szintje nehezen haladhatta meg az ötvenet, ha
képes volt felkapcsolgatni az összes villanyt. Még jó, hogy nem neonfényekkel
vetítette ki azt, hogy „helló, itt vagyok”.
Komótosan lépcsőzött fel a negyedikre, majd
elővigyázatosságból kicsatolta a pisztolytáskáját, és a fegyvere markolatára
simította az ujjait. Nem kellett kulccsal vacakolnia, mert a kilincs egyből
engedett, ezt kihasználva pedig gyorsan be is lépett a lakásba. A kissé viharos
belépőjét honorálva a kanapéján terpeszkedő alak egyből félrenyelte a teáját,
és Daninak rá kellett jönnie, hogy hívatlan társasága nem más, mint a tulajdon
bátyja. Egy pillanatra megvilágosodott azzal kapcsolatban, hogy a paranoiája
már-már pszichológiai esetté tette őt, és elmélázott azon, miért nem jutott
eszébe a lehetőség, hogy fizetett bérgyilkosokon kívül más is meglátogathatja
őt, puszta kedvességből.
Nagyot sóhajtva gombolta vissza a pisztolyánál a biztonsági
csatot, majd lehajolt az egyetlen személyhez, akit abban a szent pillanatban
szívesen látott a lakásában, és aki nagy elánnal rohant elé, hogy üdvözölhesse:
a kutyájához.
– Remélem, azért nem lőttél volna le – köhögte Andris, aki
nyilván észrevette, hogy bebiztosította magát a lakásba való berontás előtt.
– Ha felhívtál volna, mielőtt nagylelkűen beengeded magad,
nem fordult volna meg a fejemben, hogy megteszem – emelte meg a szemöldökét
jelzésértékűen Dani. – Hogy is jöttél be egyébként? Tudtommal neked nincsen
kulcsod – morogta, miközben levette a zakóját, és beakasztotta az
előszobaszekrénybe.
– Elcsórtam anyától – mutatta fel az emlegetett tárgyat
Andris. – Nem volt nehéz, mert abban reménykedett, hogy meggyőzlek, gyere el a
hétvégén… nagyon hiányzol neki, tudod?
– Majd meglátjuk – felelte Dani szűkszavúan, miközben
beljebb lépett. – A menyasszonyodat nem zavarja, hogy itt terpeszkedsz a
kanapémon?
– Nem. Képesek voltunk összeveszni a meghívókon, úgyhogy
most áll a bál – mesélte Andris. – Utálom ezt a rohadt hajcihőt! – tette hozzá,
és Dani csak ekkor jött rá, hogy a bátyja igazából a közelgő esküvője problémái
elől menekült ide, és nem őt akarja halálra bosszantani. Megenyhülve huppant le
vele szemben az egyik fotelba.
– Erre a napra vársz már évek óta – jegyezte meg. –
Hagyjátok anyára, hadd élje ki magát.
– Én is erre próbálom rávenni Annát – ingatta a fejét
Andris. – De rosszul érzi magát, amiért nem szívesen kapcsolódik be a
szervezésbe.
– Tudatosítsd benne, hogy jóanyánk ezt élvezi – ajánlotta
Dani, majd még arra is rávette magát, hogy kipréseljen magából néhány biztató
szót. – Minden rendben lesz, ne aggódj.
– Nagyon remélem – sóhajtotta a bátyja. – Remélhetőleg nem
vág hozzám valamit, ha végül hazamegyek – mosolyodott el. – És neked milyen
napod volt, Nyuszifül? – érdeklődött, most először jobban végigmérve az öccsét.
Dani elfintorodott a nevetséges, gyerekkori becézésre,
amiről Andris – nyilván azért, hogy őt bosszantsa, mint ahogy jó testvérek
között illett – sosem bírt leszokni. Mindenesetre azért válaszolt, igyekezve
őszintének lenni; még akkor is, ha alapjában véve nem akadt gondja a hazugságokkal,
nem szerette alkalmazni őket, főleg nem a családjával szemben.
Kivéve persze akkor, ha a múltjáról volt szó – a múltjáról
nem beszélt volna még nekik sem. Talán legfőképpen nekik nem… nem akart volna
bajt hozni rájuk, és talán, valahol mélyen, nem akarta volna látni a
csalódottságukat sem.
– Hosszú – mormolta. – A napokban megöltek egy fiatal
egyetemistát, az ő ügyében nyomozok.
Andris elfintorodott, és úgy látszott, inkább nem akarta
tudni a részleteket. Dani meg tudta érteni őt, a következő kérdésén azonban,
amit csak jó pár percnyi merengéssel telt csend után tett fel, meglehetősen
meglepődött.
– Mondd, sosem érezted úgy, hogy… belefáradtál már ebbe?
Hány éve hajkurászol gyilkosokat? Több mint tíz?
– Kicsivel több mint tíz – hagyta meg Dani. – És igen –
fontolta meg a szavait –, éreztem már úgy, hogy belefáradtam. Nem is egyszer.
– Akkor miért? – kérdezte a bátyja őszinte érdeklődéssel. –
Azt hiszem… soha nem értettem igazán, miért ezt a hivatást választottad –
ingatta a fejét.
– Nincsen rá konkrét válaszom – felelte Dani megfontoltan,
és igyekezett nem mutatni, mennyire megdöbbent a kérdésen. – Valószínűleg
azért, mert mindig is meg akartam váltani a világot – mormolta el az igazságot.
Valójában sosem tudta igazán megmagyarázni, hogy pontosan
miért tett mindent, amit tett… Sokszor gondolkodott már ezen, rengetegszer, sőt
mi több, gyakran igencsak filozofikus mélységekig merült a témában, de az
elmúlt időszakban – szerencsére – már csak rosszabb napjain kezdett keseregni
ezen. Andris a válaszát hallva felnevetett, de bántó él nem hallatszott a
hangjában.
– Tudod, néha azt érzem, hogy nagyon rád férne már egy nő –
jegyezte meg, a korábbi témához képest teljességgel irrelevánsan. – Úgy értem,
egy komoly kapcsolat.
Dani a szemét forgatta: az elmúlt időszakban valamiért egyre
többet hallotta ezt az egész családjától, és kezdte úgy vélni, hogy a bűvös
harminc közelébe érve az ember nem tud megszabadulni attól, hogy a környezete
ezzel kergesse az őrületbe.
– Ha anya „unokákat akarok” szólamára akarsz reflektálni,
bele se kezdj – ajánlotta a nevetését visszafojtani igyekvő bátyjának. – Tudod
mit? Inkább menj haza, és békítsd ki a menyasszonyodat ahelyett, hogy engem
bosszantasz. Nem hiszem, hogy jól viselné, ha a kanapémon éjszakáznál…
– Ki tudja, talán nem is hiányolna – vigyorodott el Andris,
de azért elértve a kicsit sem burkolt célzást, felállt, majd a mosogatóhoz
lépve elöblítette a teásbögréjét. – Kösz a lelkisegélyt, Nyuszifül – jegyezte
meg akkor, amikor már az előszobában vette magára a kabátját. – Remélem,
hétvégén találkozunk azért.
– Még meglátjuk – biccentett Dani, aztán hagyta, hogy a
bátyja önkényesen megölelgesse.
Miután Andris elhagyta a lakását, kétszer ráfordította az
ajtóra a zárat, majd tűnődve sétált vissza a kanapéjához, hogy ledőlhessen rá.
Fáradtnak érezte magát, de már előre tisztában volt azzal, hogy nem lesz képes
elaludni, vagy ha mégis, az az alvás bizony nem lesz tartós vagy akár
kellőképpen pihentető. Sokáig gondolkodott még Andrison, és azon a kérdésen,
amit a bátyja felvetett, de nem jutott előrébb válaszok táján, és abban a
pillanatban semmi kedve nem volt belemerülni a búskomor filozofálásba.
Nem sokkal később vett egy forró zuhanyt, majd amikor
elkészült, kisétált a teraszra. Az októberi este hidege megborzongatta,
miközben leült, de nem igazán törődött a csípős faggyal – inkább hátradöntötte
a fejét, hogy felpillanthasson a kivételesen tiszta, csillagokkal pöttyözött
égre.
A gondolatai ismét a gyilkosság és az Ambrussal megejtett
beszélgetés felé kalandoztak. Képtelen volt kirekeszteni a gondolatai közül Jutai
halálát. A módszerek egyértelműnek tűntek, de nem Ambrus állt a gyilkosság
mögött, ezt mostanra már biztosan tudta. Akkor mégis ki? Ki volt az, aki efféle
módszereket alkalmazott, és akiről ők mégsem tudtak? Mindenképpen elő kellett
kerítenie valahonnan a fiú partnerét, még ha az a föld alá is bújt el. Tudta, hogy Megyes a kapocs az
ok-okozati összefüggésekhez: az eltűnése nem lehetett véletlen.
Valóban csak néhány szövetségesük játszadozása volt az egész?
Ha így állt a helyzet, ki fogja deríteni – és egészen biztos volt abban, hogy
Ambrustól nem teszik zsebre azok, akik nem tanulták meg, hogyan kell diszkréten
intézni az efféle melókat –, ha pedig mégsem, és valaki más állt a történtek
mögött… akkor igen nehéz napok elé nézett, annyi bizonyos.
Amikor megelégelte a töprengést, és rájött arra, hogy
egyelőre nem tudott továbblépni az ügyben, úgy döntött, ideje megpróbálkoznia
valami gyér alvással, ám alig ért párnát a feje, megszólalt a telefonja.
Felkapta az éjjeliszekrényre hajított készüléket, és döbbenten konstatálta,
hogy a képernyőn ismét Ambrus neve villant fel. Hajnali négyre járt, és tudta,
hogy a férfi nem hívná ilyenkor, ha nem történt volna valami komoly.
– Igen? – vette fel a telefont. Szinte fel sem tűnt neki,
mennyire feszültté vált, holott még azt sem tudta, pontosan mi történt.
– Megtámadták az éjjeli szállítmányunkat – jelentette be az
idős férfi köszönés helyett. – Négy emberünk halott.
Dani mély levegőt vett, majd megpróbálta lassan kifújni. –
Jé?
– Jé megúszta, de… úgy tűnik, a legrosszabb forgatókönyv
jött be.
– Indulok – mormolta Dani, miközben behunyta a szemét.
– Maradj. Most nem vagyunk olyan állapotban, hogy ezt
megbeszéljük – sóhajtotta Ambrus. – Holnap este nyolcra tanácskozást hívtam össze.
– Ott leszek – hagyta meg Dani, majd amikor a másik férfi
bontotta a vonalat, néhány pillanatig még hallgatta a süket csöngést. Tisztában
volt azzal, hogy azon az estén már képtelen lesz tovább aludni. Jól tudta, mit
jelentett mindaz, amit Ambrus most elmondott: gyakorlatilag azt, hogy hadat
üzentek nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése